Népújság, 1958. augusztus (13. évfolyam, 162-187. szám)

1958-08-24 / 181. szám

195S. augusztus 24., vasárnap NEPÜJSÍG 5 A megszokás átka Az utóbbi időben egyre több szó esik a nagyüzemi gazdál­kodásról. Gyűlések, ankétok, értekezletek felszólalói ma­gyarázzák előnyeit, jelentősé­geit. Nyugodtan elmondhat­juk, ma országszerte kevés az olyan dolgozó paraszt, aki ne értené meg: a nagyüzemi gaz­dálkodásé a jövő, a gépé, a mo­dern technikáé. De legtöbb csak megérti. Egy évtized telt el, amióta megváltozott a magyar fal­vak évszázados helyzete és lakóinak élete. És azóta szakadatlanul harc dúl, melyet nem lehet csupán a parcella és a nagyüzem küz­delmének nevezni. Kétféle gazdálkodási mód, kétféle élet- felfogás — ez a kettősség a jellemzője a mai magyar me­zőgazdaságnak. Baj, hogy van, de van! Számolni kell vele, beszélni kell róla és a lehető­ségekhez mérten minél hama­rább meg kell szüntetni. Csak nagy úr a megszokás! Nagy úr az „ahogy apám csi­nálta, úgy nekem is jó, nem halt éhen ő sem!” És nagy úr a ragaszkodás, az „enyémhez”, mely gúzsbakötője és legna­gyobb hátramozdítója a falusi ember élete felszabadításának. Ott lappang valami ösztönös félelem a nagytábla földekkel szemben, melyet a hajdani grófi szérű kegyetlen fojtoga- tása oltott bele idősebb dol­gozó parasztjaink tudatába. Innen is ered az a titkolt, vagy kimondott ragaszkodás az „én földem, az én lovam”- hoz. És ma is a függetlenségét félti legtöbb parasztember, aki nem akar a közösbe lépni. Mert látja, hogy igás tehene, ökre, lova nem versenyezhet a géppel. Tudja, hogy kényel­mes és könnyű dolog felülni a Zetorra és húsz ember mun­káját u ve elvégezni egy nap alatt. Érzi, hogy minden ere­iét, idegét igénybe veszi éj­szakába nyúló munkája. De úr a megszokás! És folytatja tovább ott, ahol ab­bahagyta, s egy percig sem gondol arra, hogy ellensége saját magának. Este fáradtan dől le, ha hazajön a kaszálás­ból, s úgy zuhan mellére két karja, mintha nem volna ben­ne élet. Panaszkodik, hogy se éjjele, se nappala, se hétköz­napja, se vasárnapja: mert megszárad a rend, nő a gyom, hordani kellene a szénát —' s nem győzi egyedül. Biztatja fiát: „eredj városra, tanulj, vagy legyél üzemi munkás, csak paraszt ne!” Ha megkér­TV/Tint roppant erejű óriás kar ölelte át a kis falut — Egerszalókot — a múltban a káptalani birtok. Az alig több, mint 4000 holdas határnak a felén az uradalom gazdálko­dott; hangoskodó hajcsárok keze alatt senyvedt a szegény nép, a cselédek, béresek, sum- mások, napszámosok hada ... S a föld, az áldott jó föld, nem azoknak termette sok drága kincsét, akik megmű­velték. Ma: a Vörös Csillag Ter­melőszövetkezet gazdálkodik a hajdani káptalani birtok egy részén. Nagybirtok volt a múltban is ez a rész — nagy­birtok most is. De micsoda óriási különbséggel. S mi min­den történt addig, amíg ez az ég és föld különbség, ez a mi­nőségi változás megtörtént, s létrejött. Ami az elmúlt évek alatt történt: történelem, ré­sze a kis község, s az ország történelmének. Ki tudná ezt a maga sokféle vonatkozásában, sokrétű össze­függésében megírni, vagy el­mesélni? Talán senki... Csak a föld — amely átélte e változás minden apró, s nagy eseményét. Mi mindent el tudna mesél­ni e föld, csak az elmúlt tizen­három esztendő változásairól... l\/f esélne arról, hogy 1945. tavaszának egyik nap­ján a falubeli szegénységből alakult földigénylő bizottság vezetésével, az emberek ki- özönlöttek a napfényes határ­ba, s megkezdték az osztást. Még nem véglegesen, csak az esztendőre, hogy ne maradjon műveletlenül a föld. Az embe­rek arca olyan volt, mintha dezik tőle miért (?) azt vála­szolja: „Nem éri meg, nincs belőle semmi hasznom” És igazat mond — a maga szem­pontjából. Ha a fiatalabb ellenszegül — aki már a mai világban nőtt fel és meggyőződött ar­ról, lehet a mezőgazdaságban is könnyebben élni, ésszerűb­ben dolgozni — letorkollják. S ha a faluban valamelyik egyéni gazdatársa villanymo­tort vesz, traktorral szántatja földjét, aratógépet használ, nagyon sokan csak a kezükkel legyintenek, mondván: „Ez is spekulál már ahelyett, hogy dolgozna.” Pedig egyáltalán nem erről van szó. A gazdálkodás ho­gyanjának felfogásával van baj és azzal, hogy jónéhányan még nem látnak túl a falu szűk határain. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a ló­val húzatott eke csak karistol a traktormunkához képest. A falujában hiába nagyobb a tsz átlagtermése négy-öt má­zsával — „irodai csalás”-nak minősítik. Hiába vesz egyik­másik állami gazdaságban dol­gozó motorkerékpárt, sokan azt mondják rá: „flancol”. És hiába magyaráz az előadó, a rádió, az újság új gazdasági megoldásokról, ésszerűbb ter­melési módról, műtrágyáról, vagy éppen a vegyszerekről — ő vonakodik. Mert megszokta, hogy ko­rán kel, későn fekszik; hogy szinte elzsibbad a keze a ka­szán; hogy elfárad a lába nap­hosszat gyalogolva az eke I után; hogy sajog a dereka, ha hajlong a kapával. Pedig nap mint nap látja: Zetor vágja a lucernát, trak­torok után csillog fényes-fe­ketén a barázda, aratógép köti kévékbe a gabonát... És azt is látja, hogy B-ék, akik tsz- tagok, minden mozielőadáson ott vannak, hogy rádiójuk van. hogy vasárnapjukat szórako­zással töltik. De ő még egy pohár sört is sajnál néha ma­gától, nem telik rá — mondja és ebben megint csak igaza van a maga szempontjából. Mert ránehezedik és inda­ként fonja be a megszokás, amely az egyik legnagyobb ellensége a magyar dolgozó parasztok emberibb, szaba­dabb, könnyebb és kulturál­tabb életének. Hankóczi Sándor Én magyarul beszélek, te oroszul, de azért megértjük egymást (Folytatás az 1. oldalról.) első félévben 600 ezer forintot takarítottak meg, s ebből 200 ezret a takarékossági versenyt megindító erőműbeli fiatalok. Sebestyén elvtárstól Judi- csev elvtárs, a küldöttség ve­zetője vette át a szót. Elöljá­róban köszönetét fejezte ki azért a nagy szeretetért, ami­vel itt a megye dolgozói, első­sorban fiataljai fogadták. El­mondották, hogy öt nap óta járják a megyét, beszélgettek a fiatalokkal, kikérdezték őket, milyen módszerekkel dolgoz­nak, s egész sor olyan dolog­gal találkoztak, ami nagyon tetszett nekik, amiről feltétlen beszámolnak a hazaérkezés után, s amit maguk is megva­lósítanak majd. Sokat tanul­tak a magyar fiataloktól, és cserébe néhány dolgot ő is elmondott a Komszomol mun­kájáról. Beszélt a párt és a Komszomol kapcsolatáról. El­mondotta, hogy elképzelhetet­len számukra, hogy a párt ve­zetése, irányítása nélkül dol­gozzanak, hiszen a Komszomol a jövő pártja. A párt hívta életre a legnehezebb időkben, az ellenforadalmi intervenció napjaiban. Azóta a Komszomol lelkesen dolgozik a párt irá­nyításával, végrehajtja a párt által kitűzött feladatokat. A párt szavára... A lenini Komszomol — mon­dotta — ez év október 29-én ünnepli fennállásának negyve­nedik évfordulóját. A negyven év alatt ötször tüntették ki a Komszomolt. Először az ellen- forradalom leveréséért folyta­tott hősi harcáért, másodszor az első ötéves tervben végzett munkáért. A harmadik kitün­tetést a Nagy Honvédő Há­ború után a fasiszták elleni harcukért kapták. Negyedszer a szovjet haza újjáépítésében végzett munkájukért. És ötöd­ször akkor tüntették ki őket, amikor a szűzföldek feltörésé­ről küldték győzelmi jelenté­süket. — A komszomolisták — hangsúlyozta — el sem tudják képzelni, hogy a párt nélkül dolgozzanak. És nem tűzhet a párt a Komszomol elé olyan nehéz feladatokat, amit ne haj­tanának végre. Most ilyen fel­adatok egész sora vár rájuk: Távol-keleti üzemek felépíté­se, a Távol-Kelet benépesíté­se. 500 ezer fiatal ment a szűzföldek feltörésére Szibé­riába és más távoli részekre. Évente 350—400 ezer fiatal megy a szűzföldekre a termést betakarítani. És a közfeljövő­ben egymillió fiatal megy — sok közülük egész életre — a Távol-Keletre. Igaz, van, aki nehezen hagyja el Moszkvát, Leningrádot, a többi városo­kat, de a párt küldi őket, és ők mennek. A falusi fiatalok nagyszerű versenyéről is beszélt. Azt tűz­ték ki célul, hogy rövid időn belül túlszárnyalják Amerikát a tej, hús, és kenyérgabona ter­melésében. A tejnél már csak négy százalék hiányzik, de meglesz a többi is. És ők, a szovjet fiatalok szí esen ver­senyeznek ebben. Jobban tet­szik nekik az ilyesmi, mint a fegyverkezési verseny. A szov­jet nép, a szovjet fiatalság bé­két akar, mert népük eleget vérzett, eleget szenvedett már. És meg is találják a módját annak, hogy megőrizzék a bé­két. Beszélt arról, hogy nekik is vannak még gondjaik a fia­talok nevelésében, ott is van­nak huligánok, részegeskedők, de ők felveszik a harcot ez el­len. Szép emberi szóval, de ha kell, szigorúbb eszközökkel is. Végezetül a szocialista tábor országainak barátságáról em­lékezett meg. Véget ért az ünnepség „hi­vatalos” része, s utána a fia­talok gyűrűbe fogták a ven­dégeket, s újabb és újabb kér­déseket tettek fel. A napot ünnepi vacsora fe­jezte be, .ahol a mátravidékiek ízletes magyar ételekkel, ha­lászlével, túróscsuszával kínál- gatták a vendégeket. Szép volt ez a nap, de véget ért, a késő esti órákban búcsúzni kellett. Egymás után tűntek el a vendégeket vivő autók az éj­szaka sötétjében, de a selypi medence fiataljaiban megma­radt az emlék. Szívükbe zár­ták a kedves, derűs szovjet fiatalokat — fegyvertársaikat, barátaikat. Mesélő föld bearanyozták volna: nevettek és örültek, tele voltak újféle gondokkal, reményekkel. Az­után a következő esztendőben mindenki pontosan és végle­gesen megkapta a neki járó földet, s megkezdődött az igazi munka. Nagyon nehéz volt a kezdet. Gép semmi... Ló csak egy­két gazdának ... Teheneket fogtak a rozoga ekék elé, azzal szántottak, boronáltak, s aki­nek ez sem volt, maga bújt a hámba, vagy ásót, kapát fo­gott. De termett a föld, s nekik termett... Övék volt a föld, minden fű­szálával, minden rögével. A vadvirágos mezsgyék határai között emberré lettek a hajda­ni cselédek, a hajdani kisem­mizettek. S hogy féltették, hogy vi­gyázták ezeket a kis földda­rabkákat! Amikor a valahon­nan elindult suttogó rémhír elért ide is, hogy „jönnek az urak vissza, elveszik a földet, s jaj lesz annak, aki elfogad­ta ...” — az egész falu talpra- állt, készen a kaszák kiegye- nesítésére. Legelői a kommu­nistákkal. Akkoriban úgy is nevezték a falut: kis Moszkva. És sók gonddal, bajjal — de sok örömmel is teltek-múltak az évek egymás után. 1 (MQ tavaszán kezdtek X eiőször beszélgetni a faluban, akkor is leginkább a pártszervezetben, a közös gazdálkodásról. Az emberek, s közöttük elsősorban az újgaz­dák — bár tartózkodóak vol­tak — nem fogadták idegen­kedve a dolgot. A „kolhoz­csajka” mese itt nem hatott úgy. S az ősz meghozta a döntést. Hetvenhat taggal — háromszáz hold földön — termelőszövet­kezet alakult a hajdani ura­dalmi földeken. De ez még csak a külső vál­tozást jelentette, semmi töb­bet. Hol volt még ennek a hetvenhat embernek az össze­fogása attól, amit szocialista közösségnek neveznek? Mi vezette őket az összefo­gásra? A hit, a párt szavában, abban, hogyha összefognak, könnyebb lesz a soruk. Mert az egy szál vesszőt a szellő is eltöri; de ha sok-sok vesszőt kévébe fognak — a kévét viha­rok sem Toppantják derékba. S a közös munkában eltöl­tött esztendők egyre inkább megtanították az emberekkel, hogy az „enyém” fogálmát úgy is értsék, hogy: „mienk”, hogy a „mienk” azt is jelenti: az „enyém”. Az újra egy tagba összefo­gott földön egyszerre dúsabban teremtek a gabonák, kövérebb lett a fű, gazdagabb lett a termés, mint az ezelőtti par­cellákon. Az első közös esz­tendő nehéz volt: csak a fej­adag és némi készpénz jutott egy-egy embernek. A második év 13 forintot hozott munka­egységenként, de a következő még többet. És gyarapodtak összességben is: lett állatállo­mányuk, gazdaságukat rendbe­hozták, építgették... És azután jött a vihar elő­szele 1953. őszén: a szövetke­zetből 17 család lépett ki. Mi­ért? Megpróbálták a közöst, s úgy érezték, hogy jobb volt az egyéni út... Senki sem állt útjukba. A szövetkezetiek eny- nyivel kevesebben lettek, de akik maradtak, legtöbbjükben már olthatatlanul égett a kö­zösségi szellem. T)e az igazi, nagy próba nem ez volt; 1956. októ­ber-novemberének, az ellen- forradalomnak kellett eljönni, hogy próbára tegye a közössé­get. A falu felboly dúlt: idegen puskások lázították az embere­ket. Kohári Lajost, a termelő- szövetkezet elnökét egy isme­retlen, részeg gépkocsivezető szólította meg a kocsmában: — Űgy-e, maga parasztem­ber? — Az vagyok - felelte Ko­hári Lajos. — Akkor te rendes ember vagy, — csuklotta bele az el­nök arcába a szavakat a sofőr. — Gyere, aztán felakasztjuk a tszcs-elnököt, azt a paraszt- szédítőt. Majd szólunk a töb­bieknek is ... ' Kohári Lajos akkor elvezet­te a sofőrt az egyik néptele- nebb falurészre és ott bemu­tatkozott: ő az elnök, most akassza fel... A sofőr csak nézett egy pillanatig, aztán úgy elment, hogy máig sem látták. A szövetkezet zárszámadás előtt állt azokban a napok­ban. Ott volt termésük, kin­csük nagy része a magtárak­FÉNY ÉS ÁRNYÉK Füri József (Eger) felvétele. Weltaflex 6x6 film, Trioplán 3.5 objektív, blende: 4.5, 1/50 mp. exp, OQSIA'COS MEZŐCAZDASA'ClV KIÁLLÍTÁSON V Tíz nap múlva kezdődik a nemzetközi borverseny Minden külföldi borminta megérkezett a nemzetközi bor­versenyre, begördültek az első géppel rakott vagonok az Or­szágos Mezőgazdasági Kiállí­tás területére. Magyarországon száz eszten­dővel ezelőtt rendezték meg az első általános mezőgazdasági kiállítást. Tíz esztendeje, hogy a Szovjetunió gépállomásai ban, raktárakban. Vigyázni kellett mindenre. Vigyáztak is. Minden áldott éjjel 8—10—12 ember állt őrt botokkal, fej­székkel, kaszákkal felfegyver­kezve a gazdaságban. Csak próbált volna valaki jönni! Az életről, a földről volt szó. A kettő egyet jelentett, s az volt a legdrágább. Az élet és a föld! Ez volt a nagy próba. S megmutatta, hogy a vihar — ha meg is tépte, cibálta — de nem tudta kettéröppantani az összefogott vesszőnyalábot. C a szövetkezet földje az- óta már újra virágba borult. Gazdag, szép termésük volt az idén is. És számítgat- nak is az emberek: egy-egy munkaegység 50 forintot biz­tosan megér a zárszámadás­kor. Közös vagyonuk értéke eléri az egymilliót, s ebből 700 000 forint mindenféle te­hertől mentes lesz. Jövőre még inkább belterjesebbé te­szik gazdálkodásukat: tovább fejlesztik az állatállományt, elsősorban a szarvasmarha- és juhtenyésztést. S földjükön jö­vőre már saját Zetorjukkal dolgoznak: az idei bevételből veszik majd meg az őszön, mindenféle munkagéppel együtt. Terveznek bátran, — s lehet. övék a föld. Az új föld: az egy testbe újra összefogott me­sélő barázdák sokasága, ame­lyen virágzik, s gazdag gyü­mölcsöket terem az éíet. DÉR FERENC. példája szerint megalakultak az első magyar gépállomások és tíz éves termelőszövetkezeti mozgalmunk is. Egy negyedik jubileum is jutott az 1958-as esztendőre. A világszerte ismert Magyar Sző­lészeti Kutató Intézet fennállá­sának 60. évfordulójához ér­kezett. Ehhez az évfordulóhoz kapcsolódik az idei kiállítás legnagyobb rendezvénye, a nemzetközi borverseny, amely szeptember 1. és 9. között zaj­lik le. A nemzetközi borver­seny meghirdetését követő he­tekben a külföldi országok egész sora jelentette be rész­vételét. A baráti államok több mint száz borfajtát bocsáta­nak a nemzetközi zsűri elé, míg a nyugati államok szin­tén több mint száz bormintá­val képviseltetik magukat. A híres moseli, rajnai, francia, osztrák borok mellett olasz, spanyol, svájci borok is ér­keztek Európából. Afrikából, Ausztráliából is több bormin­tát küldtek. Egy Ciprus-szigeti borgazdaság tizenhétféle bort hozott a versenyre. A kiállítás nemzetközi jel­lege nemcsak a borversenynél mutatkozik meg. A népi de­mokratikus államok mindegyi­ke elhozza szocialista mező- gazdaságának dokumentumait. A Szovjetunió csaknem ötezer négyzetméteren ismerteti a nagyüzemi gazdálkodás ered­ményeit és hatvan legújabb mezőgazdasági gépét is bemu­tatja. A Német Demokrati­kus Köztársaság egy gépállo­másának bemutatásával doku­mentálja a múltat, , a jelent, a jövőt. Csehszlovákia gépkiállí­tásán hatvanegy mezőgazdasá­gi gépet állít ki. A nemzetközi gépkiállításon nyugati államok gépkereske­delmi cégei is részt vesznek. A nagyarányú külföldi rész­vétel mellett sem törpül el a magyar bemutatók jelentősé- ge. Százhetvenkilenc állami gaz­daság, háromszázötvenhárom termelőszövetkezet, háromszáz- huszonegy egyéni gazda hozza el eredményeit Budapestre.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents