Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)
1958-09-14 / 199. szám
6 népújság 11)58. szept. 14., vasára*# FARKAS ANDRÁS: Felróia maid nekem Lányom alig húszhónapos. Kacagás űzi és szeszély, Ujjúval ujjamon lapoz. Szemével int, de nem beszél. Pár csacska szó a kincse csak, De az fegyver s könyörtelen. Ha kér, anyjára, rám lecsap, Hegy néki igaza legyen. Most játszik lent a szőnyegen, Babáját úgy ringatja el. Hogy álom s békesség legyen, Egészen szívéhez közel. Dalol neki — ó, ez a dal! Mindössze pár hang ez csupán, Amit picinyke szája hajt A belső történés után. Értelme nincs, csak ívei A dallamnak: ahhá-ahá —, De ezt az egyet kergeti, És mintha céllal mondaná, A fényeket látom szemén, Amik álomból rajzanak... Hiába is ébreszteném A gajdolásból lányomat. Az á betű zörejei Szaladnak ajkai közül. Mi ez? Ki tudja fejteni? A dallam szolgál eszközül És az idő, a végtelen Emlékek ösztöne dalol. S lányom felrója majd nekem, Hogy milyen őse-apja volt? FORGÁCS KAROLY: Szikből és homokból Gyökereim a szürke szikben kínban fogant szívó-csatornák; ha homlokom megkoszorúznák: szagos székfűvirágból fonnák. Törzsem szikár és lombtalan szár,- virágom szirma holdas-sápadt, de termésem acél, konok mag. Gránit, ha megőrli: kalácsnak virágzik ki szívem. Marokkal nem gyúrható vagyok. S ha részeg dalok pántlikái lobognak, köztük én is ott fütyörészek, mert a futóhomok is otthon nekem, oda is megfogództam.- Mit nem fakaszt fel kenyér bennem: előbuggyan a gyöngyös borban. Gyökereim — ölelő ujjak — a homok-kristályokat fogják, mint a megbolydult bort őrzik az ívbehajló hordó-dongák. Szik és homok ágyából jöttem, kenyeret és bort hajt a vérem, kalászok énekelnek bennem bor-vörösen és liszt-fehéren szép fürtjeim gyöngyén ragyognak át égő nyárból köd-ült őszbe, hogy megérjenek pezsgő bornak, mit a futó idő nem győz le. IKRENCZY JÓZSEF: Apámhoz Miért is szeretett minket annyira, Hogy magától mindent nekünk adott. Miért volt az, hogy nappal, éjszaka, Egymásba ért, és egymásra rakott Mindent, mert garast garasra tett, És mi jóllaktunk, Ö meg vigyázva ett. Miért is volt az, hogy téli esteken, Agyonhajszoltan jött haza. Miért is mondhatták azt, hogy nem terem, Az én apám ajkán mosoly soha. S azt, hogy barna hajában már Sok a fehéren csillogó szál. Miért is van az, hogy kék szemén, Alatta mély árokbarázda, Fáradtan, furcsán, táncol a fény, S odatelepszik két sarkára Egy-egy könnycsepp remegve, csendben, Mért van ez így, mi is van ebben? Miért van az, hogy olyan halkszavú, Hogy csendben érkezik, és csendben megy Miért van homlokán mindig ború, Miért, hogy kérdem, s csak néha felel. Megtörte már az élet sokat Elrabolt tőle, tervet, álmokat. Kicsit megáll a tűzhely előtt, S a falon túlnéz, messze, messze. Nem is tudom, hogy mi ad erőt, Vinni tovább, oly nehéz a terhe. Keze kissé talán már reszket, Kérem, fogadja most e verset, Fogadja fiától, s felejtse el, Azt, hogy oly sokat megbántotta, Példája tovább is egyre nevel, S szeretném, hogyha kézenfogna. Úgy. mint régen, újra, igazán, Szerető szívvel a jó Apám. KOLTOK ES VERSEK FAZEKAS ISTVÁN: MOLNÁR BÉLA: Nyárutó Mint megvadult csikó, elrohant ez a fényt füstölgő levelekkel megtűzdelt nyár is. Már reggelenként hidegebb a harmat, a gyöngy, a virágok nyakán ezüst kaláris. Itt hagy bennünket, nézd, a delelő meleg, ' Tüze hamvad a szőlőfürtök terhétől. A cinkos szellő durva ostorrá vált, mert elkergették a lombok ölelésétől Este hétkor sötét van! Az árnyék titkon álmodni fáradt, barna testekre simul. Mezőn, mint sajgó seb, felszakadt a zöld fű, búcsút int és halvány sárgaságba pirul. Hideg lesz! Érzem az est lüktetéséről, a csillagos csókok halk pirnadásáról, a fényről, a dérről, a szélről, a rétről, Az el-elfutó vizek csillogásáról. NOVERKE Mint tiszta fény, úgy suhan a szobán át, csinosan. Olyan jó, hogy itt van Ö, a bajomban segítő. Ha a lázam szökik fel, nem kérdezget: Ö felel; csak suttogva száll a szó szívéből, a biztató. Kötényében csupa báj, úgy érzem, hogy Neki fáj a lazam s sebem valahogy neki is úgy szúr, sajog. Csak néz, néz és mosolyog, semmi, — katona-dolog! s a párnámra csurgó fény ott pihen meg a szemén ... el. MOLNÁR JENŐ: Archimédeszi szilárd pont volt a világmindenségben. Minden es mindenki élt, mozgott körülötte, csak Ő feküdt mozdulatlanul, tehetetlenül gipszágyában. Már tizenharmadik hónapja. Azóta, hogy a bányában megmozdult fölötte a kő és nem tudott elugrani a lezuhanó fejfa alól. Hátára esett, eltörte a gerincét. Egy álló esztendeig feküdt a kórházban. Tovább nem bírta. Az otthon után vágyott. A kolóniák után, az ismerősök után és legfőképpen a felesége után. Először csak magában tépelő- dött, azután szólt az orvosoknak is, hogy engedjék haza. Csak mosolyogtak rajta. — Várjunk még vele, Fazekas. Nem lesz jó, hogy elha- markodjuk a dolgot, — mondták neki. Magukban pedig azt gondolták: aligha jut ő haza innen, s ha igen, akkor koporsóban viszik. Gerinctörése volt és a törés következtében a gerincvelő is megsérült. Ha néhanapján meglátogatták az ismerősök, csak legyintettek a látogatás után: nem lesz többé ember belőle... Bizony, csak árnyéka volt magának. Lesoványodott, arca viaszos sárga lett. Pofacsontja kiállt, szeme beesett. Az örökös fekvéstől kisebesedett a bőre, s most még ezek a sebek is kínozták. Mégis haza kívánkozott. Gyógyulást várt az otthontól, az asszony közelségétől. Élni akart. Huszonhétéves volt mindössze és fél évvel nősült balesete előtt. Boldogságot, gyermeket, emberségesebb jövőt remélt. Addig beszélt az orvosoknak, míg haza engedték. Ápoló van a telepen is. Rendelési napokon az orvos is meglátogathatja, és felszabadul egy ágy a kórházban. Haza is szállították. Az ágyból gipsz fekvőhelyével együtt hordágyra tették és ugyanúgy helyezték az otthoni ágyba. Mindjárt jobban érezte magát. Körülötte forgott a felesége, szomszédok jöttek, egy kicsit bekapcsolódott az életbe. Egy hét múlva kezdődött a baj. Az asszony valamiért elment hazulról. Fazekas magára maradt. Jókedvű volt, mert az ablakon át a szobába sütött a koradélutáni nap és most úgy tudott örülni minden apróságnak. Nézte a fény játékát az ablakdeszkán, az asztalon. Arra gondolt, hogy most már egyre jobb lesz, mert tavaszt hoz a március, s a tavasz talán őt is megajándékozza egészséggel. Igen, arra gondolt, hogy ha melegebb lesz az idő, akkor talán majd ö is kibotorkálhat a fal mellett. Mankóval ugyan, de mégis megmozdulhat. Melege lett a gyönyörűségtől. Még a torka is kiszáradt. Az éjjeliszekrény felé tapogatott. Ott szokott lenni a pohár. Ott volt most is, csak üresen. Ebéd után kiitta a pohárból a vizet és indulás előtt elfelejtett frisset önteni a felesége. Egyszerre megváltozott minden. A napfény tovacsúszott az ablakból és barátságtalan maradt utána a szoba. Szomjúsága már kínzó volt. Szája kiszáradt, torka égett. Nyálat próbált összegyűjteni a nyelvével, de ez se sikerült. KörKét törés mével a dunnát kapargálta. Fülelt: hátha jön az asszony és megszabadítja ettől a pokoltól. Nem jött. Már úgy tűnt fel, mintha egy hete odajárna az asszony. Biztosan összeakadt valakivel, elpletykázza az időt és nem gondol arra, hogy ő ez alatt tehetetlenül kínlódik. Már a szája szélét rágta- kínjában és bánta, hogy kijött a kórházból. Ott mindig akadt valaki, aki segített rajta. Egyszer a nővér, máskor valamelyik betegtársa; ennyire egyedül, ennyire elhagyatottan sohase volt. Értik is az egészségesek az ő állapotát? Gondolnak valamit és már mozdul is a lábuk. Rohannak, amerre éppen jól esik. Csak neki kell igy feküdnie! Hónapról hónapra, évszakról évszakra, már egy éve. Mozdulatlanul. Kiszolgáltatva mások szívességének. Amíg meg nem unják. Van-e ugyan értelme az egész kínlódásnak? Mennyi kíntól megszabadult volna, ha akkor nemcsak megnyomorítja, hanem agyonüti a fejfa. Ki érti meg ezt? Az orvosok talán sejtik, de idegenek hozzá, nekik csak egy eset... Felesége? Talán ő érti a legkevésbé? Neki adta a fiatalságát és egy roncsot kapott. Se asz- szony, se özvegy. Neki se tejfel az élete .., Mindenki, mindenki idegen. Egyedül van. Gondoskodásukat jótékonyságnak tartják és azt várják, hogy jó képpel megköszönje nekik... Nincs köszönni valója! Csak a szenvedését, a kínját hosszabbítják meg... Miért? Úgyis hiábavaló az egész komédia, rajta már nem segítenek. Mire a felesége hazajött, már véresre rágta a szája szélét, és annyira eltorzult, hogy az asszony rémülten segítségért szaladt. Nyugalmának vége lett. Örökké attól rettegett, hogy magára hagyják. Úgy terjedt benne a keserűség, mint a tintafolt az itatóspapíron. Megfojtott, befeketített mindent. Mindenkit meggyűlölt maga körül. Mindenki mozgott, jártkelt, csak őt fogta a gipszágy. A felfekvésből eredő egyik seb már gennyedni kezdett. Olyan lett így a fekvés, mintha, mintha örökké tüzes vasat tartottak volna a húsában. Még az anyját is megátkozta, amiért a világra hozta. A felesége már nem bírta az örökös kínzást. Eddig, ha csak szerét tehette, a szobában volt, és szóval, reménnyel tartotta az urát. Most már ő se bírta. Az éjjeliszekrényre készített mindent, aztán ment a dolga után. Időnként benézett a szobába: van-e valamiből hiány? Eny-két szó és ment tovább. Sajnálta ugyan a férjét, de már csak nyűg volt az életében. Ilyen állapotban kopogott az ajtójukon Nagy Laci. Az asszony a konyhában mosogatott és csak az ajtónyílásra nézett fel. Már előtte is volt a vendág. — Szervusz, Marika. — Szervusz! — fogadta zavartan. Pár pillanatig szemlesütve babrált a vízben, aztán hirtelen hozzá tette: — Menj csak be, Péter biztosan megörül. Bement. Fazekas csak a tekintetét fordította az ajtó felé. A csodálkozástól egészen kimeredt a szeme. Nagy Laci a vetélytársa volt. Ketten legyeskedtek Marika körül és hosszú sora volt annak, amíg az oltár elé kerültek. Laci haragja volt a kísérőjük. Később enyhült ugyan ez a feszültség, de tisztes távolságban maradtak egymástól. Innen adódott az, hogy Fazekas még a tekintetét is őrizte az asszonynak, amíg egészséges volt. Különösen Nagy Lacira vigyázott. — Szervusz! — állt meg előtte Laci. — Szervusz. — Eljöttem pajtás, én is... — A nyomorúságomon akarsz gyönyörködni, vagy más hozott ide? — támadt hirtelen Fazekas és olyan mozdulatot tett a karjával, mintha fel akarna ülni, de csak egy suta mozdulat lett belőle. — Egyik se, — maradt nyugodt Nagy. — Barátok voltunk és én is a te sorsodra juthatok akármelyik nap. Azért jöttem egy pár szóra. — Keress helyet, hogy leülhess, — enyhül Fazekas is. — Ott van a szék. Leült. Beszélgettek. Vontatottan, szünetekkel. Azután bejött az asszony is. Ide is szólt, oda is szólt. Különösen a vendég felé mondott szavaira ügyelt. Az ura ingerlékeny volt már. Nem akarta izgatni, A feszültség mégis a levegőben volt. A kimondott szavak mögött rejtett gondolatot kerestek. Nagy észrevette fonák helyzetét és indult. Fazekasné kikísérte. Becsukódott mögöttük a szobaajtó. Fazekas várt. Ugyan mivel jön majd vissza az asz- szony? Az asszony azonban nem jött. Kintről szófoszlányok hallatszottak be. Beszélgettek. — Tehát csak innen szaladt olyan gyorsan — kínozta magát. Amíg a szobában volt, hosz- szúnak találta Nagy látogatását, tuszkolta volna már. Most a távozása volt gyors. Azok még egyre szóval tartották egymást a konyhában. — Ugyan, először volt-e itt, vagy máskor is besurrant már az ajtón, amíg a kórházban voltam? — emésztette magát. Szeme, füle az ajtón csüngött. Egyetlen szót se értett. Csak suttogás hallatszott be. — Mennyi beszélgetni valójuk van’.? Izzott a szeme és ökölbe szorult a keze. Hej, ha most közéjük csaphatna! Lába megmozdult. Az ágy széle felé tapogatott. Talán öntudatlan volt ez a moccanás, de a kéz követte. Megmarkolta az ágy szélét. Már a másik keze is helyezkedett. Azután összeszorította a fogát és nekirugaszkodott. Most! Emelkedett, felült. Egyik lába kint volt a dunna alól. Diadalmasan nézett az ajtóra. Nem temethettek el! Eddig tartott... Szemében hirtelen ellobbant a láng. Úgy érezte, mintha a háta ketté szakadt volna. Két kezével a levegőbe kapott, aztán visszaesett a párnára ... A konyhában még mindig beszélgetett az asszony és a vendég... BÖRZSÖNYI SÁNDOR: Hiába kérdezlek Ne jöjjetek felém, S ne kérdezzetek Jaj. rövidek körülöttem A tépett sorakozó napók, Amint egymás nyomában Párolognak halvány Megadással, sápadtan, Halálraváltan. A nyár siet, mint a Reggeli gyors felhő, S nem marad velünk esteiig . s. Sietve hadd szedek még Néhány marék füvet, virágot, Hogyha az Éj Majd nyugodni tér, S ellép sima ujiakon Udvarom gyepén, Ne mondhassa unottan felém, Hogy e szegény Még alig élt. S ha mégis ólt, Hiába élt! ’ ANTALFY ISTVÁN: Körhinta Csengő szól. indulhat a hinta, visong a nép, a sok gyerek, kalap repül és szoknya libben ... körhinta! — hadd köszöntselek! Köszöntelek, te kicsi asszony, ki ott repülsz fenn, és veled a szédítő nagy forgatagban két—hároméves gyermeked .. i Köszöntlek téged, hisz ki tudja, hányadszor kezded műsorod, motort kapcsolsz, s röpül a hinta, és körötted minden forog .,. Köszöntelek, te nép, te áldott, ki széppé teszed a napot, ki ezt az ócska körhintát is oly lázas kedvvel fogadod, Köszöntelek, te nép, te áldott, ki megszépíted a valót, s kedvet adsz. hogy én is megüljem az egyik táltos facsikót.;. • BELLA LÁSZLÓ: Ballada Hullámverésben némán Zöld lángok közt piros tűz. Vér tüze gyúlt — s a vágyé... így lett a zöld mező hát Oltár, oltára bűnnek. Mert tüze gyúlt a vágynak Virágos május ünnep. És nincsen megbocsátás, Melyen egy csöppnyi gyermek indulna, s nem lehet mert a bún oltárán termett. Mielőtt élne — meghal! Sír s még nem is mosolygott. Mért kellett életével Lemosni ezt a foltot?! Elment az ősz, s a tél is. És újra jött a május ., Az asszony jár a réten, „Hát menj csak — bárhová juss, Kísérjen gyermek — átkom, Sírásom halld örökké, Mert életemre alkut A halállal kötöttél”! •OROSZ SÁNDOR: Sorsok Kislányom, ha az ősök sorsát nézed, nem sok múlt-öröm integet feléd: a dédapád, úgy nyolcszázhetven táján egy református papnál volt cseléd. A nagyapádat öt—hat bánya átka vitte el korán tőlünk ... messzire... s én, az apád is, igen szegény vagyok, bizony, nem vittem én se semmire, A te sorsod még elrejtett nagy titok, nem lehet tudni, utad merre tér; de téged már egy új világ hatalma ) emberibb létre, boldogságra kér. Vigyázni fog rád a proletár erő, kommunista szó bátorít, ha félsz, nem tipornak el duhaj csörtetők; igaz emberek seregében éla.
