Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)
1958-07-20 / 152. szám
6 NEPÜJSAG 1958. július 20., vasárnap ■11 KÖLTŐK ÉS VERSEK CZEGLÉDY LÁSZLÓKÉ: Vitásom önmagommal! Író volnék? — vitáztam önmagámmal. His* a köznek még oly keveset adtam. Néhány vers csupán, néhány gondolat, Csokorba szedtem vadvirágokat. De hol van még a legszebb költemény? Mellyel íréi rangom érdemleném. A legszebb, mely nekem hírt, nevet szerez, S tettekre lelkesít minden szívet. Erőt önt a megfáradt karokba, Hogy építsenek házakat magosra. Reményt ád a bús reménytelennek, Ifjúi tüzet, öreg szíveknek Fény lesz majd a tűnő félhomályban, Fáklya a hideg, sötét éjszakában. Messzire zengő szép harsona hang, Mely könnyet szárít, és mosolyt fakaszt. A legszebb vers, a legszebb költemény! — Nem, ilyet nem tudok írni én. Az én versem nem világító fáklya, Csak gyertyafény; meg-megrebben lángja. Halk suttogás, mely a szívedhez ér, Éhséget oltó falatka kenyér. A hamu alatt kis izzó parázs. Millió szív közt egy halk dobbanás, Fogaskerék egy óriás gépben. Egy csepp víz a Balaton vizében. S ha ezek lesztek verseim, minek szánlak, Költő vagyok! — vallom a világnak. ANTALFY ISTVÄN; lóreggelt emberek így hajnalonta, amikor még épp csak dereng a fény, s míg fürdenek a kertben a virágok, és zárva kelyhe még a tulipánnak, de már a bodza nyújtózik merészen, és már látszik az érett alma pírja, felszabadultan sóhajt az akác, izeg-mozog a kis kökénybokor, a hegyoldalon, majdhogy legurul, — tölcsért formálok szám elé kezemből, s nyaratérző szívemmel virágra válva, ujjongva harsogom a még derengő hajnal, induló új élet felé: — Jóreggelt! Vidám-jóreggelt, világ! S így reggelente, amikor az első gép búgni kezd. s kialszanak az éjszakai fények, egy kerekeskút énekelni készül, harang kondul a kis házak felett, víz csobban a kicsi lavórba, gyerek sír, éhes; megszoptatja anyja, kávé gőzöl a fehér abroszon, lépések koppannak a köveken, búcsúcsók csattan, — ide hallani, — az első biciklicsengő csörög, amikor indul százezernyi élet, új hajnalban, az újabb nap elébe, szerszámnyelek újra kézbe simulnak, s a munka lázától gyorsul a szív, — ilyenkor tölcsért formálok kezemből, és úgy zengem bele a nagyvilágba, ezernyi, százezernyi emberszívnek, hogy dobbanjon mind. együtt az enyémmel: — Köszöntlek, új napra ébredt világ, boldog, békés jóreggelt, emberek! MOLNÁR BÉLA: Várrom Itt a határ, itt fut keresztül s mezőkön, hegyeken át inai, országúton, kis falun belül, lepkéivel, madaraival. Csak rom maradt, a konok idő kikezdte szuvas vasfogával, mint félrevágott kalap: a kő, sziklatömb harcol itt a Mával. Tűnődve állok a vártetőn s míg szellő suhan a völgyben lenn: gondolatom túl száll az Időn s megcsap szele: a Történelem... FORGÁCS KAROLY: Nehéz munka után Kövér szurok-kazán az ég, nyitott, bő csapjain át bitumen-özön fut szét a táj zöld lapjain; a széles út, mint mondái kitátott cápa-száj — villanypóznák a fogai — a lépteimre vár; a munka megmart, gyengeség béklyózza térdemet: . ha el is nyel a kormos ég, elfutnom nem lehet, gyávultan látom, hogy csorog vérem a fogakon ... de felgyúlnak a házsorok s kacsint az ablakom; a legényszálló — ajtaját kitárva — rámköszön s felszabadultan lépek át MZ anyás küszöbön... VALLÓ EMIL: Ábránd Este van, késő őszi este, az éjfél lassan közeledve már ködlenel.ben a közelben jár... Asztalomon lámpám fénye tenyérnyi kis négyzetébe’ papírdarab áll előttem: vers van éppen készülőben. Szomszéd szoba lágy homályán áthallatszik, amint ágyán meg-megmoccan kicsi lányunk. Lehet, most van régen ráúnt Kati nevű alvószemű kis babája, talán nála álomképben tündérszépen a mackóval vendégségben. Lámpafényem bűvkörében pici kezek kötögetnek szorgalmasan, csendes szépen. Pillanatra szemem tükre * reátekint, ismét megint rávillan a kötőtűkre. Elnézem egy csodás lágyan kibukkanó rakoncátlan hajad-fürtjét, aztán azon gondolkozom. szívem felé hogyan oson gyönyörűszép, éabőlszakadt szelíd vágyam simogató, cirógató piros, meleg lélekáram. Aztán versem előveszem, tovább írnám, hogyha bírnám. Sor közevén megállt toliam; csalfa rímbon megbotlottam. Csacska szó csak, csúf rímecske (nem.es kócsag, füsti fecske, lám. hogy ide minden jutott!) de én arra most nem tudok csennn rímet, ékes hímet (van millió!), mire n rím. vissZflC.SpndiíX. — Mondd, kedvesem, hogy „legbelúl” rímre, mi jó? Segítettél legszebb rímmel: csókra adtad piros ajkad, a válaszodban mosoly ível: — Itt lenbeiül te egyedül létezel csak, s ezenfelül sok-sok édes gyönyörűség, sok-sok éves örök hűség... S pillád lassan elnehezül. ... Késő van már, éji óra, vágyva vár rád vetett párnád, térjünk, kedves, nyugovóra. * * * Cigarettám szürke füstje, látomásom színezüstje szertelobban. Amit mondtam, énekeltem, képzeletem játszott velem — könnyű pára! szófián, üres mostra. mára jön-e holnap csókos korszak? Feledjük el rosszkedvűnkkel, , mi szétválaszt, köztünk mi áll. Asztallámpám lángjainál ne csak ábránd, való legyen, mi még vár ránk édes lelkem: mi nem régen, mint az éden, fenn az égen, tiszta kéken ragyogott a meleg vágyunk szíves — díszes, színes — hímes boldogságunk! : SZALAY ISTVÁN: Amikor forró a nyár Már három napja szakadatlanul zúgott a gép a szövetke- ; zet udvarán. Hajnali háromtól ! este kilencig csépeltek, csakhogy mielőbb zsákba tudhassák a termést. A csokoládébarna bőrű embereken csur- gott az izzadság és vastag, nehéz por lepte be testüket, A í gép fel-felbőgött és egymásután nyelte a szemtől duzzadó kévéket. Az elevátor hosszú nyakát a kazal fölé nyújtotta ; és nagy, fényes krokodil fogaival harapta a szalmát. — Van vagy harminc fok, János bátyám! — kiáltotta Szekeres Pista az asztagról az : elnöknek, aki éppen egv tele zsákot húzott el a gép alól. — Negyven körül is, itt a napon. szólt vissza az elnök és kariával végigtörölte vereitékes homlokát. Rekkenő volt a hőség. A Nap úgy sütött, mintha ! most akarná pótolni a tavasz- ! szál mulasztottakat. Felhődarab se volt az égen. szellő se rezdült sehol. Szinte egyhelyben állt a levegő, s vastag por. a gép körül. Fent a gépen csinos fiatal menyecske hajladozott. Piros szoknya, vékony fehér blúz rajta. Arca kipirul, telt nyakán nagy. kövér cseppekben i csörgött az izzadság, mint egy férfi, úgy emelgette a nehéz kévéket. Néha felnézett a kazalra. aztán hirtelen visszakapta tekintetét. Pista, az ura volt az asztagon. Az ura, akit pont ma, három hete hagyott ott. A kazalról szakadatlanul jöttek a kévék, nem volt megállás egy pillanatra sem. Még jóformán gondolkozni se volt ideje a megállás nélküli munkában. — Még lélegzetet se hagy venni — villant meg Margitban a gondolat. Dögöljek meg, azt akarja a a... Azért se! Kapta fel szép, büszke fejét és újult erővel birkózott a nehéz kévékkel. Pista is le-lenézett a kazalról. Három hete, hogy ott hagyta az asszony, — azóta nem beszéltek. — Kipróbálom mit bírsz, mennyi benned az : erő? — gondolta magában és „nyomta” a gépre a kévéket. De az asszony megint kifogott rajta. Tovább bírta. Az éles toklász már kikezdte a karját, de azért tűrté szó nélkül. ; Pedig szólhatott volna, legalább egy szót is — gondolta Pista, vagy mehetett volna panaszkodni az elnökhöz. De ; nem. Hiába, nyakas fajta. Ez volt a baj, míg együtt voltak is. Pedig szerették egymást. ' Szerette ezt az asszonyt, aki £ most. így hevülten, pirosán, poros izzadtan jobban tetszett ! neki, mint bármikor. Három hét nagy idő. Azóta egyszer ; sem ölelte, egyszer sem csókolta, most meg csak ölte, bosszantotta ezzel a tengersok kévével. Lassabbra vette az adogatást. Az asszony észre- : vette a dobon és felpillantott. Egy másodpercre találkozott a tekintetük. — Mi van? Nem bírod tovább? — olvasta ki Pista a villogó szemekből. Megállt egy percre. Zsebéből előkotort egy borízű almát, aztán teljes erővel beleharapott. Beleharapott és kiköpte, mert keserű lett a szája... Uzsonna után új etető jött a gépre, Margit mellé. Fiatal, húsz év körüli fiú. Beszélgetni kezdtek. A fiúnak megtetszet* Margit, a szép barna fiatal menyecske. A szomszéd tsz-ből hozott üres zsákokat, aztán gondolta, segít egy kicsit. — Hát maguk nem csépelnek? — kérdezte Margit. — Csépelünk mi, — mondta mosolyogva a fiú — de itt szebb a kévevágó — és a kéve alatt megfogta az as'-’onv kariát. — Engedjen el. mert baj lesz belőle. — Baj, mi baj lehetne — nevetett a fiú. Úgy mondták, maga elvált asszony. Margit nem szólt rá egy szót sem. A gép ledobta a szíjat. A zúgás megállt néhány percre, fellélegeztek az emberek. Az idegen fiú két körtét nyújtott Margitnak. — Tessék, aranyosi körte. Ilyen jót még úgy sem evett. Margit szabódott, aztán mégiscsak elvette. — Két körte, két csók az ára — mondta a fiú később. — Abból ugyan nem eszik — válaszolt Margit nevetve és messze eldobta a lerágott csutkát. — Beszélni akarok magával Margitka. Este jöjjön ki a kert végébe. OU várom a nagy diófa alatt. — Margitot elöntötte a forróság. Arca pirosabb lett egy árnv"lattal. Keblén hullámzott a blúz. — Nem megyek. Érti, nem megyek! Van nekem uram... A gép újra zúgni kezdett. Pista látott, de nem hallott semmit a kazalról. Látta a fiút, látta a körtéket, látta a nevetést. Keze ökölbe szorult, úgy, hogy a kemény férfi izmok beleremegtek. Forróság majd hideg szaladgált rajta keresztül és elsötétültek benne a gondolatok. Kezében megállt a villa, aztán messze, a semmibe nézett. — Hé! Kévét! Mi lesz? ... — kiáltották ketten is a gépről. Pista összerezzent. Tudta, hogy neki kiabálnak. Belevágta a villát a kazalba úgy, hogy két kéve is akadt egyszerre, aztán elkezdte megint a kegyetlen hajrát. — Itt máma meg kell dögleni valakinek, — rágta a szavakat a fogai között. — Itt van pontosan alattam — gondolta. Egy szúrás,- csak egyetlen szúrás, aztán nem nevetne többet. Piros lenne vérétől a fényes villa. Érezte, hogy szédül, szemei elsötétülnek. — Hé! Vizet! ordított le a kazalról. A másik pillanatban már hatalmas agyagkorsót nyújtott fel valaki. Itta, nyelte a vizet. Száján, nyakán, poros mellén végig folyt, aztán végig öntötte barnára égett karjait is. Beleköpött tenyerébe, megint nekilátott. Fogyott, egyre fogyott a kazal. Pistába tovább forrt a méreg és sötét gondolatokat hajtott agyába a féltékenység. Végre este lett. A gép megállt. Az emberek fáradtan,- porosán, izzadtan mentek mosakodni, vacsorához láttak. Fáradtak voltak, de evés után jól esett mégis beszélgetni. Margit az asszonyok közé húzódott, Pistát magával hívta az elnök. — Mi a szándékod az asz- szonnyal, fiam? — kérdezte mindjárt kertelés nélkül. Szép, derék, dolgos feleséged van; aztán úgy éltek, mint kutyamacska. — Mi? Hát mi lenne János bátyám, — horkant fel Pista. Nem kell! Más legénnyel cicázik, nem látta délután a dobon? Igaz, én sértettem meg akkor, volt is bennem egy kicsi. Megbocsátottam volna, amiért itt hagyott, de így mostmár nem kell! Nem kell! De azért még lesz vele számolni valóm, nekünk még találkozni kell valahol! — sziszegte a méregtől forró ember és kegyetlenül rázta nagy csontos kezeit. — No, csak no! — mondta az elnök. Gyere csak még idébb egy kicsit, hagy mondjak én is már valamit Tudom, hogy mi a bajod! Láttam a fiút, a körtét is, a nevetést is. Figyeltelek benneteket. Mondom, láttam mindent, de hallottam is. Az a gyerek tényleg szemet vetett rá. estére hívta a kert végébe, a diófa alá, beszélni akar vele. Hát én amondó vagyok, most itt a jó alkalom. Legyél ott te is! Elmúlt már kilenc óra. A falura ráborult az este. A házakban kialudtak a fények, elcsitult a lárma. Margiték kertjében a nagy diófának támaszkodva álldogált valaki. Marokba szorított cigarettája néha-néha megvillant mikor szippantott. Messze az alvégen egy kutya vonított és bőregerek szálldostak a sötétben. — Ugyan kijön-e? _ — Tűnődött magában a fiú és leste, várta a sötétet, az árnyakat. Távolabb tőle néhány 'éoéssel. feküdt a fűben Pista. Elnyujtózkodva, de minden idegszálában feszülten figyelt. Forrt, pezsgett a vére, számolni lehetett a szív minden dobbanását. — Most, most majd elválik. Megcsal-e, vagy szeret még? Lassan telt az idő. A fiúhan percről-percre hagyott alább a remény. Elmúlt már 10 óra is. Nem! Nem jön ki hozzám, hiába várok, gondolta csüggedten az egyik. — Mégiscsak szeret? Hűséges maradt? — reménykedett, bizakodott a másik. Az árny megmozdult a fa mellett. Uiabb cigarettára gyújtott, aztán lassan elindult a patak felé. Elment — dobbant Pistába nagyot a szív... A következő nercben már ott állt Margit ablaka alatt. A szobából az gblakon át fekete sötétség áradt. Kint ti«7+nHahh 'ptt az ég, kigyulladtak a csillagok, előbuit a Hold is. Pista, halkan. nagyon halkan megkocogtatta az ablakot. Semmi. Űjra kopogtatott, kicsit erősebben. Bent alig hallható zörgés támadt, de világot nem gyújtottak. Egyszer csak kinyílt az ablak, és kiszólt rajta valaki: — Ki az? Megmondtam már. hogy nem megyek ki, hagyjon békén! — Elmenjek? — újongott Pista hangja? — Hát Te vagy? — ismerte fel Margit a hangot. Mégiscsak eljött... És szó nélkül, boldogan ölelte át a férje nyakát. ...másnap új asztagba kezdtek... Ilyenkor nyáron rTudod — mondta a másiknak — én nemcsak azért szeretem a nyarat, mert zöld, sárga, arany, piros az egész világ, mert szikrázik az ég és oly jó a meleg ... Nem! Az csak egy része az egész szépségnek. Tudod — hajolt közelebb, mintha titkon mondana, s a másik úgyis hallgatta —, ilyenkor igazán nők a nők. Levetik a téli holmit, kivágott ruhák, testhez simulva, csípőt ölelve, bronzbarna bőrrel... öregem, én nagyon szeretem ilyenkor a nőket. Mindegyikük akaratlanul igaz fel- kínálkozás, mindegyikük a szépség, és az arány, mindegyikükből perzsel az asszo- nyiság ... Hűvös a bőrük, forró a leheletük, perzselő a tekintetük __ Amikor végigmennek az utcán libegő, titkot sejtő szoknyában, az aszfalt, a kőfalak, az egész utca életet, szint kap... Sohasem voltam lírai lélek, nagyonis száraz és gyakorlati ember voltam világéletemben, ie is tudod. ... De a nők, barátom, a nők, azok így, nyáron, lírikust faragnak belőlem... Mohó és vágyakozó lírikust egy örök és asszonyi Múzsa iránt... A nők az én isteneim! — sóhajtott fel ábrándozva, egy kis izgatottsággal hangjában és hátradőlt a széken. — Szsz... juj ... a mindenit — sziszegte el magát hirtelen, hogy arcáról eltűnt a vágyakozás. — Mi az, mi történt, öregem? — kérdezte a másik. — Szsz ... tudod ... biztos időváltozás lesz ... A reumám ... Hiába, így, hatvanon túl, minden nyavalya előveszi az embert — sóhajtott lemondón és részletesen ecsetelni kezdte másfélmillió nyavalyáját. (egri)
