Népújság, 1958. augusztus (13. évfolyam, 162-187. szám)
1958-08-17 / 176. szám
6 nepojsäg 1958. augusztus 17. vasárnap PAT AKY DEZSŐ: Qai, ne ejnqjed.cL . .. Megsimogatni barna-szép hajad — ó, édes Éva, nagyon kérlek: más férfi kéznek ne engedd, ne hagyd! Egyedül nekem! — Hát nem érted? Féltelek mástól, féltelek, tudod. Hol rejtselek? Ne lásson senki! Soha! — öleld rám forró láng-karod, ha testem érzed hidegedni... Jaj, ne engedd érinteni hajad, simogatni se, nagyon kérlek: — szépnek, tisztának őrizzed magad — százak ellen megküzdök érted s nem lesz körötted annyi férfi-szem. Én látlak csak — és senki, senki sem! .VALLÓ EMIL: Az én apám Az én apám nem volt öregember, nem tartott térdén soha unokát. Nem látta fc'csillanni szememben. fia hálája hogyan ragyog át a felnőtt férfi szótlan mosolyán: csak villanó fény volt az én apám! Vad viharban villámsűjtott fa volt. Kalász, amit egy tolvaj merészen még tengerzöld színében elrabolt. Lágyan susogó tclgy, ha tövében mese, vagy kenyér voltak asztalán: mert szív volt, meleg szív, az én apám! Olykor, ha vidám baráti körben sörhab rezgeti bajuszán, s szólt a dal, osztozott vele búban, örömben szaktárs, cigány, öreg és fiatal... Aztán csend lett és csüngtek ajakán: a munkáról mesélt az én apant. Mert munkásember volt az én apám: egyszerű, mint a többi rengeteg. A gyár volt az élete és szaván, ha munkáról mesélt, a szeretet, — mint napfény a komor téli égen, — szikrázva csillant fel két szemében. A gyár, a gép, a munka és ami az első és legnagyobb: az élő ember voltak öröme, gondjai. A munka világa lángolt fénylő, gondokbarázdált, okos homlokán, mert ember volt, mint soha senki tán: munkás volt és ember!... az én apám! MOLNÁR BÉLA: Radar Karjában az élet szorít, csonttá éget, hajlít erre-arra; ha sietsz, ha ballagsz, a biztos radarra. Se szó, se ígéret, — csak úgy, ahogy véred issza a vérsavót: ne oldódj, te magad oldjad a savakat: a rosszat és a jót. A tántorgó lépted csillagokhoz mérted: — se jobbra, se balra! menj az úton fényig, emberek szívéig, — ügyelj a radarra! FARKAS ANDRÁS: Éppen a felső .. . Éppen a felső Gallyakon indul Hullni a lomb, Éppen az első Öszike árnyék Száll a falon. Még keresem száz Alom iszákját Kincse miatt. Szél köti össze Fürge fonállal Ujjaimat. Langyos esővel Mosdik előttem Hajnali lány. Adja gyümölcsét? Ö, nem! Elillan Szép kocsiján. Csendesedik már Kerti rigócska, Fárad a dal. Fán ül a bánat, Aga vitázik Gondjaival. Süthet a nap még Százas erővel, Játszhat a táj. Szólhat a kert még Zsenge virággal: Erre találj! Bújhat a mámor Tiszta pohárba, Szárad a lomb, Éppen a felső Gallyakon indul Őszi dalom. .......... KÖLTŐK ÉS VERSEK HH BÖ RZSÖNYI SÁNDOR: így párolog Füstben a tűz, vízben A tenger. S az élet belefoszlik A néma csendességbe lágy és eddig nem [hallott szép Zenével, olvadó, ezüst húrokon, ősszel. S a [deres hajnal Is fölszáll a semmibe. Hiába nézünk a [madarak S a dalok után. Már szállnak azok is. Mint a füst és a Képzelet. Füst Nyári délután. A tetőkön piroslik a meleg. Az égi félgömb kék mezején fecskék Írnak láthatatlan vonalakat szárnyuk [hegyével A magasba. Mint karcsú, fekete nyilak [nyúlnak jeltelen Utakon s a Nap villan hátukon. Kék sík * [ébred, S enyhén foszló, csipkévé párolt füst Inog a kémény fölött lustán. Nyári délután. SZALAY ISTVÁN: Farkas a Voloszankán JJ ainal volt még. A vö!- gyek hűvösek voltak és harmatcsepp csillogott minden fűszálon. Olga és Prodán kiértek a rétre, várták a reggelt Olga karjaiban vadvirágcsokor Prodán kalapja mellett illatos bokréta. Esküdni iöttek ide a havas alá. Ott állt egymás mellett az ifjú pár. Lassan felbukkant a Nap a hegytetőn és sugaraiban fürdött az egész havas. Megcsillant hófedte csúcsa, lent a völgyben széttárták kelyhüket a tarka virágok. — Szeretsz? — kérdezte Olga. Szeretlek — felelte Prodán. — Elhagysz-e, ha bajba intők? Elhagysz-e, ha nem leszek szép? Prodán, az erős havasi legény megrázta fejét. — Nem. Olga. sohasem hagylak el! — Hűséges leszel-e hozzám örökre? — kérdezte most már a vőlegény. — Igen — válaszolt a menyasszony és az ifjú pár megcsókolta egymást... Szép. igazán szép esküvő volt. Oltár volt a virágos rét. a pópa meg az öreg Voloszan- ka. Ezer bárány volt a tanú. hogy a havasok két gyermeke örök hűséget esküdött egymásnak. Megvolt az esküvő. Szívüket, lelkűket egymáshoz láncolta, ereiében sohasem kételkedett egyikük sem. Mostmár mint férj-feleség éltek a havason. Prodán oda volt egész nap a nyájjal, s csak a havasi kürt hangján üzent haza. Forró, szerelmes dalokat fújt és a hangok meg- fürödve a völgyek és bércek levegőiében, még tüzesebben jutottak Olga szívéhez, ő ilyenkor kiment a kis faház elé és csordultig boldog szívvel dalolni kezdett. Amikor esteledett, a nyáj elé ment és csókiaival halmozta el a pásztort. Este meggyül tották a tüzeket az eszténa körül és fenyőgyantát dobtak a parázsra, hogy távol tartsa, messzire űzze a farkasokat. Szépek, forrók. boldogok voltak ezek a nv-^n esték... LA Iga már harmadik hete élt a havason. Mióta megszökött hazulról, embert sem látott magukon kívül. A kis faház, amelyben laktak, csendesen megbújt az erdők között. Egyik reggel, hogy Prodán kihajtotta a nyájat, Olga a kis házban rendezgetett. Nyugtalan volt és félni kezdett. Valami bajt sejtett és először történt meg. hogy szorongó félelem zavarta meg boldogságát. Délfelé járt már az idő. mikor Iván. Prodán szelídített medvéje kegyetlenül rázni, csörgetni kezdte láncát Olga rosszat sejtett. Kétszer is kiment, körülnézett, de senkit sem látott. Megsimogatta Iván bozontos fejét, de az csak addig maradt nyugton, míg gazdasszonya mellette volt. aztán megint szaglászni kezdte a levegőt és mérgesen vicsorgat- ta fogait. Két óra tájban vállravetett puskával egy vadász közeledett a kis faház felé. Nyugodtan jött, magabiztosan és csi- ; bukjából békésen pipázgatott. Olgán végigszaladt a hideg. ; Látta már ezt az alakot vala- ; hol. de nem tudta kicsoda ; Csak annyit érzett, hogy félni. ; rettegni kell tőle. Ez a valaki ; meg akarja zavarni boldögsá- ; gukat. ; Anyja egy időben emlegetett > valami gazdag urat, akihez t nagyon hálásnak kell lenniök és ez az úr egvszer. talán valami három esztendeje már iárt is náluk. Emlékezett jól. hogy anv:" sokáig sírt. amikor elment, >•" -dia készült neki mnnrU>r>' f felőle. Aboirv közelebb ért az ember, Olgának egyre lobban úgy rémlett hogy a jövevény egy és ugyanaz a néhány évvel látott gazdag urasággal Iván bömbölrii kezdett a ház mögött. Olga kilépett az aitón. visszaparancsolta a medvét. — Hamis kutyád van galambocskám, — úgy látszik, drága kincset őriztet vele a gazdája. — így az idegen, aztán anélkül, hogy mondta volna neki valaki, besétált a házba. Széket húzott magának, falhoz támasztotta a puskát, elkezdett kedélyesen beszélgetni. Olga az aitófélhez támaszkodott és bizalmatlanul, szinte reszketve hallgatta az idegent. — Emlékszel-e rám galambocskám? No. ugye nem emlékszel, hisz hogyan is gondolhatnál rám itt ezen a tengerhavason. amikor boldogan élsz szíved választottjával. No, de sebaj, majd én elmesélem neked, ki vagyok és miért jöttem, Nein tudom, az édesanyád meséit-e rólam. De ha nem. most az se baj, hisz itt vagyok magam. elmondok mindent élőszóval. Adj előbb egy ital vizet, mert ugyancsak kimelegedtem ezen az átkozott havason. — Olga vizet merített, aztán szinte minden ízében reszketve nyújtotta me«z- sziről a vendégeknek. — No, csak nem félsz tőlem, te kis havasi virág és ujjaival megérintette Olga kezét a poháron. A férfi keze meleg volt és ragadós az izzadtságtól. Olga megborzadt érintésétől. Elhúzott egy széket az asztal mellől és szinte le-, roskadt rá. — A „vendég” megitta a vizet, aztán nagyot sóhajtva folytatta. — No, hát ha nem untatlak nagyon, mondom tovább, amit anyádnak kellett volna már régen elmondani. Szóval a te apád. nyugodjon az öreg Szimkánics. földhöz tapadt szegény ember volt. Korán megnősült, elvette az anyádat, de mégcsak egy nyomorult kalibáiuk sem volt ahol nyugodni tériének. Egyszer az apád eljött hozzám és pénzt kért tőlem kölcsön, kamatra. Adtam is neki. csinos kis házikót épített belőle a faluban. Ám. alighogy megépítette. nagy bajba jutottak. Egy hatalmas fenyő agyonütötte szegényt valahol az Iva- nyován. Az anyád megint csak hozzám kopogtatott. — Pénzt adjon uram, pénzt! — kö- nyörgött. annyi sincs, amiből eltemessem az uramat. Én. tudod. jószívű ember vagyok és nem tudtam megtagadni anyád kérését. Pénzt adtam neki. pedig az előző adósságnak még a kamatiát se fizette rendesen. Hogy az apád meghalt, hosszú ideig békét hagytam az anyádnak. Tudtam, úgy sem tud fizetni. Valami három éve. hogy nálatok iártam. Csodálkozom, hogy nem emlékszel rám, Már akkor is csinos kis teremtés voltál, de még gyerek. Hívtalak» kértelek pesztonkä- nak az anyádtól, de azt mondta: váriak egy-két esztendőt, akkor maid elszegőd- tet hozzám szobalánynak. Hittem neki, tűrtem, hogy nem fizet. A házatokból minden gerenda. minden darab kő az enyém, az én pénzem van benne. Én vártam, hallgattam idáig, maid te leszolgálod a ház árát, — biztatott anyád. Most aztán hallom, hogy megszöktél. Valami pásztor csavarta el azt a szép hófehér nyakad. Hát. nem addig az rózsám1 Ha te nem jöttél, hát én jöttem el érted. Adósaim vagytok Az anyád azt ígérte, te fogsz maid fizetni. Hát most C’táp fizess! 0 !gát egész testében rázta a zokogás. — Az úr fölkelt a székről és vigasztalásként meg akarta ölelni. Olga felugrott, de a két erős kéz vasmarokkal szorította karját. — Csókolj meg... — sziszegte. — Megvettelek, az enyém vagy'... recsegte fogai között és macához rántotta a lányt Olga sikoltott. beleharapott a nagy fekete kézbe és menekülni próbált. Az ember nem engedett. Olga segítségért kiabált. de válaszként csak a medve bömbölt és csörgette láncát. — Gazember farkas! Lopva, orozva jöttél utánam, kiszimatoltad, hogy egyedül vagyok — ordította Olga. — — Hát nem. azért se leszek a tiéd. tudd meg. te... te... Az ember teljes erejével vetette magát Olgára, de ebben a pillanatban egy kétségbeesett kiáltás hagyta el az asszony ajkát: — Ivááán! Gyere Iván! — Kint az udvaron a medve felordított és szörnyű erővel ugrott a láncnak. Nyakörve szétszakadt és ott termett az ajtóban. A férfi rémülten vette észre a medvét és elengedte az asszonyt, puskája után kapott. Hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt, a golyó a padlásba fúródott. Iván pedig habzó száj jal ült a leütött ember hátán. Olga még alig ocsúdott fel a szörnyű rémületből, de máris cselekednie kellett. Belekapaszkodott a mackó barna bundájába és szőrénél, fülénél fogva elráncigálta az ájult emberről. Megkötötte a medvét, aztán kiszedte a puskából a töltényeket. Megigazgatta tépett. szakadt ruháját, a ház ajtaját bezárta és sietve, ahogyan csak tudott, elindult Pro- dánért a havasra. Amikor hazaértek már hűlt helye volt az embernek. Az ablakon keresztül mentette irháját és vércsöppek maradtak utána a füvön. Prodán. a havasi ember szinte égett, remegett a dühtől. — Az Isten se lett volna irgalmas a gazembernek. ha egyszer kezeim közé kapom — sziszegte és ökölbe szorította kemény, csontos kezét. Olga rendet csinált a kis házban. Prodán Ivánhoz ment és megölelte megsimogatta a mackó bozontos. barna fejét. A medve mintha megértette volna a há- lálkodást. nagy hosszú nyelvévé "égignvalta gazdáig kezét H őröm hónap telt el az eset óta. Olga először ment a faluba, mióta asszonv A szomszédok körülvették, csókolgatták, mint valami égi jövevényt. Anyja, az öreg Olga Szimkánics csak a kezeit tördelte és csendesen sirdo- gált — Megyünk a havasra anyám! — mondta az anyjának Olga. A házat eladjuk és kifizetjük az adósságot. A havason békében élhetünk, ott nemigen jár ember. Járt ugyan egy farkas nemrégen de azt megtanította tisztességre Iván. Prodán medvéje. Ám. ezután már attól is nyugton lehetünk, mert mióta farkas iárt a Volaszankán. Iván sza badon mozoghat a ház körül Vigyáz ránk, hogy többé senki se zavarhassa boldogságunkat« MOLNÁR JENŐ: Méh a temetőben Tarka nyár zsongott felettünk és mi mégis árván mentünk. Lehullott legszebb virágunk, naponként sírjához jártunk, hol a szívünket átjárta a csend, amely ott szétáradt, beivódott fűbe- fába. döngicsélt száz szúnyog szárnyán s halk szavakat tett az árván kuporgó nénék ajkára. Hallgattál és vizsla szemem sírköveken, kereszteken járt, de röpke volt az útja, a bánatom visszahúzta, megpihent a friss sírhelyen, ahol egy méh zümm-zümm hangja szállt a virágfejeken... Csak néztem a döngő méhet, benne muzsikált az élet, benne zengett a győzelem! Nekem, neked, mindenkinek zengett reményt, erőt, hitet, biztatást a sírok felett: Hej, csüggedők! Hej, emberek! Nyissátok ki szíveteket mindenre s úgy figyeljetek: napomat munka tölti meg! és lehetek így akárhol, még a holtak lakásáról, a sírról is mézet viszek! ANTALFY ISTVÁN: Arcok az utcánkból Sándor bácsi Tanácstag. Nincs arcára írva, S nem is ez legfőbb érdeme. Ami jót tett már a világnak, e szóba mind nem fér bele. Megáll az eszterga előtt, és míg cigarettája leég, figyeli szótlan; az acélban mint vág új menetet a gép. És hallgat, hallgat. Csak szemében szelídül egy mosoly, s kacsint, mert a járdát javítják végre... kicsi utcánkban odakint« A buszvezető Egyszer — egy éve... — buszra ültünk, és kirándulni ment a nép, előttem még most is a kép« — és gyümölcsöt ettünk a buszban« —■ vidám dallal, közös reménnyel, Bebarangoltuk a világot, Ózd, Aggtelek, Bükkszék, Párád... hegyet másztunk és kiabáltunk, fényképeztünk is kinn az erdőn, s értettük jól egymás szavát « 0 ült két napig a volánnál, vélünk örült és nevetett, Bodrogi bácsi... és azóta, ha találkozunk, emlegetjük: „Szarvaskő, Bükkszék, Aggtelek«” PATAKY DEZSŐ: re Őrizlek, nagyapám! Gorkijt arcát fekete ráncok ülték, sápadt bánatok homlokát, szemét. Ignácnak hívták — cserfa botja volt —, kazánt hamuzott a gyár alatt. Fiatalon kezdte a nehéz gürcöt, lányát is summásnak kellett küldeni, enyhíteni irgalmat és keservet. Mindig így látom: nyakába vetett bottal, száraz ujjai közt csiperke és virág. — Szarkaláb volt a kervenc virága, de ibolyát gyűrt zsebébe tavaszonta, harangvirágot is hozott nagyanyámnak. Alkonyaikor elringatott a térdén — öt unokáját, istenem, de szerette s nem érte meg egyiknek sem lakodalmát. Gyomrában gyilkos fészket szőtt a rák, nem segíthetett rajta a pénz, a gyógyszer. ... Hányszor jártuk együtt az erdőt, meglesve sok tokos szajkó fiókát, — aztán hátára kötött egy ölnyi gallyat, hogy legalább begyújtani legyen fa. A görbebotját akkor én vezettem s ő mosolyogva nézte örömem, — dohányravalő pénzét adta cukorra! Ma nem becéz már érhálós keze, nyolc éve, hogy a föld alatt pihen. Hagyatékát vigyázva őrizem: arcomon mélyült ráncok árkait, szememben fénylő bánatok tüzét, mint munkás kezem, feszülő ezrek öklét, mint felbúgó szirénák öblös hangját, mint görbebotok koppanásait, mint szarkalábat erdők hajlatán, — s a csendbe kiáltva üzenek velük: halálomig őrizlek, nagyapám!
