Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)
1958-09-07 / 193. szám
6 NEPÜJfS AG 1958. szeptember 7., vasárnap MOLNÁR JENŐ VERSEI: Bányásztenyór Apám kezét látom mindben fáradtan a munka után: virágként kinyílt tenyere s kéreg ült a vékony húsán. Bölcsők bársony bőrét lassan megette csákányok nyele: ez a bánya mátkasága..: repedés árkolta tele. Cserzetten feszült ki a bőr — negyvenöt év a föld alatt! — s megmérhetetlen munkáért cserébe csak köszvény maradt..; Néha mesélt — ritkán történt — ilyenkor nézte tenyerét hosszan, bölcsen, mintha a szó onnan áradna benne szét. „Jó munkás volt!" — mondták mások, ö csak azt mondta: Becsület. Fiam, kezünktől kap csupán az ország meleget, tüzet. Nézd — és mutatta tenyerét — itt él a mozdonyok szíve, gyári ablakok sóváran a szénért figyelnek ide. Kezünkben nyugszik az élet és nélkülünk minden halott. Ha nem leszünk, a föld nézzen magának sebesen papot. Itt van a rend és itten él mindennek mozgató lelke: „kicsi tenyér s egy nagy világ lapul meg árván benne” így beszélt ő. A fülemnek ez volt az isteni Ige, ez volt a szent és egy-lgaz, nem kellett hozzá semmi se. Apám tenyere por talán, lent pihen már a föld alatt.;; Helyére más jött és a sor teljes, örökké megmarad! MOLNÁR F. KAROLY: A szén Csikorgó csillék csurognak le rajtad, hintázó drótköteleknek lengő íve, púpos hasukban évmilliók kincse csillan: a szén. Imbolyognak szakadatlan Kemény, görcsös zajuk, zümmögő zenéje másnak zörgés. Én szívem tárom elébe: jertek felém. Barna rögöknek mélye elrejti, mi élet lapul meg bennük és bennem.;: A tűz szunnyad ott, mint szerelmem szemén a fény. Emberi szemnek szikrája gyújtja nagy furcsa lánggá, hogy égessen szennyet. Téged szelíden melegéhez enged: szegény legény..» KÖLTŐK Ősük Prometheus ősük Prometheus, ő adott tüzet: nevét forró versbe szőtte a hála. Ne hamvadjon a láng! Nem lehet szünet! Végtelen soruk özönlik utána. Csepegő tárnákban alszik a meleg, a tűz anyja, a szén. Csákányuk kopog. Omlik a kő, vele életük pereg. Ugye, a napfénynél nem is nagy dolog? Oly természetes a kályha, a parázs... Tunya megszokottság önző hatalom, A langyos kényelem bölcsen magyaráz, szétárad a híg szó béna angyadon. Kényelmed kezükben, a bányában él, ha nem lesznek, kályhád belepi a dér. ÉS VERSEK m™| A bányában Mennyire vagyunk? Ötven, ötszáz méter? Annyira mindegy: a napfény nem ér cl Acsolat tartja a hegyet, az eget, nem töprenghetek, ho&y merre mi lehet. A drótkötél mozog, csillék szaladnak, jelzés azoknak, akik fent maradtak. Itt a munkahely, lőpor füstje mar, de sürget a esúzda: hamar, csak hamar! Fürgék a kezek komolyak az arcok, új ácsolat nő, csákány hegye pattog, szén csillog, fürdeti hulló veríték, megyek cs mintha drága kincset vinnék: a vaksi fénynél, a fekete szénben apám és az ősök erejét érzem! FORGÁCS KAROLY: Hegyen, völgyön Minden hegy és völgy ismerős Alacska, Kondó, Herbolya, Berentc táján. Ha nyár tüzel, vagy híves ősz szele borzol avart, hajnal vagy naplemente pirul a csipkés égaljon: megyünk frissen ki, vagy elfáradtan Uaza- vánszorgunk a legényszállóba, hogy együnk meleg levest. Ha az oszlop vasa ujjunkhoz tapad, a fagy oly kemény, mi akkor is meghúzzuk a csavart az oszlop fején S bár a húsunkba mart a tél bőr-cserző, korbácsos viharja, cső vert, hó hullt, nyálkás út futott talpunk alól ki s esett fáradt karja csüggedten le soknak: állnak az oszlopok! Két éve már, hogy zeng a nóta, kalapács \cseng, kötél zizeg a cserfaerdök mélyein, s azóta két kötélpálya pilléreinek rajza is rőten rátapad az ég kéklő vásznaira; álmos-lila virág-csengők alatt sodronykötél-kígyók keresik a párjukat. Már csak néhány hónap s kötél feszül az oszlop-fejeken, a mély völgyek fölött, mint légi csónak: csille siklik majd ringón, sebesen; s a szénből, mit ma fejt ki bányász-csákány a lejtaknán meddő falak alatt, holnapra karmos árnyat űző lámpám rezgő idegein bő fehér fény fakad. Ä FAZEKAS ISTVÁN: Műszakváltás Előbb csak ketten jöttek fel lassan, csendesen, úgy, ahogy régi szokás, ki jó munkát végzett, s karja a pihenésre vágy, lecsüng ernyedten, — Mára elég! — Szólal az egyik. — Megdolgoztunk, — mormog közben a másik: Otthon asszony, gyerek! — Siessünk, hé, mosdjunk meg és aztán áthatunk. — A lámpák pislognak. Kettőszázötven méter benne ég a lángban, s ül a tetején. Vigasz: Bár nehéz, de a mélység is a miénk! Előbb csak kelten jöttek fel, lassan, csendesen. S aztán mégtöbben, — újabb csoportok jöttek, úgy, ahogy ez szokás, lassan, nyugodtan, rendesen. — Siess, Pajtás, siess! — Szól egy jóképű lcgényj aki leszállni készül, kabátja alól a friss izom kitáncol... — még kitör a nevetés egy jólsikerült tréfán a hatos csoportban, S aztán ők is eltűnnek alattam. A mélység így nyeli el őket mindig, jókedvűen, csoportban. Az ismeretlen Eger lPásztor Péter rajza) 2300 látogató a Munkavédelmi Plakát kiállításon A szakszervezeti nap előestéjén nyitották meg Egerben a szakszervezeti székház klubtermében a nemzetközi munkavédelmi plakátkiállítást. Már az első napokon is nagy érdeklődéssel nézték a megjelentek a színes, érdekes és kifejező plakátokat. Azóta nap mint nap többszáz ember keresi fel a kiállítóhelyiséget. A szakszervezet titkársága közölte, hogy eddig 2300 látogatója volt a kiállításnak. FILMFÓRUM Kopotid e a fán (AMERIKAI) Harsogó és erőszakos humorú alkotás a Kopogd le a fán c. amerikai film. Mégis, a hasbeszélö marionettekkel viaskodó, szeleburdi Jerry Morgan figurája érdekes keveréke a chaplini esetlenségnek és a mi Latabárunk fiatalabb éveire emlékeztető mozgékonyságnak. Mint az olasz burleszkek Totója, vagy a francia humoreszkek Fer- nandelje, itt, ebben az amerikai filmben, Danny Kay uralja a vásznat s az egész koncepción érződik, hogy a többi szereplő erősen alárendelt helyzetben van a sokoldalú Kay-el szemben, akiről kevesen tudják, hogy népszerű amerikai dzsessz-énekes is, és számos lemezét tartják nyilván a legjobbak vetélkedését figyelő New York-i dzsessz-börzén. A technikásán rendezett, gördülékeny film nem akar többet és nem is nyújt töbéet, mint két óra kacagást, és nem törődik azzal sem. hogy a gyo- morbajosabb néző összemor- colt szemmel így nyilatkozik majd a filmről: „ekkora szamárságot életemben nem láttam”. A rokonszenves színészt játék mellett ki kell emelnünk a stílusos, csenpet sem hipermodern kísérőzenét, mely nem a dekadens vadnyugati úton jár, hanem a Jeanette Mac Donald és Eddie Nelson filmek operettízű, fülbemászó hangszere- lesü ösvényein. Az is érdekes, hogy — összevetve a nemrég látott másik amerikai filmmel, a Martyval is —* a csodaszép né sminkelt flapperek kora az amerikai filmeken is lejárt s helyüket a mai nő típusa: a szerényebb külsejű, rokonszenves, nem feltűnő szépségű sztárok foglalják el. „Sic transit gloria mundi.” — pala — S ZA LAY ISTVÁN: Egy tányér leves Zsófi néni üldögélt az ámbi- tuson. ölében egy szakajtó száraz bab, azt fejtegette. Gondolatai messze kutattak, keresgéltek a régi emlékek között. Remegő keze néha megállt a szakajtóban és ilyenkor szemei megteltek könnyel. Az ura jutott-e eszébe, a jó öreg Sándor bácsi, vagy a fia, vagy talán gyermekkorára emlékezett? Ki tudja? ... Hetven év nagy idő és a tengernyi emlék között örömtelit, bánatosat is találhatott bőven ... Zsófi néni egyedül élt hosz- szú esztendőkig az öreg házban. Dolgozgatott, imádkozga- tott magában és bizony napokig se nyitotta rá senki az ajtót. Az ura meghalt már régen, egyetlen fia is elesett a háborúban. Zsófi néni érezte, hogy nem jól van ez így. Nem panaszkodott az egészségére, de az a hetven esztendő, mégsem haladt el fölötte nyomtalanul. ősszel meg télen kegyetlenül kínozta a köszvény, a visszerek is megdagadtak a lábán. — Mi lenne, ha ágynak dűlnék, vagy meghalnék hirtelen? — forgatta magában Zsófi néni a gondolatokat. — Az se lenne, aki gondomat viselje, vagy eltemettessen tisztességgel. Egyik vasárnap azután megjött a válasz a nagy kérdésre. Bakondi Andris hozta magárai. Andris traktoros volt a gépállomáson és az ősszel akart megesküdni Katival. Andris és Kati szerették egymást és minden megvolt már a házassághoz, csak éppen lakás nem került, ahol majd lakjanak. Ez a nagy probléma hozta hát Andrist Zsófi nénihez. — Adjon nekünk helyet, Zsófi néném, — kérte Andris az öregasszonyt. — megleszünk együtt, majd meglátja. Gondoskodni fogunk magáról is. — Zsófi néni kicsit gondolkodott, aztán beleegyezett. — Jól van hát, gyertek ide lakni. Ide, a nagy házba, én elférek majd a kisvégében, — mondta biztatólag. A fiatal legénynek nagyot dobbant a szíve. Legszívesebben megcsókolta volna boldogságában ezt a ráncos képű öregasszonyt. Amikor Zsófi néni kikísérte a kapun, egy kicsit már szét is nézett a portán. Az udvart benőtte a fű, a kőfal tetején félméterre ágaskodott a dudva. A tető is megbomlott, a vakolat is pergett már. — No, majd megcsináljuk ezeket — mutatott a házra. Andris. — Ügy látom, elkel itt már a férfikéz, — mondta nyomatékkai és vidáman köszönt el Zsófi nénitől. Lagzi után megérkeztek Zsófi nénihez az új lakók. Kati takaros menyecske volt, első pillantásra megtetszett az öregasszonynak is. Közösen pakolták be a holmit a nagy házba, a konyhába meg az új, krémszínű konyhabútort. A búbosból csövet vezettek ki és fgy állították mellé a szép rózsás tűzhelyt. — A kemencét ne bontsátok el, fiacskáirn, még szegény jó uram rakatta, elfér az ott a sparhelt mellett, — mondta Zsófi néni és bár Kati nem szerette a dolgot, de a búbos mégiscsak a helyén maradt. — Nem baj, hagyd csak — vigasztalta Andris. — Majd lesz még olyan házunk is, ahol már nem lesz búbos! Másnap a malacot hozták, meg a tyúkokat. Azoknak is helyet kellett igazítani. Andris egész nap, megállás nélkül dolgozott. Ám Zsófi néni semmit se hagyott szó nélkül. — Jaj, lelkem, ne ide tegyétek ezt a malacot, hát nem látjátok, hogy itt kibújik a karámból! — Meg aztán a tyúkokat is ... Szóval Zsófi néni, a máskor halk szavú, csendes öregasszony, mindjobban betöltötte a házigazda szerepét. Már az első héten vitába szálltak a kert miatt is. A malac valahogy beszabadult a Kertbe és kitúrta Zsófi néni néhány bokor krumpliját. — Nem jó lesz ez így, Andris, — mondta egy napon Kati a férjének. — Majd meglásd, nem jó lesz így! — Andris csak csitítgatta, biztat- gatta az asszonyt. — Engedd el u füled mellett, hadd beszéljen az öreg! — okosította a menyecskét. De a fiatal menyecske, meg Zsófi néni között hétről hétre romlott a helyzet. Andris, mikor esténként fáradtan hazajött a munkából, nem győzte csak hallgatni a sok panaszt. — Mondtam már, hogy hagyd rá, hisz így pokol lesz az életünk, — magyarázta Katinak. Később már az is előfordult, hogy ők szólalkoztak össze az öregasszony miatt. Egyik este azután végképp elromlott minden. Kati hangosan sírt az udvaron és várta az urát. — Nem maradok itt tovább egy percig se, itthagyom ezt a vén ... — zokogta, mikor megjött Andris. — Ő akar engem söpörni tanítani? ő? Látta, hogy kisöpörtem a gangot és tíz perc múlva utánam söpört ... — Nem, ezt a szégyent nem bírom elviselni — akara- toskodott a menyecske. — Mikor megmondtam neki a magamét, azt mondta: — Jobb lesz, ha más helyet kerestek magatoknak. Nem szeretem én az örökös zsörtö- lődést hallani. Hozzá szoktam én már a csendhez, a nyugalomhoz. — Hát ezt mondta! Érted? És én is ezt mondom! Nem bírom már tovább! Ha most így bánik velem, mi lesz majd. ha meglesz a gyerek? ... Teltek a hetek, múltak a hónapok. Az öreg ház annyi vesződést, civódást hallott, amennyit talán még soha azelőtt. Tudta az egész falu, hogy Andrisék meg az öreg Zsófi néni kutya-macska módjára élnek és apró kis ügyekkel nap mint nap megkeserítik egymás életét. KATI az egyik nap bekopogott a tanácshoz. Az elnököt, Nagy Antal bácsit kereste. Gondolta, segít majd az ő nagy baján. — Antal bátyám, segítsen rajtam, ha lehet, nem bírom tovább Zsófi nénivel együtt az életet! Valahol másutt utaljon ki nekünk lakást. — kérlelte. Nagy Antal békés, nyugodt természetű ember. Türelmesen meghallgatta a fiatal menyecskét, aztán így szólt. — Lakást adni nem tudok, Katikám, hanem lakás helyett adok neked egy jó tanácsot, ha meghallgatod. És ha megszívleled, akkor megoldódott a lakásgondod is. — Hát nézd csak, édes lányom. Zsófi néni 70 éves öregasszony. Régen volt már az is, mikor felkötötte az özvegyi kendőt. Fia is meghalt a háborúban és úgy él egyedül, mint a szedett tőke. A ház, amibe laktok, az övé. Ö helyet adott nektek jó szívvel. Tudom, hogy kotnyeles egy kicsit, beleszól sok mindenbe, de hát nézd csak, Kati, 6 hetven éves, te húsz leszel, — gondolj arra, hogy ötven év múlva te is hasonlítani fogsz hozzá. Újra gyerek leszel talán, éppen olyan, mint ő. Próbáld csak meg Bánj egy kicsit másképpen az öreggel. Légy hozzá szívesebb, járj a kedvébe, hadd érezze úgy, mintha lánya lennél. Ha sütsz valami jót, ha főzöl, vigyél neki egy tányérral, majd meglásd, jóra fordul minden. Kati nem szólt semmit, de nem hitt egy csöppet se az elnök szavainak. — Csináld, próbáld meg úgy, ahogyan én mondom, — kérte búcsúzóul az elnök. Kati megígérte, aztán kedvetlenül elment. Másnap vasárnap volt. Kati tyúkot vágott, finom, gyöngyöző húslevest főzött. Amikor ebédhez készülődtek, eszébe jutott Antal bácsi szava. Gyorsan előhozott egy tányért, levest szedett bele, aztán belecsúsztatott egy combot is. Átvitte Zsófi néninek a kisházba. — Tessék! Egy kis jó tyúkleves, — tette az asztalra a tányért. És Zsófi néni csak nézte, nézte a párolgó levest... NY ÁR VOLT. Augusztus vége. Zsófi néni házán új tető piroslott. Az udvar gondosan elsöpörve, az ablak alatt, a kis virágoskertben már virított az őszirózsa. A nagy diófa alatt üldögélt Zsófi néni, kariában a kis Kati. a ház új lakója. Zsófi néni csitítgatta, babusgatta. Cs . . . cs .. . babuskám, aludj csak szépen, egyetlenem, tente, tente, szépen. — András valahol a határban szántott a traktorral, Kati pedig kint dolgozott a mezőn. A család szemefénye. a kis Katira Zsófi néni vigvázott Jobban féltette, óvta talán mint a saját tulajdon gyermekét...
