Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)

1958-09-20 / 204. szám

1958. szeptember 20., szombat NEPÜJSAG s Ketten a vendégek hősül Alla Klokova, a jeleci főis­kola diákja volt még két évvel ezelőtt, s ő kezdeményezte az egri főiskolával való levelezést Ma már iskolában tanít, de néhány napra otthagyta kb diákjait s ellátogatott Magyar országra, hogy személyesen i- megismerkedjék az egri főiskii kínokkal. A búcsúünnepélyen . Magyar—Szovjet Baráti Társa ság aranykoszorús jelvényévé tüntették ki, megválasztottá a társaság tiszteletbeli tagja nak. J. A. Szmirnov a jeleci pe­dagógiai főiskola hallgatója. Kedvességével, vidámságával szinte örökké mosolygó arcá­val nagy szeretetnek s népsze­rűségnek örvendett a főiskolá­sok között. Külföldi szülész szakemberek Egerben Mint már hírt adtunk arról, a Szőlészeti Kutató Intézet hatvanéves fennállásának jubileumára nagyszámú külföldi szőlész szakember jött Magyarországra, akik ellátogattak Egerbe, az itteni Szőlészeti Kutató Intézetbe is. Felvételeink külföldi vendégeink itt-tartózkodásáról készültek. Nagy érdeklődéssel tanullAányózzák a szakemberek a Szőlészeti Kutató Intézet kísérleti telepét. Az „elmélet” után egy kis gyakorlat: a külföldi vendé­gek megtekintették a Célgazdaság pincészetét, megkóstolták híres boraikat. (Foto: Gyurkójj Száraz adatok — boldogító tények Ne irtózzunk a statisztiká­tól, a számok bár szárazait, de vitathatatlanul igazak, s az igazság mindig érdekes, izgalmas és magávairagadó. Olyan dolgokat mondanak el adatai, amelyeken nemcsak el lehet, de el is kell gondol­kodni, olyan tényeket hoznak felszínre emlékezetünkben, amelyekről megfeledkeztünk tán, pedig az emlékezés aka­ratlan összehasonlítást jelent. S ha az összehasonlítás a mát igazolja, büszkék lehe­tünk a magunk alkotta mára, új erővel indulhatunk mun­kába a holnapért. A Magyar Statisztikai Zseb­könyv XVI. évfolyamát la­pozva érdekes és valóban ta­nulságos adatokra bukkan az olvasó, az oktatás helyzetét illetően is. 1938-ban, az ak­kori elemi iskola VIII. osz­tályát 33 ezer gyerek végezte el, az első osztályba beiratko­zott egymillió gyermek közül. S ebből az egymillióból 52 ezer jutott el a középiskolá­ig, s azoknak is csak négy százaléka volt munkás, vagy paraszt származású. Egyetem­re meg éppen csak 11 ezer, s ebből már csak 3 százalék a munkás és paraszt fiatal. 1955—56-os tanévben kereken 156 ezer gyermek iratkozott be a középiskolákba, s ezek­nek majd 60 százaléka mun­kás és paraszt származású, s ebből mintegy 50 ezer iratko­zott be az egyetemekre, 55 százalékban munkás és pa­rasztszülők gyermekei. Ennyi a statisztika. S ami­ről nem beszél? A szakérett­ségi, ahol ezrek és ezres: vé­gezték el a középiskolát, a különböző technikumok, szak- tanfolyamok, ahol újabb tíz­ezreket képeztünk és képe­zünk, hogy eleget tegyünk népünk hihetetlen tudás­szomjának. Nem beszél a sta­tisztika azokról az üzemei­ben megrendezett továbbkép­zőkről sem, ahol a betanult segédmunkás szakmunkás le­het, ahol a szakmunkásból művezető lesz. Nem esik szó az ipari tanulóképzés új, nemcsak formájában, de tar­talmában is új rendszerérői, ahol nemcsak szakmailag, de általános tudásban is jártas fiatal munkásgárdát nevel a nép állama. S hol van szó a megszámlálhatatlan előadás- sorozatról, szabadegyetemről, az önképzés ki tudja hány­fajta formájáról és lehetősé­géről, amelyet népi államunk biztosít a haza minden állam­polgára számára. Lovas nemzetnek, a kard nemzetének neveztek ben­nünket évszázadokon keresz­tül. Nem a hősi múlt lebe­csülését, a helyes tradíciók félretevését jelenti, de ma sokkal inkább a tudás, a tudni akarás nemzete va­gyunk, helyesebben lettünk. Családapák és családanyák, akik a múltban nem tanul­hattak anyagi okok miatt, vagy egyszerűen azért, mert munkások, vagy parasztok gyermekei voltak, — ma könyv fölé hajolnak és tanul­nak, nem egyszer gyermeke- ikkel együtt. író tollára, fes­tő ecsetjére való téma: egy osztályba jár az apa és fia. Az egyik levelező tagozaton, a másik rendes évfolyamon. Nem lehet meghatódás, nem lehet melegedő szív nél­kül nézni, hogyan magolnak idős emberek ismeretlen fo­galmakat, hogyan tanulnak művészettörténetet, vagy geo­metriát, történelmet, vagy éo- pen magyar nyelvtant. Heltai Gáspár, ki magyar nyelven nyomatott könyveket, Apáczai Cseri, vagy Sepszi Csombor Márton és a többiek, kik a nép művelését szolgálták és később a nyelvújítók, a sza­badságharc hősei, a század- forduló irodalmárai, a Nyu­gat igaz írói, költői, évszá­zadokon, emberöltőkön ke­resztül küzdöttek tollal, Kard­dal. szóval, tettel, hogy mű­veltté tegyék ezt a népet. De előbb szabaddá kellett tenni. A tudáshoz a szabadságon ke­resztül visz el az út! S bár a tudás fájáról min­denki vehet, ma sem, mégsem mondhatjuk azt, hogy itt van már a Kánaán. Népünk, amely évszázadokon keresztül szom­jazott a tudásra, még csak most akadt a szomjatoltó for­rásra. Még most ízleli a tudás ízét, még csak az első, bár je­lentős lépéseket tette meg a tudás végtelenbe ívelő útján. Sok még a tennivaló! Első­sorban falun még mindig elő­fordul, hogy kimaradnak az iskolából gyerekek, hogy ok nélkül napokat mulasztanak, mert szüleik még nem mérték fel igazán, mit jelent tudni, s azt, hogy most lehet tanulni és tudni. Sokan vannak még mindig, akik megelégednek egy korty vízzel ebből a csodá­latos forrásból, mondván, hogy újabb kortyokért mélyebbre kell hajolni, fáradni kell ér­te. S az érem másik oldala: a felkeltett vágy nem mindig az igaz úton keres beteljesülést. Sok még a giccs, a kultúrsze- mét, a hamis irodalom, az ál­tudás. S pusztító veszélye an­nál is nagyobb, mert a szom­jazó még nem tud különbsé­get tenni a szennyet bugyog- tató csatorna és a tiszta for­rásvíz között. A nép hivatott vezetőinek, legyenek kis, vagy nagy be­osztásban, állami, társadalmi, kulturális vagy politikai éle­tünk bármely területén, — ne­kik kötelességük vigyázni, óv­ni a szomjat oltót. Megmutatni az igazat, kiválogatni, s lelep­lezve, félredobni a talmit. A kultúrforradalom végleges győ­zelmét még nem vívtuk ki, a barikád másik oldalán még ott az ellenség, amelyet le kell győzni. De ebben a harcban nem egyedül kell küzdeni, ott sorakozik már egész népünk, amely tanul, művelődik, amely a kultúrforradalomnak is győz­tese, a kultúrának is egyetlen és örökös tulajdonosa akar lenni. Hát ennyit mond el néhány száraz statisztikai adat. Ezért se irtózzunk a statisztikától! GYURKÓ GÉZA Udvariasságból jeles! Budapesten, a GN 317-es rendszámú autóbuszban elhe­lyezkedtünk és a busz is in­dulásra készen állt. Utolsónak belép a jegykezelő — aki igen szinpatikus fiatalembernek nézett ki — és „üdvözlöm a kedves utasokat” köszöntéssel kezdte munkáját, miután a busz elindult. Először azt hittem, nem jól értettem, mert még ilyen nem volt, hogy így — és egyálta­lán — köszöntsék az utasokat. Figyeltem további munkáját, és azt a legnagyobb udvarias­sággal végezte. Hatvanban több utas le­szállt, de még több fel. Derék jegykezelőnk ismét udvariasan „üdvözlöm az új felszálló uta­sokat” köszöntéssel kezdte munkáját. Egyik állomáson az utasok közül egy férfi (!) vette volna fel a kabátját és ezt a mi jegy­kezelőnk felsegítette. Majd Verpelét felé egy nő a menetközben levetett cipőjét akarta felhúzni, de a sok pesti gyaloglástól megdagadt lába nem akart beleférni. Ka­lauzunk udvariasan „cipőhú­zót” ajánlott fel. Oda is adta töltőtollának a bőrtokját, ami­vel sikerült is a cipőt felhúzni. De még arra is volt figyelme, hogy tüzet adjon annak, aki éppen mellette akart rágyúj­tani egy cigirettára. Egerbe érkezve pedig, mielőtt az aj­tót kinyitotta „minden ked­ves utasnak jó éjszakát kívá­nok” köszöntéssel búcsúzott. Megszerettük ezt az em­bert és tiszteljük is valameny- nyien. Udvariasságból és em­berségből jeles. Milyen jó is lenne, ha min­den boltban, vendéglőben, de még a húsboltokban is ilyen udvarias dolgozók lennének! Mácsai István így hódította meg a villany Eger városát MA MÁR TERMÉSZETES­NEK vesszük, hogy esténként Világosak az utcák, terek, nin­csenek áramzavarok, villa-, mosmoterok segítik az ember munkáját. Természetesnek vesszük, hogy a villanyáram mindenkinek rendelkezésére áll. Egert is, mint minden várost és falut meghódította a villanyfény, de ez a hódító út nem volt rövid és göröngy- telen. Jó hatvan évvel ezelőtt ritka és drága vendég volt még Egerben a villanyáram, a megye községeiről nem is beszélve. Eger város villamosítása 1895-ben indult meg a jelen­legi ÉMÁSZ székhelyén, a Sas út 5 szám alatt. A villa­mosítást a Magyar Villamos- sági Részvénytársulat kezdte meg. Abban az időben az áramfejlesztőket még gőzgé­pekkel üzemeltették. A város ellátása körülbelül 10—12 ki­lométer hosszú secunder ve­zetéken történt, s a fogyasz­tók száma mindössze 48 volt. 1908-ban, amikor a Magyar Villamossági Rászvénytársu- lat nem akarta a gőzgépek teljesítményét növelni, ezért a város átvette a villanyteie- pet és 1910—13 közötti évek­$ són árai tömi ki a sextanokat Le kell hontani utána ax épületet így dolgoznak a kontárok A megye iparossága gyó­gyíthatatlan betegségnek tart­ja a törvénytelen iparűzés, a kontárság elterjedését. Pedig ez a betegség gyógyítható, csak meg kell keresni az el­lenszerét. De talán nézzük meg, mit tettek az iparosok a kontárok felszámo­lásáért és mit kell még megtenniök? Társadalmunk rendeletben biztosította, az iparosság ke­zébe adta a kontárok felszá­molását. Ezért minden helyi csoport vezetőségnek, a kon­tárellenőröknek, de minden iparengedéllyel rendelkező be­csületes kisiparosnak, hogy amint felfedezi, azonnal írás­ban jelentse a kontár nevét, tevékenységét, hogy minél előbb megkezdődhessen a ki­vizsgálás. A kontár tevékeny­ségének bejelentése után min­den további intézkedés, kivizs­gálás, feljelentés a helyi cso­portra tartozik. Azon túl, hogy a kontáro­kat jogtalan iparűzőnek és adócsalónak tekinti társadal­munk, a munka minőségére is számtalan panasz jelentkezik. A kontár tehát be­csapta az államot, becsapia megren­delőit, szűkíti a törvényesen dolgozó kisiparosok kereseti lehetősé­gét, s éppen ezért ilyen sok­oldalú szabálytalanság mellett nem szabad eltekinteni. Hogy mennyire káros és eléggé gyakori tevékenységük, néhány példával szeretném bi­zonyítani. Sajnos, némely eset­ben a törvényesen működő kis­iparosok is segédkezet nyúj­tanak a kontárok tevékeny­ségéhez. így történt Hodai András tamaszentmáriai kon­tár esetében is, aki egy mű­helyben dolgozott Verebélyi Mihály asztalossal. Hodai And­rás rendszeresen vállalt bér- fűrészelést, kerékgyártó és asztalos munkát.. A beérkezett jelentések után az egri cso­port kivizsgálta az ügyet és Hodai Andrást 600 forint szabálysértési bírságra, s 3600 forint adóbefizetésre kötelezték. Vass László egri kőműves, kontár is, több mint 100 000 forintos forgalmat ért el, rá­adásul munkája minősége el­len is kifogás merült fel, mert a Csanádi Ignácnak végzett, 5600 forint értékű munkáját teljes egészében le kellett bon­tani. Az Egerben jól ismert Ma- gyarné kárpitos, kontár, estén ként az Egri Asztalos és Kár­pitos Ktsz alkalmazottjaival dolgoztat, s mivel a szükséges alapanyagokat beszerezni nem tudja, jobb híján szénával tö­mi ki a sezlonokat, így csapja be vásárlóit. Sajnos, a bútor­vázakat iparengedéllyel ren­delkező magánkisiparos készíti részére. A kisiparosok számtalan pa­naszt küldtek, hogy a taná­csok szabálysértési előadói nem mindig járnak el kellő szigorral a kontárok ellen. Számtalan esetben megelégsze­nek 50, legfeljebb 100 forintos bírság kiszabásával, holott 3000 forintig terjedő pénzbírsággal lehetne sújtani a jogtalan iparűzőket. Vass László ese­tében is az egri városi tanács szabálysértési előadója rná sodszori feljelentésre is mind­össze 50 forintra büntette. A tanácsok engedékenységét azonban nem lehet általáno­sítani, mert számtalan példa áll rendelkezésünkre arról, hogy keményen megbüntették a lakosságot becsapó, enge­dély nélkül dolgozó kontáro­kat, többek között Soós János ostorosi kútásót és társait, ifj. Kovács János . szilvásváradi ácsot. Természetesen a pénz- büntetéshez adóbírság is já­rul, ami a büntetésnek leg­alább háromszorosa. Végeredményben tehát a kontárkérdés megoldható, csak a becsületes iparosság össze­fogására, a tanácsi szervek se­gítségére van szükség. CSORDÁS LÁSZLÓ ben Diesel-rendszerű gépekre cserélték ki a gőzgépeket. Ezek már nagyobb teljesítmé­nyűek voltak, s így 1913-ban a fogyasztók száma elérte az 1200-at, a 20—25 kilométernyi hálózat mentén. A VÁROS TERÜLETÉN ebben az időben 82 kis transzformátorállomás volt, a legnagyobb 10 kilowattos, míg zömében két kilowattosak, s túlnyomórészt a nagyobb köz­épületek padlásain helyezték el. 1928-ban a primérhálóza- tot, amely addig légvezetéken szállította a villamosáramot, kábelekkel helyettesítették, s egy fázisról, három fázisra építették át. 1932-ben az egri villamos­mű leállt, bekapcsolták Sal­gótarján és a Barcikai Erőmű távvezetékét. Ezek után már 13 korszerű, nagyteljesítmé­nyű transzformátor biztosí­totta a városnak szükséges nergiát. Érdemes megemlíteni, hogy az első villanymotor két ki­lowatt teljesítménnyel a Do­hánygyárban volt felállítva. A közvilágítást az első idő­szakban 150 darab 12 gyer- tyás és 115 darab 16 gyertyás izzólámpa és négy ívlámpa szolgáltatta. A közvilágítási lámpákat minden este három ember, egy-egy kampós bot­tal gyújtotta meg. A villany­teleptől kiindulva három vo­nal mentén gyújtogatták a lámpákat, míg végül a Rác­kapu tér környékén találkoz tak. Éjjel 11 órakor a fő ut­cán minden második lámpát kikapcsolták, s az időjárástól függően virradatkor az összes lámpákat sorbajárva kapcsol­ták ki. 1913-ban már csopor­tős kapcsolókat alkalmaztak, s. 1925-ben a jelenleg is üzemben levő kapcsolóóra al­kalmazásával a központból tudták a közvilágítást vezé­relni. A KÖZVILÁGÍTÁSI lám­pák száma azóta 1273-ra nö vekedett, amelyből 73 lámpa két izzóval van felszerelve A secunderhálózat hossza amely 1913-ban 25 kilométert tett ki, ma 98 kilométer hosz- szú. A fogyasztók száma is 10 400-ra emelkedett. SIMON ANTAL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents