Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)

1958-09-12 / 197. szám

1958. szeptember 12., péntek NÉPÚJSÁG 3 Díjtalan sxaktanácsadás a Mezőgazdasági Kiállításon Ma nyitja kapuit az Orszá­gos Mezőgazdasági Kiállítás. A kiállítás ezernyi érdekes és ta­nulságos látnivalóiról már több ízben adtunk hírt mi is* a lap hasábjain. A látnivalók mellett érdemes tudni azt is, hogy a kiállítás rendezősége megszervezte a részvevők szá­mára a díjtalan szaktanács- adást is. A kiállításon a Mező- gazdasági Kiadó Pavilonjában szombaton délután 2—6-ig Gonda Bála, a Földművelés- ügyi Minisztérium osztályve­zetője a növénytermesztéssel kapcsolatos problémákra ad tanácsot. 17-én, szerdán dél­után 2—6-ig Fenyves Pál tudo­mányos kutató a gyümölcs- termesztésről, telepítésről, gondozásról, 20-án, szombaton 2—6-ig Csepreghy Pál, a Ker­tészeti és Szőlészeti Főiskola adjunktusa a szőlőtermesztés­ről, szeptember 21-én Mohá- csy Mátyás, Kossuth-díjas egyetemi tanár a gyümölcster­mesztésről. szeptember 27-én Báldy Bálint, a gödöllői Kis­állattenyésztési Kutatóintézet osztályvezetője a baromfite­nyésztésről, Koltay Pál pedig szeptember 28-án a méhészet­ről tart tájékoztatást és ad szaktanácsokat a hozzáforduló látogatóknak. A hegyközség megalakításáról tárgyalnak Egerben Vasárnap az Eger és Vidé­ke Körzeti Földművesszövet­kezet rendezésében paraszt- nagygyűlést hívnak össze Egerben. A gyűlést a III-as számú pártkörzetben tartják meg, s az egri szőlősgazdák­kal a hegyközség megalakítá­sának lehetőségeit vitatják meg. Ismertetik a hegyközség megailakításánaK módját, elő­nyeit, és az alapszabályt. Móré vára tövében Háromezer évig a víz alatt AZ ÖRMÉNY SZSZK Tudo­mányos Akadémiájának tör­ténelmi múzeumában különle­ges formájú, négykerekű, sá­tortetős kocsit állítottak ki. Ez az alkotmány több mint há­romezer éven keresztül víz alatt volt. A kocsi minden al­katrésze épségben maradt. Masszív, 1,3 méter átmérőjű kerekei több darabból készül­tek. s a kereket faabroncsok tartják össze. Sátoralakú tete­je vesszőfonadékból készült. A különleges, nem minden­napi közlekedési eszközt an­nak az ősi városnak a marad­ványai közül került elő, ame­lyet a közelmúltban kezdtek feltárni a magashegyi Szevan- tó mélyén. A kutatók még a múlt szá­zad végén a Szevan-tó felett magasodó, hatalmas sziklán ékírásos feliratot találtak, a szikla közelében pedig felfe­dezték egy kőből rakott erő­dítmény maradványait. A le­letekből azt a következtetést vonták le, hogy valahol a kö­zelben voltak a Szevan-meden- ce ősi települései. Nemrég fény derült a sze- vani települések titkára. Ami­kor a vizet öntözőcsatornákba vezették, a tó mélyéből város nyomai tűntek elő: egyenes utcácskák és négyszögalakú építmények maradványai. A VÁROS ROMJAITÓL ke­letre kisebb-nagyobb kurgáno- kat (ősi temetkezési hely) ta­láltak. melyekben egy állatte­nyésztő—földműves törzs fej­lett kultúrájának érdekes ma­radványai voltak. Ez a nép­törzs időszámításunk előtt 2000 évvel lakott a Szevan partján. A régi törzs tagjai minden kurgánba egy halottat temet­tek. Az egyikben találták a sátortetejű kocsit, amely nyil­vánvalóan a törzs vezéréé le­hetett. A kocsi mellett bronz­kard feküdt. A kurgánokban nagy réztá­lakra helyezve számos bronz­ból készült használati tárgyat: bárdokat, fejszéket, vésőket, tükröket fedeztek fel. Az ásatások során sok aranyékszer és dísztárgy is napvilágra került. Különösen szép egy harckocsi bronzmo- dellje. Az egyik legrejtélyesebb le­let egy tölcséralakú tárgy, nem sikerült megállapítani, de melynek rendeltetését még kétségtelen, hogy a gazdasági felszereléshez tartozott. A töl­csért 12 mértani ábra díszíti, amit finom szerszám"’-)! vés­tek a tölcsér falára A VIZALATT1 település feltárását tovább folytatják. Az archeológusok véleménye szerint a közeljövőben még sok érdekes lelet kerül napvi­lágra a Szevan-tó mélyéből. A legény szálló szarkáin A petőfibányai szénmeden­ce szép környezete, nyugalmat adó szállója messze vidékről idecsalogatja a fT'a'^'-nt. öre­geket egyaránt. S akik ide­kerülnek a legényszállóba, meg is becsülik második ott­honukat, mindenre úgy vi­gyáznak, mint sajátjukéra, hi­szen. több időt töltenek itt, mint odahaza, ahova egy hó­napban egyszer vagy kétszer jutnak el az ittlakó bányá­szok. Itt, a szállóban megvan a szórakozási, tanulási lehető­ség. Azonban az utóbbi idő­ben mégis romlott a szállóban lakók hangulata, mert egyre, másra tűntek el apróbb-na- gyobb értéktárgyak, ruhák, pénzösszegek. Egy olyan la­kó dézsmálta becsületesen dol­gozó társait, aki a szeszes italt többre becsülte mindennél, s hogy biztosítsa a mindennapi ittasságához szükséges pénzt, lopáshoz folyamodott. Szégyenteljes, aljas csele­kedet1 ez, annál is inkább, mert olyan emberről van szó, aki tagja volt az önkormányzati Bizottságnak, s kihasználva megbízatását, ellenőrzései al­kalmával hajtotta végre ap- róbb-nagyobb lopásait. Mészáros András egri lakos, aki lakótársait fosztogatta, be­férkőzött a párttagok és a KISZ-fiatalok bizalmába. — úgynevezett rá":, mozgalmi múltjával dicsekedett, s dur­ván beszélt mindenkivel, aki figyelmeztetni akarta maga­tartásának helytelenségére. Mindezt azért cselekedte, hogy megfélemlítse örnyezetét, hogy elterelje a figyelmet tol- vajlásairól. Lopott mindent, ami keze- iigyébe került: esőköpenyt, kabátot, inget, törülközőt, bo­rotvafelszerelést (s ahogy ké­sőbb értesültünk róla, egri la­kásán tartott házkutatáson is megtaláltak a lopott tárgyak­ból, s azóta a rendőrség le is tartóztatta). Ezt az aljas tevékenységét régen folytatta, erre vall az a tény is, hogy nagy gyakorlata volt a lopásokban, s nem si­került rájönni bűnösségére. Mi, a petőfibányai legény­szálló lakói fel vagyunk há­borodva az eseten, s ezentúl vigyázunk, hogy ne kerülhes­senek közénk ilyen elvetemült emberek, mint Mészáros And­rás. A legényszálló nevében kérjük: méltó büntetést, szab­janak ki Mészáros Andrásra, hogy neki és hasonló társaik­nak elmenjen a kedve attól, hogy munkatársait, lakótársait fosztogassa. Kracsó Béla. fl leled Vörös Loliegó című lap cikke Egerről Jeleci diákok látogatnak az egri Pedagógiai Főiskolára KÉT ÉVVEL ezelőtt a Szovjetunió egyik nagy vidéki városának, Jelecnek a sajtójá­ban egymást követték a szí­nesebbnél színesebb riportok Egerről. A „Vörös Lobogó” is­mertette Gárdonyi remekmű­vét, az Egri csillagokat, kivo­natokat közölt magyar főisko­lai hallgatók leveleiből, hasáb­jain megjelent az egri Pedagó­giai Főiskola fényképe, majd több más, egri vonatkozású ké­pet is közölt a lap. Azonban nemcsak Riportokat közölt a jeleci sajtó Egerről, nemcsak városunkat ismertette meg ol­vasóival. hanem ugyanakkor átvette a Népújság néhány cikkét is. Mai számunkban el­sősorban ezt a baráti gesztust kívánjuk viszonozni, amikor átvesszük V. Fogyionov cik­két, amelyet abból az alkalom­ból írt a Vörös Lobogóba, hogy a jeleciek két évvel ezelőtt az egriek küldöttségét várták vá­rosukba. Ki ne ismerné azt az öröm­teljes izgalmat — kezdi cik­két Fogyionov, — amely kö­zeli, drága barátainkkal való találkozás előtt szokott eltöl­teni bennünket? Nos, éppen ilyen öröm lett úrrá a jelecie- ken akkor, amikor megudták, hogy rövidesen megérkeznek magyar barátaik. Függetlenül attól, hogy dol­gozóink sok mindent tudnak már a szocialista Magyaror­szág múltjáról és jelenéről, ef­fajta ismereteiket még tovább akarják növelni. Minden ér­dekli őket: a számban nem nagy, de állhatatos, bátor nép története, nemzeti zenéje, iro­dalma. művészete, sportered­ményei és a népgazdaságban elért sikereik. EZEKBEN A > napokban nemcsak a jeleci pedagógiai főiskola hallgatói, a tanuló if­júság, hanem idősebb fizikai dolgozók is újra meg újra át­olvassák a magyar irodalom klasszikusait. Az ilyen köny­vek és különösen Gárdonyi Géza az „Egri csillagok” című műve iránt a kereslet állan­dóan nő. Mostanában szinte nem le­het hozzájutni a jeleciek ked­venc, képes folyóiratához, a „Magyarország”-hoz, amelyet a város több könyvtára és klubja rendszeresen járat. A szovjet nézők már régóta szeretik a fiatal magyar film­művészet remek, realista al­kotásait. Az utóbbi időkben ál­landóan zsúfolt házak előtt játsszák a magyar filmeket. Jelecben örömmel várják a távoli Egerből érkező vendé­geket. A főiskola hallgatói szí­vük melegségén kívül szép ajándékokkal is kedveskednek magyar barátaiknak: gyönvórű albumokat készítettek saját­kezűig számukra, amelyek a főiskola és szeretett váro­sunk életét mutatiák be De nemcsak a főiskolával, hanem Jelec más tanintézeteinek éle­tével is megismertetik bará­taikat. Az alsóbb osztályok tanulói is hatalmas lelkesedéssel ké­szülnek az egriek fogadására és ebből az alkalomból kiállítá­sokon mutatják be kezük al­kotásait. Megmutatják fém-, fa- és gipszkészítmén.yeiket. Az Uttörőházban megrendezen­dő kiállításon magyar baráta­ink megszemlélhetik majd azo­kat a műszereket és szemlél­tető eszközöket is, amelyenet a tanulók maguk készítettek A VÁROSTÓL nem messze táborozó úttörők tábortüzet gyújtanak az egri küldöttség tiszteletére érkezésük napján. A műkedvelő csoportok is ki­tesznek magukért: hangver­senyt fognak adni a drága ma­gyar vendégek tiszteletére. Műsorukban ott fognak szere­pelni a magyar nép tüzes, örömtel i es táncai, a többek között náluk nagy népszerű­ségnek örvendő „csárdás” is. A külföldi elvtársak Jelecbe érkezése alkalmából a városi parkban levő kultúrotthonban a város műkedvelő művész- együttesei nagyszabású műso­ros-estet rendeznek. Fellép a Vorosilov-gyár művészegyütte­se, a Villamosművek Szakszer­vezetének énekegyüttese, a Vasutas-énekkar és még so­kan mások. A magyar főiskolai hallga­tókat és tanáraikat türelmetle­nül várják a jeleci pedagógiai főiskolán, az alsó- és közép­fokú iskolákban, az üzemek­ben és a gyárakban. A jeleciek tiszta szívből mondják: — Szeretettel köszöntünk titeket, drága magyar baráta­ink! Örömmel látunk titeket ■városunk ódon. de a szovjet hatalom évei alatt mégis meg- ifjodott falai között. UGY TUDJUK, az egri Pe­dagógiai Főiskola hasonló lel­kesedéssel és szeretettel vár­ja most ide a jelecieket. mint annak idején őket várták oda Jelecbe. A jeleciek körülbelül három napot fognak váro­sunkban tölteni, majd kirán­dulásokat tesznek a Bükkbe, a Mátrába, a Balatonra és ter­mészetesen megtekintik a fő­város nevezetességeit is. zadokon keresztül ezer bilincs­csel fogták le a tenni, csele­kedni akaró kezet, s a szellem sötétségét borították a tervező észre. Ebben az országban 13 esztendővel ezelőtt letörték ezeket a bilincseket, s a tudás és az igazság mindennél fé­nyesebb fáklyájával világítot­tak be az emberi gondolatba. Ha valamikor sokak számára nem adatott meg más lehető­ség a nyomorúságból, a kilá- tástalanságból való kitörésre, csak az, hogy Oblomovok, vagy Tartarinok legyenek, — hát most már erre sepnmi szükség. Előttük a pálya: le­het tenni, cselekedni, meg le­het valósítani régen dédelge­tett álmokat, terveket; a nép álmait és terveit. Heine Norvégia legmaga­sabb fenyőjét „mártotta” az Aetna torkába, hogy lángoló betűkkel írja az égre szerel­mét. Mi a „legmagasabb” fe­nyőt is túlszárnyaló terveinket „mártjuk” alkotó erőnk min­dennél tüzesebb vulkánjába, hogy felírjuk az égre egy sza­bad ország, szabad népének megvalósult álmait. Megváló-' sült, mert cselekedtünk. S minden további tervünk, min­den álmunk megvalósul, ha a szót továbbra is mindenütt tett követi, ha számítunk min­den ember alkotó aktivitására, ha erre ösztönzünk mindenkit, akiben még ott él Oblomov szelleme. Az irodalom e két remekbe mintázott, találó alakja nálunk maradjon csak a könyvek lapjain. Minél kevesebb frázist, an­nál több hétköznapi tettet. (Gy. G.) S mikor van legnagyobb szük­ség az aktív cselekvésre, ha nem most, amikor két világ, az emberiség tegnapja és holnap­ja csatázik határon belül és kívül, amikor a kézen, a gon­dolkodó főn múlik, hogy mi­lyen lesz a holnap, hogy meny­nyivel lesz gazdagabb, szebb ez a holnap. Szólamokkal nem lehet há­zat építeni, érzés nélkül elpuf- fogtatott nevek, szólamok nem növelik acélossá a búzát, mé­zesre a szőlőt. Alkotó munka nélkül, az ezernyi tervek meg­valósítása és ha szükséges, a tervek megvalósításáért foly­tatott harc nélkül nem tudunk előbbre jutni, — márpedig mi mindig és egyre előbbre aka­runk haladni a holnapok út­ján. Nemcsak beszélni kell, de cselekedni is. Mit ér a leg­jobb határozat is, amelyet egy egész taggyűlés vitatott és ho­zott, amelyet nem valósítanak meg? Mit érnek a községfej­lesztési tervek, egy-egy falut érintő nagy elgondolások, ha azok csak elgondolások marad­nak? De ha nem? — hát erre gazdag példatárház áll min­denki rendelkezésére. Milliók­ban kifejezhető értékeket adott csak a mi megyénkben is a községfejlesztési tervek megvalósítása. Utat, kultúrhá- zat, bővizű, egészséges kutat a falunak, a falu dolgozó népé­nek. A cselekvés, a megaján­lást követő munka volt az, amely járdát épített Csányban és épít Nagyrédén. Ha a szót tett követi: gyarapszunk; ha nem: egy helyben topogunk. S ki akar megállni? Ebben az országban évszá­A világirodalom két ismert és immár örökéletű figurája Daudet Tarasconi Tartarinja és Gancsorov Oblomovja. Az egyik telivér, délvidéki, harso­gó fantáziájú, bőbeszédű figu­ra, a másik álmodozó, telve ezernyi nagyszerű tervvel, el­gondolással, csak éppen cselek­vésre képtelen. Két ellentétes típus, s ami összeköti őket — hiába szimpatikus az egyik és kevésbé a másik —, hogy tet­tekre, valódi cselekvésre kép­telenek. Álmokat kergetnek, fantáziájukból építenek — ál­valóságot maguk köré, de ten­ni, valóban alkotni képtele­nek. S a két figura örök életét nemcsak karakterük mesteri rajza biztosítja, hanem első­sorban az, hogy minden lát­szólagos irrealitásuk ellenére, ízig-vérig reális alakok, akik ma is élnek, itt élnek közöt­tünk, ha nem is ilyen leleple­zett alakkal, ha a költői túlzá­soktól megfosztva is, de élnek, mozognak, szólnak, terveznek, de alig-alig cselekszenek. Vajon nem Tartarini figura az a munkás, aki harsogva tesz ígéreteket, elszántan indul a termelési értekezletre, hogy ott majd alaposan kipakol, — s úgy hallgat az értekezleten, mint az a bizonyos csuka. Va­jon nem a ma Oblomovja az az értelmiségi, mérnök, vagy éppen agronómus, aki ügyes terveket sző, de arra már nincs ereje, sem kedve, hogy ezeket a terveket megvalósít­sa, hogy harcoljon, vitázzék jónak tartott tervei gyakorlati átültetéséért. Sokan, sajnos, ma még so­kan vannak olyanok, akik szí­vesen beszélnek, még szíveseb­ben bírálnak, s legszívesebben ítélnek, de egyáltalán nem szí­vesen cselekednek, mert a cselekvés esetleg felesleges iz­galommal, futkosással, vitával járhat. A „fogjuk meg és vigyétek” elv sohasem volt szimpatikus a tömegek előtt, mégha kelle­mes is volt egy-egy ember szá­mára, Arra van szükség, hogy mindenki „megfogja” a dolog végét, hogy mindenki „vigye”, a vállán vigye az ország ter­hét, gondját, hogy közös erő­vel, közös erőfeszítéssel, szá­zak és ezrek egyéni terveinek valóra váltásával jussunk előbbre építésünk útján. Arra van szükség hogy ne csak sza­vakban „tegyünk hitet” a szo­cializmus eszméje mellett, mert a szó elszáll, de a tett még jobban megmarad, mint az írás. Cselekedni. Tenni. Erre buz­dították népünket történel­münk nagyjai, erre ösztönöz­ték irodalmi életünk kiválósá­gai. „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek — Az emberi­ségért valamit!” — kiált fel Petőfi, ki a szó csodás mes­tere volt de élete és halála költészetté emelte a tettet is. Tenni, cselekedni anyáknak, hol vetített- képes egészségügyi elő­adást tart, hol az isko­lát ellenőrzi, hol meg a betegeit látogatja. A kisnánai ember felül a buszra, s bemegy felül­vizsgálatra Gyöngyösre. Röntgen, EKG, mi- egyébb, olyan természe­tes a számára, mint- ahogy megszokta, hogy munkásbusz viszi a munkahelyére, hogy vil­lanyvasalóval vasal, autóbusszal utazik, vagy éppen új ház épül a faiu- ban. Mi van ezen cso­dálkozni, megütközni való? Hej, Móré vára, ott a falu felett, de sokat lát­tál, de sok szenvedést, jajszót hallottál az apró summásházaból az égre könyörögni! Móré vára! Mit gon­dolsz? Van ezen cso­dálkozni, megütközni való? Hogy szerinted nincs, hogy léted utolsó !3 esztendeje alatt te is megszoktad ? De emlékezni való azért. van. Emlékeztess Móré László vára, em­lékeztess a tegnapi múltra, Szalaira, a cso­datévő emberre! (Gyurkó Géza) megszűnik a rontás, — záptojást húzogattak körbe-körbe a ló feje alatt, mert az is gyógyít. Ki tudná felsorolni mindazt a „gyógymó­dot”, amelyet használ­tak itt betegség, nyomo­rúság, szegénység ellen. Használtak, csak éppen nem használt. De leg­alább ingyenben volt, de legalább hinni, bíz­ni lehetett mégis vala­miben. Mi lett volna, ha a szegény embernek már bizodalma se lehetett volna, akárcsak a záp­tojásban is. ...Most nagy a méreg a faluban. Mert csak bosszantó, hogy Domosz- ló helyett, amely csak négy kilométer, most a távolabbi Vécsről jár át az orvos, hetenként há­romszor. Megszokták az orvost, s hogy sokan járnak innen üzembe dolgozni, a falu jórésze biztosított — igénybe is veszik, amikor csak kell. A rendelések zsúfoltak, az orvos fáradd, mert mindig van dolga. Hol tanácsot ad a terhes nem járt erre, minek is járt volna. Szegény em­berek, summások lak­tak itt, akik ha utaztak, csak marhavagonban utaztak, igaz, hogy aztán akkor messze, egész Fe­jér megyéig: summás munkára. Télen csak gyalog, fel az erdőbe, mert a föld kevés volt, más kereseti lehetőség < meg dehogyis akadt a i kisnánai ember számá- ■ ra. Ilyen körülmények között, amikor rádió csak egy-kettő, újság is alig akadt a községben, lehet-e csodálkozni, hogy elmaradt, nyomorult, ki­semmizett emberek lak­tak itt, hogy az újszü­löttek fele meghalt, — hogy orvoshoz csak ak­kor mentek, amikor már haldoklott a beteg. — Mentek helyette Debrő- re Szálaihoz, a kuruzs­lóhoz, aki csodafüveket adott, szórtak kukoricát, meg füvet a szemétla­pátra tett parázsba, mert az is jó a betegség el­len. Nem mozdultak ki három napig a ház­ból, mert ennyi idő alatt zadokkal előbb, elzárva világtól, holnaptól, élet­től, mindentől. Babona és kuruzslás, olyannyira illett a kör­nyékhez, amelyen ural­kodott a rom, olyannyi­ra sajátja volt ennek a falunak, mint ahogyan a várromnak a titokza­tosság és a középkor szellemének konok őr­zése. Itt volt a világ vége, Kisnánán. Ide még csak vezetett út, de innen már sehová. Illetőleg szekércsapás, amelyen esős időben csak konyhakésekkel le­hetett végigmennie a szekeresnek. Nem a va­dak elleni védelemből, hanem hogy méterenként faragja le a szekérről a rátapadt vastag agya­got. Még a 36-os évek végén is egynapi járó­föld volt innen Eger, minthogy a két lábon, vagy a szekéren kívül más közlekedési alkal­matosság nem volt. Autóbusz, a napi négy járat, amelynek hátán manapság naponta meg­fordulnak Gyöngyösön, Móré László vára, az öklömnyi dombon, a völgy ölében egykedvű némasággal nézi a falut. Nem is vár ez, csak rom, sötét falaival, éj­szakánként nesztelenül suhanó denevéreivel, egy darab középkor, amely ittmaradt a szőlődom­bok között, ezernyi szen­vedésről, gyilkosságról regélve. Sötét és kietlen ez a várrom, valósággal kirí Kisnána vidámfes­tésű házaiból, a dolgos emberek megelégedett hétköznapjaiból. Kiáltó az ellentét: egy darab­ka múlt és jelen. A múlt minden keservével, a jelen minden szépségé­vel. Ott áll a vár, a dene­vérek tanyája, évszáza­dok tanúja egy egyked­vűségében is érthetetle­nül szemléli, hogy vál­tozik, terjed körülötte ez a falu. Ma valóban évszázadok választják el egymástól a falu há­zait és Móré várát, né­hány évtizede, ha lakott volna várúr az öreg, omladozó falak között, bízvást a középkorban érezhette volna magát. Ügy élt itt ez a nép, a vár tövében, mint szá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents