Népújság, 1958. augusztus (13. évfolyam, 162-187. szám)

1958-08-29 / 185. szám

1958. augusztus 29., péntek NÉPÜJSAG 3 A plafontervek védelmében ságát “r jónak látja és jövő­A sötétség birodalmában AMIKOR AZ IDEI első tervek és a vele kapcsolatos elvek nyilvánosságra kerülte s, többen vitatkoztak, profolé- máztak a tervek sokban új­szerű vonásán. S valóban! Az egyszerű dolgozók előtt érde­kesnek és különösnek tűnt például az, hogy a tervet nem lehet túlteljesíteni, nincs szükségünk csillagászati szá­mok elérésére: 200—300 szá­zalékos teljesítményekre, — hiszen az ilyen eredmények elérésének a reálisságában ké­telkedni kellett, mert. a dolgo­zók túlnyomó többsége a ter­vet ilyen mértékben nem volt képes túlteljesíteni. Többen voltak, akik különösnek tar­tották azt is, hogy a jövőben nem ez lesz a prémium és más egyéb néven nevezett anyagi juttatásnak az alapfel­tétele. Főleg azok előtt volt ez a kezdeti időben érthetet­len, akik azelőtt, — nevezhet­jük így is, hogy élszorgosai voltak ennek a sok szempont­ból nem helyes mozgalomnak, — és szűknek, megkötöttnek érezték magukat a plafonter­vek diktálta ütemben. Pedig ez így lesz most mar hosszú időn keresztül, tartó­san: mindig, egy szolid, de megalapozott gazdasági politi­ka eredményeképpen és köve­telményeképpen. Az idei ter­melési terveink -—- tekintsük meg csak bátran valamelyiket, példának okáért a Gyöngyösi Váltó- és Kitérőgyárét, vagy a Petőfibányáét — nem biz­tatnak senkit régifajta terme­lési bajnokságra, tervhatárok túllépésére, a munkák el«g- zésének elsietésére, — ezek a tervek nem kényszerítenek senkit kapkodásra. A mai he­lyes, a dolgozók támogatta tervgazdálkodás nem engedi meg magának azokat a fényű­zéseket, ami a tervtúllépés diktálta irammal jár: a túl­méretezett és kiszámíthatatlan nyersanyagfogyasztást, a fe­lesleges energiafogyasztást, a nagyfokú gép- és alkatrész- kopást, a nagy százalék se- léjtgyártást'stb. Ma már'min­den józan, megfontoltan gon­dolkodó ember előtt világos, úgy nem lehet tervszerűen gazdálkodni, hogy nem tudom megmondani holnap mennyit termelek egy bizonyos alkat­részből, vagy szerszámból, amikor biztos, hogy holnap abból a mennyiségből csak a felére van szükség, vagy ép­pen a duplájára ... NEM RÉGEN A megye szénbányászati trösztjének egyik felelős vezetőjével be­szélgettünk, aki azért panasz­kodott, hogy a bányában — legalább is a pillanatnyilag ezt eldöntő számadatok figye­lembe vételével — nem lesz annyi nyereség az idén — mint tavaly. Amikor az oka után érdeklődtünk, a kötött tervszámokat, a plafonterve­ket hibáztatta, <— tudniillik 1957-ben ilyen megkötésük nem volt, annyit termeltek, amennyit csak tudtak. Pedig ez az érvelés nem volt helyes, bár az első pilla­natban az ő oldalára billent az igazság látszólagos mérle­ge. Azért nem volt igaza, bár nekik jövedelmet hozott a nem éppen jobb minőségű szén bányászása, de a felesle­ges szén tárolásából, öngyul­ladásból, porladásból stb., igen jelentős károk keletkez­tek a népgazdaság „könyvelé­sének” másik oldalán. Más szóval: ők így elértek terven felül mondjuk kétmillió fo­rint nyereséget, de a másik oldalon a népgazdaság elve­szített hárommilliót. Mennyi­vel reálisabb, tervszerűbb az, ha megállapítjuk, hogy a fo­gyasztó gyáraknak mennyi kell és csak a szükségnek megfelelően termelünk és a kitermelésre megadott önkölt­séget próbáljuk minden erőnkből lecsökkenteni. Terv- szerűtlenséget akadályozunk így meg ezzel a módszerrel és elvesző sok-sok forintot. MAI TERVEINK végrehaj­tása jóütemű munkaversenvt kívánnak, ezért legyen mun­kaverseny. Még nagyobb len­dületű, mint az eddigiek, mert enélkül nehezen képzelhető el a tervszerűen épített szocia­lizmus. Még nagyobb munka­versenyt a takarékosság, az önköltség-csökkentés, az ener­giafogyasztás vonalán. Ma az a fontos, hogy a ránkbízott munkákat a kitű­zött időre Kifogástalanul; de a legolcsóbban készítsék el. A jó szakmunkás, amikor átadja a munkadarabot, búcsúpillan­tást vet keze munkájára, s elmondja azt is, hogy ennyi és ennyi anyagot takarított meg rajta, ennyi és ennyi fo­rinttal tud többet költeni a népgazdaság más célokra. Mennyire büszkék lehetünk az olyan bányászokra, akik a napi előírt mennyiséget úgy termelik meg, hogy közben azon is gondolkodnak, (dol­goznak), hogy: mivel tehetem minél meddő-nélkülibbé a ki­fejtett szenet, vagy vigyázok arra, hogy egy csákány, vagy egy lapátnyél, vagy bármely gépi alkatrész se törjék el. MA MAR A MUNKÁSOK nagy része — felismerve a tervek helyességét, alapozott­re is követeli ezt, de azért még akadnak, s vannak olya­nok, akik a boldogulás útját a régebbi nyakló-nélküli ter­vek visszatérésétől várják. S ő ellenük meg kell védeni, de meg is védjük a helyesen meg­alapozott — hasznosságát nap­ról napra igazoló — tervein­ket és csak azt tudjuk mon­dani, hogy ma az önköltség­csökkentés, az időre elkészí­tett „precíz” munkák, az úgy­nevezett plafontervek végre­hajtása felé van az ésszerű­ség, a boldogulás útja. FAZEKAS ISTVÁN Mammutagyar Za!aszentmihályon A zalaszentmihályi tégla­gyár környékén huszonötkilós mammut-agyarakat emeltek ki a földből. A tervek szerint ősszel nagyszabású ásatásokat kezdenek a lelőhelyen. Á földművesszövetkezetek keretében működő szakcsopor­tok és különféle termelési társulások mind szélesebb körben terjednek a magyar faluban. Sokrétű, igen sok esetben évtizedes hagyomá­nyokat ápoló tevékenységük a szövetkezés igen hasznos is­kolájának bizonyult. Az utóbbi hetekben a moz­galom fejlődése meggyorsult és új formákkal, figyelemre­méltó ötletekkel gazdagodott. A Baranya megyei Sellye községben például harminc gazda kezdeményezésére meg­alakult az eddigiek kör ött leg­magasabb fokúnak számító sertéstenyésztő szakszövetke­zet. Ennek tagjai ezer-ezer fo­rintos részjegyet fizettek be a közös alap javára, s ugyan­ilyen értékű takarmányt aján­lottak fel a kialakítandó, a leg­fejlettebb nagyüzemi viszo­nyoknak megfelelően szerve­zett közös állattenyésztésük megalapításához. Különös je­lentőségű az az elhatározásuk, hogy a közös állattartás mel­lett a közös takarmányterme­lésre is rátérnek az új gazda­sági évben. Másik új színfolt­ja a mozgalomnak, az előbbi­MA, A XX. SZÁZAD embe­re — találmányok, felfedezé­sek és az élet külső és belső mechanizmusát feltáró isme­retek birtokában, mosolyogva tekint a letűnt századokra, melyek egy nemlétező világot népesítettek be a fantázia szárnyain született alakokkal. Ember és természet: kettősség, e viszony értékelése okozta történelmünk kezdete óta a legnagyobb problémát, s e vi­szony értékelésénél kialakult ítéletek fogtak leginkább mel­lé, s okoztak sötét és szorongó állapotokat népek, korszakok történetében. Babona... mennyi minden rejtőzik a sző mögött. Lidérces hiedelmek, spiritiszták, góle- mek, ördögidézők, rózsakeresz­tesek tábora zsúfolódik a ba­bonákban élő ember képzele­tében, a tárgyak megelevened­nek, jelentéktelen események különös jelentőséget kapnak. Mennyi küzdelembe került, amíg a materialista tudomány segítségével sikerült eloszlatni az emberek fejében nyüzsgő árnyképeket, a rémekét, ame­ekhez hasonló alapelvek sze­rint szervezett növénytermesz­tő szövetkezeti forma. Az ilyen típusú szövetkezetek, különö­sen a Dunántúlon, elsősorban a középparasztok tetszését nyerték meg. Munkaszervezés és jövedelemelosztás területén már-már elérik a mezőgazda- sági termelőszövetkezetek szín­vonalát. A méhész-szövetkezetek kö­zül a nagykanizsai földmű­vesszövetkezet körzetéből ér­kezett új kezdeményezésről jelentés. A környék méhészei közös kaptárkészítő műhelyt rendeztek be korszerű felsze­reléssel. Ä korábban alakult szakcsoportok és társulások közül ebben az évben már több mint ötven alakult át magasabb típusúvá, illetve termelőszövetkezetté. Sárszent- mihály és Pázmánd közsé­gekben növény-, illetve gyü­mölcs- és szőlőtermesztési szakcsoportot akartak alakí­tani a gazdák, de mikor a le­hetőségeket felmérték és sa­ját számításaik alapján érté­kelték a szövetkezés előnyeit, a termelőszövetkezet mellett döntöttek. (MTI) lyek nincsenek. A középkor elején a boszorkányperek ide­jén is akadt tisztafejű ember, aki előtt már-már oszladozott az egyház táplálta kénkövés füst. Könyves Kálmán írta: Lidércek ellen, melyek nin­csenek, kereset ne indítassék.” Mégis, csaknem ezer évre volt szükség, amíg a modern élet­tan, biológia és anatómia se­gítségével sikerül a világ na­gyobbik felét is meggyőzni ar­ról, hogy a Walpurgis éj sep­rős boszorkányai, a romantika képzeletvilágában éltek, s hogy ha valakit letettek a sírba, az­zal már — médium ide, mé­dium oda — élő ember többé nem beszélhet. Élő ember nem, mondják az egyháziak, de a „túlvilágiak” igen. Anélkül, hogy bárkit sérteni akamók, le kell szö­gezni, hogy az egyedüli helyes világnézet a világ és ember tö­kéletes megismerésére tör, s ezeknek az ismereteknek a birtokában senki sem ringat­hatja magát közülünk miszti­fikációban. Az emberré válás, a bonyolult, többsejtű lények biológiáján át ma már részle­teiben is ismert folyamat, s e folyamat zárt láncolatába nem fér sehová sem a „teremtés” és „lélek” transcendens elmé­lete. ÉRDEKES MEGFIGYELNI, hogy a népek történetében a babona virágzása párhuzamos az elnyomás, az uralkodó osz­tályok kizsákmányolásával. Ez természetes is. A kizsákmá­nyolt . tömegek egyrészt sokkal nehezebben jutnak általános és valóságos ismeretekhez, hi­szen legtöbbször még a min­dennapira is csak alig jut. Másrészt az uralkodó osztá­lyoknak érdeke fenntartani a tömegek babonás hitét, s a maguk tevékenységét bele­burkolni a mi világunkénál nagyobb erők hatalmának köd­köpenyébe. Gondoljunk csak az egyiptomiakra, ahol a pap­ság a maga misztikus eredetű­nek tartott erejével évezrede­kén' át sakkbantartöttg a tö­megeket. Harmadszor: a ter­mészetfeletti élet, a reinkarná­ció, a túlvilág hite megkönnyí­ti a kizsákmányolt ember szá­mára a terhek elviselését, s figyelmét a mindennapok foj­togató polipkarjairól a mesék birodalmára tereli. Nem véletlen, hogy a gyar­mati és félgyarmati népek kö­zött — éppen a fenti okfejtés miatt — még mindig nehezen terjednek a természetes igaz­ságok az élet, s természet kér­déseiről. Az indus filozófiák egyértelműen hisznek a túlvi- lági életben, de ezen túlmenő- leg a reinkarnációban is (új­ból testet öltés), amin az ural­kodó kasztok reakciós eszkö­zeit méginkább szolgálja békét és engedelmességet késztetve. Hiszen a reinkarnációs elmélet azt mondja, hogy az újból tes­tet öltött lény megbűnhődi előző életének erőszakosságait, s így a jó hindosztáni igyek­szik — vagy legalábbis igye­kezett — birkatürelemmel el­viselni az őt ért megpróbálta­tásokat. A brahminok (papok) jóvoltából. Most olvastam, hogy Bieber- auer Richard „Ez is India” c. könyvében az író, mint misz- szionárius, eseteket ír le, me­lyek — főleg álmok kapcsán — hivatva lennének azt bizo­nyítani, hogy valóban — nyolc­van, száz év utáni „megeleve- nedésekről” van szó. Egyik történetében egy 18 éves lány­ról ír, aki élénken emlékezett álmában egy, falujától 350 km-re fekvő folyómenti hely­ség tájaira, ahol valójában so­hasem járt. Egy történetet is elmesélt, mely — álmában — vele játszódott le azon a he­lyen. Bieberauer állítólag meg­vizsgálta az esetet, megállapí­totta, hogy a lány leírása sza- kasztottan ráillik a községre, s maga a történet egy nyolcvan évvel ezelőtt elhúnyt asszony­nyal esett meg. íme a veszély, ha Okosnak és széleslátókörűnek tartott embereket sikerül megnyerni az ilyenfajta badarságok szá­mára. Nem állítja senki, hogy a lélektan mechanizmusának nincsenek még ma is tisztázat­lan területei, de ha a modern okkultisták erre támaszkod­nak, nagyon pórul járnak. Ha ugyanis szembeállítjuk egy­mással az egyes okkult elmé­leteket a túlvilágról, lélekről, szellemről, s egyebekről, látni fogjuk, hogy egymással ellen­kező és áthidalhatatlan elmé­letekkel állunk szemben. NÉHÁNY FOLYTATÁSON át megismerkedünk majd az okkult elméletek alapvonalai­val, s rávilágítunk a modern babonákra is. A ma emberé­nek agyában már nem lappang a sötétség birodalmának egyetlen követe sem, de bizo­nyos kérdésekben — féltudo­mányos okoskodások alapján — nem lát tisztán. Ilyen kér­dés például a Hipnózis. Cikk­sorozatunk célja: megvilágíta­ni e területeket. — pala — (Folytatjuk.) Új formákkal gazdagodtak az alacsonyabb típusú szövetkezetek — Több mint ötven magasabb típusúvá alakult A gyűjtőssenredély nyomában Mit és hogyan gyűjtenek szórakozásból az emberek? A riport megírásához némi indítást adott az a kis hír, mely szerint Franciaország­ban új gyűjtési szenvedély ejti rabul az embereket: sajtos do­bozok cimkéit gyűjtik gall szenvedéllyel és fiatalos ki­tartással a francia kis- és nagyvárosok kis- és nagypol­gárai. Ebben a szenvedélyben nagy általánosságban a férfiak járnak elöl. Talán azért, mert ehhez a türelem játékhoz a női idegrendszer nem idomul kellőképpen, vagy talán azért, mert az így összegyűjtött tár­gyakat a nők nem rakhatják magukra — még divat címén sem. Az első ilyen gyűjtő, aki utamba akadt Egerben, M. György statisztikus. Két gyer­mek apja, komoly tisztviselő, feladatát precízen végzi, pré­mium és jutalom kíséri mun­kásságát. Meg sok-sok GYUFACIMKE. Szenvedélyesen kutat hazai és külföldi gyufacimkék után. Több mint egy év alatt sike­rült összehoznia száznál több külföldi cimkét. Vannak kö­zöttük arabok, csehek, fran­ciák, angolok, németek — a magyarokon kívül. Szerényen azt állítja, hogy magyar cim- kegyűjteménye alig ötven da­rab (minden cimkeformulából csak egyet tart meg), de a kö­zeljövőben nagy gyarapodásra számít. Belépett a „Ki, mit gyűjt?” elnevezésű, Dorogon székelő klubba, ahol különbö­ző fajtájú szenvedélyeket kü­lönböző nemzetiségű emberek űzik pusztíthatatlan hévvel és akaraterővel. Ebben a frissen- sült klubban óriási a gyűjtő buzgóság: minden gyűjtőszen­vedély rabja (vagy szebben cí­mezve a megszállottakat), min­den szórakozás papja és pap­nője közli a klub központjával szándékát, képességeit, nyelv­tudását, a gyűjtés területét és határait, olykor meg is írja a klubnak elért eredményeit és módszereit. Ezeket a híreket a „Ki, mit gyűjt?” klub három nyelven időszakos klubhíradó­jában közzéteszi valamennyi tag és érdeklődő ámulására és okulására. Mi ezt a szenvedé­lyességet és ügybuzgalmat na­gyon tiszteljük, csak nehezen értjük. Ennek ellenére ideír­juk a netán érdeklődőknek a klub pontos címét: Ki, mit gyűjt-Club, Dorog, Művelődési Ház. Nehezen lehet megközelíteni P. S. állami alkalmazottat, akinek gazdag PÉNZGYŰJTEMÉNYE van. No, nem mai százasok­ban! Évszázadokra, sőt ezer évre visszamenő rendszeres gyűjteménye dicsekedhetik ró­mai pénzekkel, Árpád kora­beli leletekkel, bizánci érmék­kel stb. Az ember nem is hin­né, hogy a látszólag egyszerű külső mögött milyen olthatat- lan szenvedély lappang és ilyen szokatlan irányban. Pihenőre betérünk a BÉLYEGGYŰJTŐK hivatalos egri börzéjére, a Központi Hírlapboltba, ahol az Országos Filatélia Vállalat megbízásából árusítják a bé­lyeggyűjtők részére forgalom­ba hozott sorozatokat és kü­lönlegességeket. A vevők nagy része az általános iskola és a középiskola padjaiban ülnek még szeptembertől júliusig, de amikor ide bejönnek szorgosan összegyűjtögetett forintjaikkal, olyan láz és érdeklődés ül az arcukon, mintha a bélyegeken kívül semmi más nem is akad­na e kerek világon. Figyelni kell a szemük és a kézük . já­rását olykor-olykor, mert ugyebár, az ördög nem alszik és az alkalom szüli a tolvajt. Jártam N. Kálmán nyugdí­jas lakásán, aki fiatalabb ko­rában igen mozgékony ember volt és ha csak szerét tehette, mindenkitől AUTOGRAMOT kért. Mint mondja, nemcsak világhírességektől, bár az is található az albumokban, ha­nem egyszerű emberektől, át­lagos képességűektől is gyűj­tötte az aláírásokat. Akinek az arca megtetszett, vagy a járásában volt valami feltűnő, vagy szépkezű nő volt, vagy a férfinak elegánsan megkötött nyakkendő szorította el a gé­géjét, vagy ha egy nő feltűnő színű sálat hordott, elővette az albumot és beleiratta a ne­vüket. Különösen fürdőhelyen ment az ilyesmi könnyen. So­kan különcnek nézték (milyen messzire néző szemekkel mondja ezt!), de akadt olyan is, aki a neve mellé szöveget is írt. Barátság is adódott ilyesmiből. S ha indiszkrétebb lennék, vagy ha azt akarnám, hogy az augusztusi délután emlékek idézésével teljék el, rákérdez­nék egy ilyen esetre. De nem! Lapozgatok a névaláírások kö­zött. S ahogy káprázik a sze­mem a sok idegen és odavetett betűtől, érzem, hogy mindenik más. De az a közös vonásuk megvan, hogy minden betű a gazdáját őrzi, úgy, ahogy an­nakidején élt és gondolkozott. Ugyan, hányán élnek közülük, hiszen az is, aki gyűjtötte az aláírásokat, már túlballagott a hatvanon. Két esztendővel ezelőtt pa­naszkodott H. B., nagyon jó barátom, hogy az édesanyja nagyon megharagudott az ő feleségére, azaz a menyére, mert a költözködésnél a lim­lomokkal kiszórta azokat a le­gyezőket, amiket 6 hosszú­hosszú évtizedeken keresztül az egyszervolt bálok emléke­ként őrizgetett. Az ügyet ha­láláig nem tudta megbocsá­tani. Egyik barátom minden nyári szezon előtt megkér, hogy nyaralásaimról küldjék LEVELEZŐLAPOT, akárhová megyek. Minden is­merősét erre kéri. Ősszel, amikor valamilyen ürüggyel meghív magához feketére, be­mutatja a nyári termést. Aat a több száz lapot, amit az is­merősök és rokonok az unszo­lásra küldtek neki. Kirakja elém is, magyarázza, hogy ezt ez és ez küldte, itt ez és ez az érdekesség, utánanézett útle­írásokban és lexikonokban. Hogy ez itt milyen szép! Nézd a Tátrát! Ez itt Pozsony, itt Kassa, ez itt Újvidék! No, lá­tod! Aztán szünetet tart, meg­isszuk a feketét, beszélgetünk mai dolgokról. Búcsúzásnál szemrehányóan közli velem az idei észrevételt: — Az idén sem küldtél se­honnan egy lapot sem. Ellenvetem, hogy nem vol­tam nyaralni, mert a kislá­nyom csalános, a kisfiam meg kilenchónapos és hát... — De Pesten megfordulsz, meg Gyöngyösön is, meg Mis­kolcon is?! Megszégyenülve távozom tőle, mint az olyan' aki a barátját a legfontosabb ügyben, a becsület kérdésében csapta be. A belváros egyik kis képke­retező üzletébe nyitunk be R. Miklóshoz. Az udvarias képkeretező mester elmondja, hogy a Bükkben található LEPKÉKET 1920 óta gyűjti rendszeresen. Harmincnyolc esztendő alatt százezernél több lepkét és több ezer fajtát gyűjtött ösz- sze. Ebből a hallatlanul gaz­dag anyagból több ezer jutott a Nemzeti Múzeumnak, a szegedi egyetemre is kértek belőle, de jelentkeztek a ritka szorgalmú gyűjtőnél az isko­lákból Is, hogy a szertárak ré­szére ' kapjanak tőle anyagot. E rövid látogatás alkalmával tudtuk meg a kiváló gyűjtőtől, hogy a Dobó István Múzeum külön termet állít ki lepke­gyűjteménye legszebb példá­nyaiból. Reméljük, a kiállítá­son hamarosan találkozunk a tudományos feldolgozással rendszerezett anyaggal. Akkor a gyűjtő munkásságának is­mertetésére részletesen is visz- sza fogunk térni. S ha a témánál vagyunk, hadd mondjam el nagyapám­ról, aki 1928-ban halt meg, hogy az ő gyűjtési szenvedé­lye !T? A FIDIBUSZ volt. A mai gyerekek már nem is tudják, mi is volt az a fidi­busz. Ő, utána mi is, azt az élesen összehajtogatott kes­keny papirost neveztük fidi­busznak, amivel a kályhából a pipára rá lehetett gyújtani. Vagy hatan voltunk unokái és ott ténferegtünk nagyapám kö­rül abban a reményben, hogy kapunk néhány krajcárt cu­korra. Vártuk, hogy az öreg el­kiáltsa magát, amint álmából felébred (a pipa akkor is ló­gott a szájában, igaz, kialud­va), vártuk, hogy intsen és szóljon: — Fidibuszt! Mindnyájan törtük magun­kat a pohárszék felé, elővenni a legszebb fidibuszt, meggyúj­tani a pipát — a krajcár juta­lom miatt. Mikor meghalt, többszáz fi­dibuszt találtak a pohárszék­ben, mert azt mindig ő gyár­totta, még béna testtel is, ra­gaszkodó szorgalommal Talán azt hitte, ha a fidibusz meg­van, azt neki kell elhasznál­nia. (f. a.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents