Népújság, 1958. augusztus (13. évfolyam, 162-187. szám)

1958-08-20 / 178. szám

1958. augusztus 20., szerda ÄEPÜJSÄO 5 Csak számok ? Kincseink A FELSZABADULÁS óta 13 év telt el. Nehéz volna pontos képet adni arról a változásról, amely ez idő alatt hazánkban végbement: a hajdani grófi szérű elgyötört parasztjai és a külvárosok kisemmizett munkásai beszélhetnének er­ről. Az Ember szabadult fel 1945-ben a görnyedthátú, megalázott Ember. Emlék, — rossz emlék, mely az idősebb generáció gondolatában fel­rémlik még néha, s beszél­nek is róla. És amit monda­nak, az a ma fiataljai számá­ra szinte hihetetlen. Az isko­lában sok diák tanul verset, süppedő faluról, Dózsa népé­nek zsúpfödeleiről, a munkás­lány kezében cincogó krajcár­ról, és arról, hogy annak ide­jén „kivándorolt Amerikába másfélmillió emberünk...” De valójában már nem érti, nem értheti meg a sorokban síró, szomoró magyar volt-valósá­got. Csak 1956. októberben láthatott belőle egy darabot... Nem akar ez tetemrehívás lenni. A múttal nem kívánunk különösebben foglalkozni a továbbiakban. Csupán egy-két dolgot kell megemlíteni, össze­hasonlításként. A múlt, a múl­té — nekünk jelenünk és jö­vőnk van! Csak egy kicsike darabot nézzünk meg abból a Magyarországból, ahol 1945. óta mi vagyunk „urai a rend­nek”. Egy aránylag kis község 13 évének történetéből idézünk — számokkal. Számok, me­lyek, ha elgondolkozik rajta az ember, sok mindent elmon­danak; Makiár. A múltban sem tar­tozott az elmaradott községek sorába. A város, a vasút kö­zelsége és jó természeti adott­ságai vittek valamilyen ele­ven ízt a magyar falu nyo­masztó, áporodott levegőjébe. Az itt lakóknak már akkor is tágabb fogalma volt a világ­ról: villany világított a fa­luban és öntözéses gazdálko­dást is láthattak — az egri érsek földjén.- Csak a robot, az éjszakába nyúló hajsza, a 'kenyérért, volt itt is azonos; NEM LENNE KÖNNYŰ ki­elégítő választ adni arra: mi történt Makiáron 1945. óta, s hogy alakult lakóinak élete. Emberi sorsok formálódását nehéz figyelemmel kísérni, s még nehezebb azt hitelesen visszaadni. Néhány számada­tot idézünk csupán, mely jel­lemző, s amely durva voná­sokkal bár, de érzékelteti a változást. A helyi községi tanács ké­szített egy rövid beszámolót Makiár 13 éves fejlődéséről. A beszámoló nem magyaráz, csu­pán statisztikai adatokat kö­zöl. Szűkszavúan emlékezik meg arról, hogy 1500 hold földet osztottak szét a nagy­birtokból azoknak, akik előbb azokon a földeken cselédek, summások, aratók, vagy nap­számosként dolgoztak. Megál­lapítják, hogy megszűnt a munkanélküliség, s bizonyta­lan élet és rettegés a holnap­tól. Mai szemmel természetes­nek, sőt törvényszerűnek tű­nik Makiáron Is, hogy min­denki számára van munka­hely, s olyan munkát végez­het, amelyhez kedve és tehet­sége van. S ha véletlenül a Magyar Népköztársaság alkot­mányának törvénycikkeit ta­nulmányozza, nem is szentel különösebb figyelmet annak olvasása közben: biztosít­ja polgárai számára a mun­kához való jogot...” Maklárról beszélve, meg kell említeni azt is, ha az em­ber végigjárja a falut, sok szép új házat lát, tágas ab­lakokkal, ízléses verandákkal. A község dolgozói nagyon jól emlékszenek arra, milyen ke­servesen tudtak régen annyi pénzt összekuporgatni, az évek során, hogy egy szerény ház épülhessen. A statisztika így is arról tanúskodik, hogy ak­kor évenként csak egy-két házzal gyarapodott a falu. De meg kell jegyeznünk itt azt is, hogy kevés község vehette fel a versenyt ezen a téren Mak­iárral. S hogy mennyit válto­zót a helyzet a felszabadulás után? Álljon itt csak annyi: Azóta napjainkig 114 új ház épült. Ehhez nem kell külö­nösebb magyarázat; AZ ALKOTMÁNYBAN ez is megtalálható: „A Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóknak a művelődéshez való jogát”. Ez is olyan dolog már, melyet megszoktak, és természetesnek vesznek or­szágszerte, így Makiáron is. Pedig az idősebbek néha el­mondhatnának egy-két érde­kes esetet arról, hogy Klebels- berg Kunó „kultúrmagyaror- szágában” mennyi lehetősége volt a munkás- és paraszt­gyermekeknek a továbbtanu­lásra; Elmondhatnák: hány hold földet, hány darab jó­szágot adott el még a tehető­sebb paraszt is azért, hogy a fia íróasztal mögé ülhessen és úrnak szólítsák, Vajon vé­gezhetett volna akkor egye­temet Szabó Miklós, Szemző János, Erdősi Ferenc, Sárközi József és a többiek? Ne firtas­suk! Tény az: a felszabadulás óta 142 diák érettségizett, 9 pedig egyetemet végzett Mak­lárról. Ahhoz sem fér kétség, hogy ők zömmel hajdani sze­gényemberek és dolgozó pa­rasztok gyermekei; A makiáriak arra is nagyon jól emlékeznek, milyen ese­ményszámba ment akkoriban egy rádió. Nem is annyira azért, mert új volt — inkább elérhetetlen. Kevés embernek tellett ilyen „luxusra.” S ha valamelyik házban mégis fel­csendült a rádió hangja, kinn az utcán vagy az ablak előtt megálltak az arrajárók egy pillanatra és sóvárgó szemmel néztek a hang irányába. Ez tény. És az is, hogy ma 355 rendes, 361 vezetékes rádió szól a faluban. Nem kérkedés ez, hiszen így van rendjén, de ez is hozzátartozik emberibb életünkhöz és amelyhez sok köze van a „kultűrforradalom- nak”, amiről egyesek rosszin­dulatúan nyilatkoztak; És lehetne számokat említe­ni még. Elmondani, hogy 32 motorkerékpár van a község­ben; megemlíteni a korszerű óvodát, a még korszerűbb is­kolát, amelynek jelenleg 60 ezer forint értékű felszerelése van; Meg lehetne említeni a kijavított utakat, az új víz­duzzasztót, a kibővített föld­művesszövetkezeti áruházat. Azt is, hogy húszán telepí­tettek új szőlőt, 60 holdon pe­dig felújították, Mert van mi­ből; CSAK SZAMOK EZEK? — Nem. Olyanok, mint emberen a ruha, amiből következtethe­tünk gazdája életére és nem utolsósorban — erszényére is. Ezek a számok a valóságot mutatják, 13 év valóságát, — mely bizonyítja azt, ami benn- foglaltatik az alkotmányban: „A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasz­tok állama.” HANKÓCZI SÁNDOR NEM KELL A TÖRTÉNET krónikásának lenni ahhoz, hogy le tudjuk mérni az el­múlt tizenhárom év gazdasági eredményeit, fejlődésünket, a felszabadult magyar nép életé­nek jobbrafordulását. A romhalmazból kellett talpra állnunk. Bányáink, gyá­raink termelését most már ne­künk kellett irányítani. Az épülő országban új és új léte­sítmények épültek. Fejlődött az ország! Egyre több nyersanyagra lett szükség és a meglevő bányák, lelőhelyek nem bírták kielégí­teni a szükségletet. A régi, korszerűtlen berende­zésekkel működő üzemek az egyenletes szállítást nem tud­ták biztosítani. A bányából lóval hozták felszínre a recski ércet és gőzgépek dohogtak a ludasi malomban. Mezőgazdaságunknak újsze­rű gépek, gépalkatrészek be­szerzése okozott gondot. A nagyüzemi gazdálkodás beve­zetése és a gépesítés hozta ma­gával a gyárak fejlődését, újak építését. Kutatócsoportok járták a Mátrát, hordozva mérőműsze­reiket, érc, szén után kutatva. A mozgatható fúrótornyok si­kerrel dolgoztak a Gyöngyös környéki hegyekben. A mélyre hatoló fúrófej ércben dús mintát hozott fel. Cink- és ólomtartalmú érre találtak a kutatók Gyöngyös- oroszitól alig félóra járásnyira a Mátra aljában. Nemsokára vöröstégla-épületek bújtak ki a földből és megkezdődött az új bánya feltárása, utak épí­tése. A szorgos építő kezek nyomán csinos munkásszálló díszelgett a völgyben. ELKEZDTÉK ÉPÍTENI az Ércelőkészítőmű lépcsőzetes, hatalmas épületét, téli fagy­ban, tűző napsütésben, hogy színport adjon mielőbb. Az ipar várta a cinket, az ólmot, kellettek a kerékpárok és a vízyezetékcsövek. A siroki részen korszerű gé­pekkel felszerelt gyár kelet­kezett rövid idő leforgása alatt. Egymásután követték a többiek is: a traktoralkatrésze­ket készítő gyöngyösi gyár, az exportra termelő, orvosi fecs­kendőket gyártó egri Finom- szerelvénygyár és a gyöngyösi Váltó- és Kitérőgyár. Gyártmányaink híre bejárta egész Európát, sőt még Távol- Keletre is eljutott. Rendelések érkeznek különböző országok­ból és ezek mind a Magyar Népköztársaság iparának fej­lődését dokumentálják. Módo­sított eljárásokkal készülnek Gyöngyösön a kitérők, ame­lyeknek az élettartama jóval felülmúlja az eddig gyártot­takét. A kemény fémből ké­szült kitérő „tőkét” már be­építve használják egyes kísér­leti szakaszokon. A megye ko­molyabb beruházásainak nagy része Gyöngyösre összponto­sult. A szőlők aljában, a Váltó­gyár szomszédságában szénbá­nyát nyitottak. Az ezerszemé­lyes fürdőépületen most vég­zik az utolsó simításokat a kőművesek és a szerelők. A gyöngyösi XII-es akna is azok közé az értékeink közé tarto­zik, amelyet már a felszaba­dulás után kezdtek el művelni, és haszna egyedül a miénk, az ország lakosaié. Nem messze, a füstölgő Mát- ravidéki Erőműtől, az ecsédi homokos dombok mellett a földbe vágott „teknőben” dol­goznak a bányászok, a kül­színi fejtésen. Zúgó gépóriá­sok, exkavátorok rágják acél­fogaikkal a földet, termelik a lignitet. Nem hosszú évek munkája fekszik ott feltárva, letakarítva, alig pár éves ez a telep is. A kígyózó gumiszalag hátán indul a szén Petőfi- bánya felé, hogy aztán az Erő­mű turbináiban fejlesztett árammal világosság gyűljék a falvakban, száguldjanak a vil­lamosmozdonyok Hatvan és Budapest között. A KÉSZLETEK felmérése még nem fejeződött be, de az eddigi eredmények azt mutat­ják, évtizedekre való lignit húzódik még a föld alatt. Szénbányászatunk az elmúlt tizenhárom év alatt sokat fej­lődött. A feltárt aknák, lelő­helyek mind a fejlődő, változó életünkről adnak hű képet. Gazdagodtunk minden egyes újonnan feltárt bányával, gyártásba induló üzemmel. A mi vagyonúnkat növelték ezek, a dolgozó népét. Az érc és a szén bányászati eredmények mellé egészen új nevek, fogalmak is kerültek a köztudatba. A bükkszéki ki­merült olajkutak utódjaként Eger határában, a demjéni ré­szen, olajra bukkantak a szeiz- mogrammok ismerői. Azóta egyhangú mozdulatokkal mű­ködnek az „óriás” pumpák, gyűjtve, termelve a fekete aranyat. A dombháton földbe gyökerezett fúróállványok uralják a terepet. A kutatás mindig tart, a nyughatatlan geológusok tovább dolgoznak. Az olaj kísérője, a nagy nyomású földgáz máshol tört fel a fúrók nyomában. Fedémestől nem messze, rz Alsó-Tardosi részen folynak a földgáz kutatásai. Eredménye­sen! Még felhasználása nem dőlt el, de már maga az a tény* hogy Heves megyében föld­gázt is találtak, gazdag, még feltáratlan természeti kincsek­re enged következtetni ben­nünket. De bármit találunk, építünk szerte az országban, vagy a megyében, bennünket gazdagí­tanak. Értékeink, amelyet dolgo­zóink tártak fel, nagy értékek, amelyek hasznát élvezik. Az évek kézzel fogható vál­tozásokat hoztak. Természeti kincseink jegyzéktára újakkal bővült, amelyeket már a fel­szabadulás után tártak fel él helyeztek üzembe. EZEKHEZ MAR NINCS kö­ze a „bánya-mágnásoknak”, székeikben pöffeszkedő föld- birtokosoknak. Ezek a mi értékeink vissza­vonhatatlanul!- - ­_a . . ix. KO VÁCS JátNOS »Ä képes levelezőlap története" A Képzőművészeti Alap és a gyöngyösi városi tanács végrehajtó bizottsága a Mátra Múzeum helyiségében: „A ké­pes levelezőlap története” — címmel kiállítást rendez. Az ünnepélyes megnyitás augusz­tus 17-én, vasárnap délelőtt 10 órakor lesz. A megnyitó beszédet Varga Ferenc, a végrehajtó bizottság elnöke tartja. A kiállítás szeptember 14-ig lesz nyitva. Dombok koszorújában ül, erdős, füves vonulatok ölelik körül: a telepet, a falut, s a szegény hegyvidéki földek nadrágszíjnyi teste befut a há­zak közé. Háromezer ember él itt a dombok alján, csendes munkásnapok gondjaiban. Bent a dombok mélyében, 100 méternyi mélységekben renge­teg a kincs: a fekete szén! 1906-ban építették az első aknát; majd 1912-ben a kör­nyék mindenható és parancs­osztó ura, Beniczky fúratott aknát Csókosban, — azóta bá­nyászfalu Egercsehi. A falu vezetői, az itt lakó, itt dolgozó emberek, most egy éve, szép jövő építésének ne­héz gondjait vállalták maguk­ra: 10 év alatt várossá fejlesz­tik Egercsehit. Egy éve, hogy a terv meg­született, szavakba bújt a gon­dolat. Kíváncsian nyitok be az irodába. Mit építettek egy év alatt Egercsehiben, hogyan termel, fiatalodik a bánya? Erről érdeklődünk. napi ötvenhét VAGON SZENET ad az országnak Egercsehi. Évek óta rendszeresen teljesí­tik tervüket. Az évi eredmé­nyük is biztató. Az első fél­éves tervüket 100,2 százalékra teljesítették. Nagyszerű ered­mények ezek a nehéz, mély- művelésű bányában. — Szép, szép - mondja Péró Barnabás elvtárs, az üzem sze­mélyzeti előadója —, de e havi, augusztusi tervünk össz-üzemi szinten a mai napig még csak 96,5 százalékra áll és augusz­tus 15-ig 240 tonna lemaradá­sunk van. Péró elvtárs azt is meg­mondja, miért ez a lemaradás. Az üzem 1444 dolgozója közül gyakorlatilag 333 termel, a többi megoszlik a fenntartás, meddő-elővájás, szállítás és az új feltárás között. Munkáskéz van elég! Mégis mi lehet a baj? A szarvaskői új feltárás las­sabban halad a kelleténél! A régi érsekségi bánya feltárá­sánál csak a régi, megmaradt térképekre támaszkodhatnak, s a térképek szerint már szén­mezőben kellene előrehalad- niok. — Az érsekség — magyaráz­za Péró elvtárs — embertelen rablógazdálkodást űzött éve­ken át, össze-vissza turkálták a szénvagyont, s a lefejtett mezőket nem vezették rá a térképekre. A szervezett vájá- sok helyett régi műveletekben haladnak. Júliusban az előírt 781 ton­nából 80,6 tonna szenet ter­melt a szarvaskői üzem, ami 10,3 százaléknak felel meg. így történhetett, hogy a bánya jú­lius havi tervét össz-üzemi szinten csak 98,5 százalékra tudta teljesíteni. És ezért van 240 tonna lemaradás! Le tud­ják-e törleszteni tartozásukat? Péró elvtárs ezt válaszolja: — A bányásznapra minden­képpen be kell hoznunk ezt a lemaradást, különben veszély­ben az esedékes terv, s úszik a nyereségrészesedés is. A bányaszáj, fenn. a hegy­tetőn ásít, cser- és tölgyfák­kal övezve. Az erdő néha fel­horkant, átborzong lombjai között egy-egy szélfutam. Délelőtt 11 óra. Péró elv­társsal, a „népesbe” széliünk, leereszkedünk A BÄNYABA, 250 métert süllyedünk a füg­gőaknában. Lámpáink imboly­gó fény bogarát eltakarja, kör­Csókos-tetői üdvözlet — Riport Egorcsehiből — beöleli a bánya mélységes sö­tétje. Mélyen előrehajolva ha­ladunk a 8-as ereszke frontja felé. Vastag, tömény itt az éj­szaka, dermesztő a csend és félelmetes. Öles támfák, vas­tag acélszerkezetek, TH-gyű- rűk tartják a 250—300 méter­nyi földréteget fejünk fölött. A bánya 17 kilométeréből 5 kilométeren van TH-gyűrű. Távolból nyugtalan, vibráló fények jönnek, kerülnek hoz­zánk közelebb: a szállító-bri­gád lámpáinak fénye. — Hányadik csille? — kér­dezi Péró elvtárs Vincze Ist­ván aknászt, „ki a brigád mun­káját figyeli éppen. — 160 idáig (műszak végére 224 csillét küldtek a Lejt- akna alá!). A szeszélyes, 500 méteres Lejt-aknáról hideg levegő csap ránk. Drótkötél húzza felszín­re a telt csilléket. 440 szén és 110 meddőt húzott fel a kötél — váltásig. Több is ment vol­na, de a 8-as ereszkei fronton többször megakadt a kaparó­szalag, kevés csille tudott megtelni szénnel. A fő szállítóvágat mint egy modern alagút... Átépítették, újonnan biztosították, a 9-es ereszke frontjáig két kilomé­teres szakaszon kibetonozták, kifalazták. Másik újdonsága is akad a szállítóvágatnak: július 15-től villamosmozdony szállítja a szenet a 9-es ereszkéből a Lejt-akna alá. Azelőtt órákba került, míg a kötél a Lejt- aknához húzta a 25—30 csil­lét, a villamosmozdony 15 perc alatt megjárja ezt az utat. Na­ponta 4—500 csillét húz a 9-es ereszkéből. ÜJ FRONTOK, — ez volt a legfontosabb min­dig az egercsehi-bányában. — „Hosszú életű” frontokat ke­resnek; A 9-es ereszke két szárnyú, 100 méteres frontját a múlt hónapban nyitották. 120 cm-es vastag szénrétegét alaposan fogyasztgatják a föld bátor munkásai — ontja a telt csil­léket az ereszke. Ebben az év­ben nem kell gondoskodni má­sik frontról..: Októberben tervezik új front nyitását a Il-es telepi szénme­zőben. A 8-as ereszke frontja már nem bírja sokáig, elfogy a 240 cm vastag szénréteg ere, befullad a front. A tervezett új „északi ereszke” biztosítja majd a 8-as ereszke termelé­sét. A szarvaskői bányára is sok­ban számítanak. Meddő küsz­ködések után lassan túljutnak majd a régi műveletben; több millió tonna jó minőségű szén várja a csákányt, a dinami- tot, a kaparó szalagok húzását. A hároméves terv végére 30 vagon szenet kell adni Szarvas­kőnek, Csókosnak 70 vagonnal naponta; Két új AKNÁT IS MÉLYÍTENEK. Aknatornyot ültettek az alsó Haldány aljába. Az egyes ak­nát mélyítik, a bányászati ak­namélyítő tröszt dolgozói. 96 méteres mélységben járnak már. 181—200 méterre men­nek le. Az I-es akna termelő és leszálló akna lesz. A Lejt- aknára nem lesz több szük­ség, itt fog ömleni a szén. A régi, 1912-es Beniczky-akna helyett itt és a 100-ason száll­nak bányába az emberek. Ki­lométerekkel rövidül az útjuk. A 100-as aknánál alig látni embert az aknatorony körül. Ketten-hárman szorgaskodnak csak: beton-idomkövek százait, ezreit rakják lassan a falazó­anyagszállító téglaharangba. 167 méternél tartunk, 180 méterig megyünk lefelé. — mondja Jog Pista bácsi, a fő­aknász. — Találkozunk majd a lentiekkel — és keresi a tér­képeket, tervrajzokat. Kemény küzdelem, a 100- asnál dolgozó 86 ember élete, állandó harc a víz ellen. Ki- lencvenkét méternél volt víz­betörésük a régi aknából. Hat­van méterre jött fel a víz, mai napig is szivattyúzzák. Gáz is szivárgott át a vízzel. Két emberük lett rosszul a gáztól, még mindig kórház­ban fekszenek. A régi, az igazi százas mel­lett fúrnak új aknát. A régi 100-ast 1928—30-ban betemet­ték a pénzes vállalkozók. Centiről centire rágta ma­gát a földbe a sűrített levegő­vel hajtatott fúró. Dübörög a kompresszor most is, a ham­mer vitla kötelei megfeszül­nek, lefelé indul a 200 literes föld- és iszapszállító bődön; megmozdul lefelé a téglaha­rang az idomokkal, másod­percenként 4—5 métert zuhan, emelkedik. Találkoznak a lentiekkel, le­vegőt visznek nekik, lég- és leszálló akna lesz a 100-as. Már csak 13 métert kell halad- niok lefelé. A szivattyú prüsz- szög, alig bírja szívni a vi­zet. Aknatorony ágaskodik a ha- ladvány alján, Szúcs és Ba­goly-lyuk között a völgyben* alattunk 250—300 méternyi mélyen bányászok dolgoznak; Az akna mélyén gumiruhás emberek markolják a fúrógé­pet. Jön a víz alulról, zuhog rájuk felülről. De ők csak fúr­nak, 86-an a százasban, rakják az idomokat, szivattyúznak: Mennek a mélybe a levegővel a szénért, mennek egyre mé­lyebbre. Micsoda tervek, valósuló vá­gyak. Csónak-útján 116 bá­nyászlakást építettek az idén* 102 lakásban már laknak. Jö­vőre több lesz a ház is..; Megyünk a vágatba, bányá­szok jönnek szembe. Friss erőt visznek a csákányok ki­fényesedett, meleg nyeléhez, s a pici-pici lángú bányászlám­pák elindulnak felfelé a vá­gatokba a ereszkéken a „né­peshez”. A sötétlő bányaszáj* vadállati lomhaságában csak úgy prüszköl és szuszog hosz- szan és nehézkesen, ahogy ki­bocsátja az elfáradt bányászo­kat magából, Kezükben ott lóg a kialudt bányászlámpa, átnedvesedett nadrágjuk mély zajjal suhog, ahogy összeér, s a csizmájók­ra tapadt földmélyi sár, a ned­ves szénpor, fekete nyomot hagy az út porában, amerre mennek. Mi is indulunk, Péró elv­társsal. Gondolkozom a dolgos építő, a bányász munka becsü­letéről, amelyek várost épí­tenek, fejlett ipartelepet a dombok aljára. Megyünk az úton, s a felke­rekedő délutáni szellő fanyar illatot terít ránk... FATAKY DEZSŐ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents