Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)

1958-06-08 / 116. szám

6

népújság

1958. június 8., vasárnap

FORGÁCS KÁROLY:

Ax embert őrxi az anyag

A gyermek a nedves homokban Szűz ábráit rajzolja ki.

Ujjúval alkot, mert a roppant Világnak tűnnek álmai.

Amíg elszáll a pillanat,

Az embert őrzi az anyag.

A lányt csókolják r visszacsókol,

Saját boldogságát hiszi.

S a percnyi lázas dáridóból Csak a titkot felejti ki,

Talán a test s lélek miatt —

Nagy vágyát őrzi az anyag.

A férfi tettekben varázsol A szürke tőidre valamit.

Ami beszél a maradásról,

S egy percig benne is lakik,

És meghal esztendők alatt —

Emlékét őrzi az anyag.

Az asszony izzadtan vajúdik,

Kínjából gyermek születik.

Az anya boldogillatv híd,

Mert közvetít új hajnalig —

Az anyaszeretet marad,

S erejét őrzi az anyag.

A részeg füstölgő italban Keresi vak világait.

Majd dalba kezd ámítva-csaltan S züllésbe egyenesedik,

Megpüffed, hullává dagad,

De sorsát őrzi az anyag —

És én — dadogva jó hitemnek - Sok kínját — kezdem mondani:

A mindenek azért teremnek,

Hogy megtörténjék valami.

Tettként leírom szavamat:

Az embert őrzi az anyag.

MOLNÁR GÉZA:

Tőlük jöttem el . . .

Nekem az is nagy öröm, ha látok Egy kék ég felé törő házfalat,

Mert arra gondolok, sok boldog család Rak majd új fészket e fedél alatt.

Nekem öröm, ha két sorral is több Az égre szökő vörös téglasor,

S dédelgetve siklik végig szemem A már felépült lakóházakon.

Valami boldog büszkeség fog el.

Hazám, épülő arcodnak láttán,

S dologra kész, valahány fiadnak,

Egy szívként lüktető dobbanásán.

Tőlük jöttem el, s mo verset írok,

E versem is egy téglasor talán,

Felhőkbe húzva, a magasba tör,

Hazám épülő vöröskő falán.

MOLNÁR BÉLÁNÉ:

Vizsga

Vizsgáznak az első osztályosok, ó, milyen nagy, nagy különös dolog. Nekem nagyon kedves, szép ez a kép, Ahogy a lábuk is csodálkozva lép,

Ahogy hullámzik lenn a napsugár A szappanszagú hajon, meg ruhán. Asztalon, falon pipacs, meg rózsa,

Illatát ünneplőn szórja, szórja.

Az osztályban nagy izgalom lobog,

Ötven kis szív hangosan dobog ...

... Csípi. . csip .. csiripel kinn a fecske Mi van ma? Csodálkozva les be.

... Kérdezek ... A gondolatok futnak. Milyen öröm, hogy futnak, tudnak,

Hogy a tekintetük nálam megáll,

S belőlük csillogó fényecske száll, ök? Nem is tudják, mi lehet e fény.

Én? Szívemre hintem, hisz enyém.

Mi lehet, mi legyen rá a felelet?

Hull a könnyem, s szívem csupa szeretet...

FORGÁCS KAROLY:

Nyári vihar

Az élet lobog itt előttem:

Az előbb még perzselt a nap,

Most felhők rohannak az égen És hull a zápor-zuhatag.

Villámok cikáznak fölöttem.

Dörög Egy kunyhó valahol A hegyoldalban lángra lobban.

Az erdők közt a szél dobol.

A patak zúg és dagad egyre,

Rozsdás vize a partra csap;

Aztán az égre szivárvány fut,

A felhők selyme széthasad

És újra ég a nyári napfény,

A patak fölött felragyog.

A két part közt kacagó nótát Dalolva futnak a habok.

KÖLTŐK I

ÉS VERSEK

DORA ZOLTÁN: ANTALFY ISTVÁN:

MOLNÁR BÉLA;

Meditáció egy régi óvóhely felett

Pécskő alatt köd permetez, el-elfog az emlékezet:

Hitvallás

Rohan az idő villámgyors autója.

Repülnek a mák. s tűnnek a tegnapok, Vasfoggal harap a múlt ósdi húsába,

Mert vannak az újak; jövők, holnapok.

Ott ülök én is e vágtató autón Tizennyolc évvel, vágy-, hit- reményekkel. S az idő parancsa, törvénye beszél.

Hogy hitemről szólni és vallani kell.

Én hiszek nagyon, az én hitem erős,

Hiszek a szóban, a tűzben a lángban, Hiszem a virágok illatát, színét.

Hiszek a nőben, a szúzl-tiszta vágyban.

Az emberségben, mely új bolygót dobott. Végtelen űrnek messze távlatába.

Mely alkot teremt, világokat formál S néz a mindenségnek titkos korszakába

S ha gyárak zúgnak, kattognak a gépek,

S kémények füstje kígyózik az égre, Megállók itt és csodálom a munkát,

Mert hiszek a küzdő, izzadó népbe".

S hol eke hasít, a holt barna rögbe Hogy életet fakasszon, » lengjen a kalász Hol a szorgos paraszt verejtéket hullat. Érzem a magyar föld éde, illatát.

Hiszek a népben, életben, világban,

A szívben, mely forró, vad ritmust dobog. Vágyban, szerelemben, reményben hitben, Az emberben hiszek, mert hinni akarok.

Nem te voltál . . *

Valakit láttam. Háttal állt nekem, és épp olyan volt. mint Te. A haja, a dereka, a lába, s hangja is, amint időnként csengett a szava.

Körülrajongtak ifjú emberek.

És csicsergett és olykor kacagott, én néztem, néztem, s hallgattam csupán, s nem értettem... Te vagy...? És én vagyok?

Fájt bennem minden, sajgott a világ, körülnéztem gyorsan, vajon ki lát, felugrottam, s indultam volna ki...

De ölemből a könyvem leesett, és mindenki, — ő is, — felém lesett, s ujjongtam! Nem Te vagy... csak .. —

valaki..

KOVÁCS MAGDA:

Mennyivel könnyebb lenne ...

Mennyivel könnyebb lenne helyzetem,

Ha férfi lennék s volna kedvesem Dicsérhetném égi bájait.

Égszín szemét, cseresznye ajkait,

Vállára omlo fürtös szép haját,

Selymes bőre tüzes bársonyát.

A rózsaillatot, melyet rám lehelt,

S a gyönyört, midőn ajkam párjára lelt.

Akit én szeretek nem ily égi lény,

Földi porszem ő is, akár csak én.

Haja sem selymes inkább már deres. Termete szikár, még mindig egyenes,

Az ördögnél egy fokkal szebb talán —

S nem is az envém vágyom rá csupán!

1

Egy őszi napra gondolok, amint a fák közt bolyongok

Ha a Rém szállt fel az éjbe’ hogy siettünk le a mélybe!

összebújtunk a meredek hegy alatt, mint a verebek..

Pár éve még a szobánk volt: most nem néz rá, csak a vén Hold.

Itt nyugszik a vén hegy alatt, gyom lepi be a falakot.

Ahogy kimúlt, halottvivő jött el érte, s vitte el őt:

az Idő, mely múltat temet, eltakarta a tetemet:

szeder-inda erős karja. holtában is fojtogatja,

s mint a kígyó, csúszik rája, legyen neki is fejfája...

Emlékévet az egészet nyelje el az ős-enyészet:

Ne láthassuk soha többé, halott legyen mindörökké!...

MOLNÁR GÉZA:

Éjjel. . •

Sötét éjjel az égeti,

Mint apró kis ablakok, Kinyíltak sorra mind,

A fényes csillagok.

Csak ámulva néztem,

E sok-sok csillagot,

Amely itt fölöttem, Csillogva-villogott.

PAPP MIKLÓS:

A Kékes dicsérete

A hegy komoly és nagy kőszemeivel nézi a zsibongó életet: a fák közt gyíkként surranó autókat, a kirándulók dalos-vidám csoportjait, az ar- ' cát megtépázó szelet, a kurjongató éjszakákat .. és elnéä

zöen mosolyog, öreg már, túl van az ifjúság lávás-tüzes napjain s ő másként éli a világot, Imint mi: komolyabban, súlyos ) tudással és sokat kifejezve.

* A síkságból tör fel és any- nyira szuggesztív erejű, hogy csak széttárt karral és lehajtott fejjel lehet előtte állni: az

Í ember eltörpül, de hitet kap és túlnő magán: „többet, job- .ban kell alkotni mindig, min- Idenkinek meg l$ell építeni a Jhegyet, a maximumot magáiban; több lenni, mint elődeink J voltak, megvalósítani a Vörös- [marty-féle nemzeti-egyéni

Í programot;

. Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja \ volt”

1 A hegy beledörgi szemünk- | be, minden érzékünkbe: építsd j magad s higgyél az emelkedésbe, add a legtöbbet, s akkor [ olyan lesz világod, túl hibá- j kon és véletleneken, amilyenné te formálod.

{ Mély, messzi völgyek között (kanyarog a szerpentin-út. Lá- i tód homályosan a mélységet:

Í érezned kell, hogy hol voltál és hová kell eljutnod: a völgyből a csúcsra. A völgy altató

S

és szelíd, mint az asszony keze. örülj neki. kacagj virágaival, vedd kezedbe őket, simo- (gasd meg a parányi füveket, (de mindig eszedben legyen, l hogy honnan indultál. i Juss el a csúcsra ... Akard, | hogy kirobbanjon belőled t agyad, kezed és lelked miniden üteme tedd, amire a Ké- l kés tanít... A hegy bölcs, f mert évezredeket látott: méhében izzadó, gyötört munkásokat, embereket a földeken, síró-nyomorgó parasztokat; a Kékes meglátott mindent és olyanná tett, hogy minden arcával belénk néz, s megtanít arra, hogy. mit kell tennünk.

Fölénknőtt a hegy, de csúcsai között öreg és fiatal felhők egyaránt szállnak: ez a Mátra: benne minden: mélység és magasság.

Kacagj a huncut vicceket surrogó széllel, a pletykás bokrokkal: legyél úgy itt, hogy nem gondolsz a gondokra, az élet húrjain sokszor durván játszó sorsra, a fel-felszisszenő hántásokra: mert úgyis azt mondja itt minden: a jó, a béke, a hit győz az uszítás, a rossz fölött, hogy melegünket nem hagyjuk őrült megszállottak kezében megfagyasztani; és azt dörgi a hegy, hogy gyújtsd össze minden erődet, hogy ne düböröghessenek végig életünkön átkozott, fojtó fegyverek:

Mert az élet él és élni akar, s nem azért adott annyi népet, hogy most átvádoljanak rajta véres s ostoba fenségek.

(Ady)

Értsd meg a szókat: a Kékes tudja, hogy mit beszél. Az ő élete: vidám, boldog embereket látni, várni, szeretni és befogadni őket, hogy örüljenek, s hogy boldogok legyenek. Ő életet akar, hitet a holnapban, s azt akarja, hogy mi is akarjunk: tenni kell. mindenki a maga területén kiáltsa el, messzehangzó szóval a „nem”-et: nem akarunk pusztítást, nem akarunk mérges gőzök fojtogatásában kínlódni, amíg fel nem őröl teljesen pusztító gépeivel a halál: nem akarunk romokat a városokból: gyermekeink vannak, kicsik és nagyok, selymes hajúak és életre készülődök; tizenhárom év alatt kétszer épi- í tettünk fel mindent: a háza- | kát és az emberek lelkét; ne- • künk meleg fészkünk van ott- v hon és várnak minket; meg- j tébolyult és kötélre való az, j aki most nem mer szólni, aki a dologtalan kezével az atomháború pusztító-mocskos főzetét kavargatja; aki nem látja, vagy nem akaria látni, hogy mit csináltak ezzel az országgal; aki arra spekulál, hogy majd megmarad és jól fog élni, munka nélkül és pöffeszke- dően... Dübörög a hegy, a szívünk: mi élni akarunk, mi t nem kockázunk gyermekeink, ’ asszonyunk és az ország életével, s ki kell mondani, „nem” i ... minket meleg karral vár haza a feleségünk, ő őrzi lelkében otthonunkat, a gyermekünk és a magunk életét, ne- künk csak egy szavunk lehet: | „nem.” }

Ezt harsogja beléd a hegy,. ezt mondják a házak, a virá- ( gok és az ölelő föld, mindegyik I a maga nyelvén. Így beszélnek: a cikázó patakok... és aki { tegnap még nem szólt semmit, I ma már tudja, mit kell tennie:: formálódunk, mint a kövek. l

Az utat magasra, mind föl- > jebb húzza a hegy. A fürge f

autóbuszok, mint szorgos bo- r garak, haladnak egyre följebb: a szerpentin kanyargóin. Az ( út melletti fák közül kecses ál- ( latok, táaulttá-nyílt szemű i őzek csodálkoznak a feldübör-1 gő hangokra, s aztán mint sze- j mérmes, fiatal lányok, vissza- i futnak a takcrő erdő sűrű- l jébe. J

A Kékes és az erdő várja ? őket, éppen úgy mint titeket j Nézzétek meg, szeressétek, si-! mogassátok meg okos-komoly ( arcát és szebb lesz a szemetek: 1 tisztább és csillogóbb. j

Mátrafüredi képeslap

l Illatos, meleg tavaszba gu- j rultak a napok. A kis vonal \ megállójánál ráérő tereferélő ‘emberek örülnek a kacsingató 1 virágoknak és az arany-pén- jzeit tékozlóan szóró napnak. ‘Hirtelen éles fütty szeli át az j üvegszínű levegőt s néhány jperc múlva feltűnik az aszténiásán köhögő mozdony szür!

ke füst-köpenye, s már látni is a kis lokomotívot. s utána szaladó kocsi-gyermekeit. Be- ) fut az állomásra liheg, kar- lkod ja a levegőt: nem győzi íkifújni magát Fáradt nagyon: \ véget nem érő emberi tarka- íság hullik ki belőle. Most már /kissé megpihenve szeretettel (néz utasai után, de azok már

nem néznek vissza rá. Ő vasból van . S a sok, nehéz hátizsákos ember kacagó szemekkel indul meg a hegy felé. Vidám madárfüttyel csalogatja őket az erdő. A völgyből cigányzene és harmonikaszó hallatszik. Egészséges, tavaszi jókedvtől hangos a Mátra-alj. A városok üvegházi életű emberei kipirulva tágult tüdővel szívják a ió, friss levegőt.

Vannak, akik megnézik az 'dűlőket, a kilátókat, a strandot, s a szem. a lélek, fényké- oésze szorgalmasan készíti az 'zerszínű füredi képeket.

Egy kis apró emberke, lehet vagy 10 éves, komoly arccal kutat a fűben Ö pozitív értékkel akar távozni a Mátrából. Nagy, barna szarvasbogarakat rejteget gyufásdobo- zában, s kereső-kutató szeme izgatottan figyel új áldozatra s közben meg-megnézi a már meglevőket. Örömmel gondol a holnapra, ha majd otthonmaradt barátait elkápráztatja szerzeményeivel, s így helyet nver az irigyeltek táborában Mesevilág az erdőzenélő, tiszta hangulat Mindent akar adni, többet, mint önmagát Nekünk csak el kell fogadni és szívünkbe zárni. Mindenkit vár s a fák selymes kezükkel megsimogatják az embereket. A levelek zöld szövetén kis bogarak ölelkeznek: meleg és emberi itt minden.

Olyan volt, mint kirakat. Gyémántokkal tele,

Ez életre kelt mesék, Színpompás serege.

Alomba képzelem,

E csodaszép világot,

A földi virágok.

Melyhez csak hasonlók,

Hajnalfénnyel tűnik,

Ez a szép látomás,

S nem marad az égen. Csak felhő, semmi más.

De két csillag szemedben. Ha nem is fenn az égen. Örökké megmarad... Mosolyog majd nékem.

Tárol levő páromnak!

írni akartam Neked, reggel;

De ébredtek a gyerekek.- Kávét kérek!

— Ez az én ingem?

Minek meséljem?

Hiszen ismered.

A fiúk után Éva is felébredt,

Apró gondjaik Lekötötték nagyon.

Valami mégis Nyugtalanított.

Furcsa, rossz érzés, Aggodalom?

Még érzem karod Édes ölelését.

Szíved dobogását,

Csókod melegét...

Lásd. mégis elbúsít,

Mert elválaszt Tőled A kényszerűség!

Hétfőn elmész és Szombatié nem látunk Sőt, csak második Vasárnapon.

Oly üresek a Napok nélküled,

Elmondani is Alig tudom!

Ó, el ne higgyed Szomorúságom.

Rossz kedvemet Komolyra ne vedd Mosolyomat vidd Mindig magaddal.

Levelem ne rontsa el kedvedet.

Dolgozz mindig Vidáman serényen,

Így az idő majd Gyorsabban telik.

Addig is sokat Gondolnak Reád Hű feleséged és Gyermekeid.

Jelige: „MÁSIK OLDAU'

t