Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)
1958-06-01 / 110. szám
1958. június 1., vasárnap NÉPÚJSÁG Hazafiság és a nacionalizmus Csökkentik a munkaidőt a Gyöngyösoroszi Ércbányában A hazafiság mindig és mindenkor nagy szerepet töltött be az emberiség történetében — a magyar nép történetében is. Népünk történelmének azok a legszebb fejezetei, amelyek arról szólnak, hogy a hazafiság érzésétől áthatva a legszélesebb rétegek fogtak össze és közös erővel dolgoztak, vagy ha kellett, harcoltak a nemzeti ügy sikeréért. A magyar népben mindig, a legridegebb és legnehezebb elnyomás éveiben is mélyen élt a hazafias érzés. Akkor is, amikor a dolgozó, küszködő millióknak jog szerint kevés közük volt ehhez a hazához. De mégis ők — az elnyomottak — voltak azok, akik a tatár, török, német ellen harcoltak, s dúlásuk után újra és újra felépítették ezt az országot, akik virágzó városokat teremtettek a pusztaságok helyén; ők voltak, akik hazát teremtettek a földön, s védték az ellenség ellen ■— még akkor is, ha csak a gond, a szenvedés jutott nekik osztályrészül. A nemzeti összefogás, az egységes akarat adott erőt Rákóczi kurucainak a szabadságért vívott dicső harcban. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nagy győzelmének alapja is a nemzeti egység volt, amelynek megvalósításáért népünk legjobb fiai harcoltak. „Oly hatalmasnak hiszem én a népet — mondotta híres szegedi beszédében Kossuth Lajos —, hogyha felkel és összetart, a ropogva összerogyó égboltozatait is képes fenntartani erős karjaival.” A haza iránti mélységes szeretet kovácsolta egybe a dicsőséges Tanácsköztársaság vörös katonáit is, amikor a forradalom védelmében harc- baszálltak az antant intervenciós csapatai ellen; a hazaszeretet tüze lelkesítette a magyar nép legjobbjait, elsősorban a kommunistákat is, amikor a Horthy — Hitler - fasizmussal szembeszálltak a magyar nép felszabadításáért; a haza, a nép iránti felelősség és szeretet érzése adta a fegyvert a szocializmushoz hű munkások, parasztok, katonák kezébe 1956. október—novemberében is, amikor a nyugati imperializmus által támogatott ellen- forradalom el akarta söpörni a néphatalmat. A szocializmust építő dolgozó emberek hazafiságának alapja a haza, a nép iránti odaadás és forró szeretet. A haza nekünk az. ahol születtünk, ahol élünk; a falvak és városok sokasága, erdőink, hegyeink, folyóink; a haza fogalmához tartozik a szorgalmas magyar nép is, amely a szabadság elmúlt évei alatt új életet teremtett magának. Az igazi hazafi szenvedélyesen törekszik arra, hogy naggyá tegye népét, de nem más népek elnyomásával, vagy jogaik el- tiprásával, hanem úgy, hogy elősegíti saját népe haladását és alkotó erőinek kibontakozását. Mert amióta szabad nemzet lettünk, a haza fogalma kibővült a nemzetköziség fogalmával, s ez azt jelenti, hogy az egész világ dolgozó emberiségével. elsősorban a szocializmust építő népekkel kötöttük össze sorsunkat. S közös a harcunk a szabadságért, a békés, nyugodt életért. Az ellenforradalom elleni nehéz harc gyémántnál keményebb próbaköve volt az igaz hazafiságnak. Az ellenforradalom ideológiai előkészítői — a dolgozó emberekben elevenen élő hazaszeretetei hazug és álnok módon saját céljaik érdekében eldeformálva — a burzsoá nacionalizmus mérges magvait hintették el az emberek között. A hazug, s végeredményben népellenes jelszavak sok embert — ha rövid időre is — megtévesztettek. S hogy a burzsoá nacionalizmus elválaszthatatlan a sovinizmustól is, arra is voltak példák az ellenforradalom során, amikor az elhangzott uszító jelszavak már területi követeléseket is felvetettek. Csattogtak az ellenforradalmi nacionalista jelszavak, a „nemzeti egység”- ről, a „magyar értelmiség vezetői „elhivatottságáról”, a „semlegességről” szóló hazug frázisok — s közben az addig sötétben bujkáló, az „új magyar feltámadásra” előkerült urak már osztozkodni Kezdtek a remélhető zsákmányon. De a magyar nép legjobbjai, a szocializmushoz hű dolgozók megértették az idők szavát és nem engedték visszafelé forgatni a történelem kerekét. A munkásosztályban, a dolgozó parasztságban, s értelmiségünk legjobbjaiban kitéphe- tetlen gyökereket ültetett a szocializmus gondolata, s ez adta kezükbe a fegyvert, a tollat a néphatalom megvédelmez ásére. Az ellenforradalom leverése és az utána következő gyors konszolidáció a tények megmásíthatatlan erejével hirdette és hirdeti ország-világ előtt, hogy a magyar hazafiság, nemzeti függetlenségünk elválaszthatatlan a szovjet- magyar barátságtól. A Szovjetunió vezeti azt a tábort, azt a testvéri közösséget, amelynek mi is tagjai vagyunk; a szocialista népek táborát. Ennek a tábornak tagjai kölcsönös viszonyukat, a teljes egyenjogúság, a területi sérthetetlenség, az állami függetlenség és szuverenitás tiszteletbentartása és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvére építik. Ezeken az elveken kívül a szocialista országok kölcsönös viszonyának elszakíthatatlan részét alkotja a kölcsönös testvéri segítés. Ebben a kölcsönös segítségben a szocializmust építő népek hazaszeretetéhez hozzátartozó igazi prole- tárnemzetköziség eszméje ölt testet. Mi, magyarok, éppen az ellenforradalom súlyos napjaiban tapasztalhattuk a prole- támemzetköziség erejét, amikor a Szovjetunió a forradalmi munkás-paraszt kormány kérésére katonai segítséget nyújtott a fasiszta lázadás leveréséhez és a többi szocialista állammal együtt erkölcsi, gazdasági támogatást is adott a konszolidációhoz. S az ellenforradalom felett aratott győzelem azt is mutatja, hogy a szocializmus eszméje elválaszthatatlan a magyar dolgozó néptől, s népünk tudja és látja, hogy a független haza szeretete és a Szovjetunió iránti testvéri barátság érzése formailag és tartalmilag ugyanaz. A felszabadulástól eltelt évek eredményeit, az ellen- forradalom feletti győzelmet tekintve, bizton mondhatjuk: ma a hazát szeretni annyit jelent, mint hűen, becsülettel helytállni az élet minden területén; ma a hazát szolgálni a legigazabb hazafias cselekedetet jelenti. A mi hazaszeretetünk — alkotó hazaszeretet: nap mint nap formálja, alakítja az országot, az embereket; az előrehaladást segíti elő a már a jelenben is élő szocialista jövendő érdekében. A GYÖNGYÖSOROSZI ércbánya új, egészen fiatal mátraaljai bányaüzem. A munkásai a mezőgazdaságból és a szomszédos ipari üzemekből kerültek ki. Minden új létesítményben, így a gyöngyösoroszi ércbányában is modern védőberendezéseket szereltek fel, hogy védjék a dolgozók egészségét, csökkentsék a foglalkozási ártalmakat. A gyöngyösoroszi ércbánya lényegében két üzemegységre bomlik, az ércelőkészítőműre és az ércbányára. A magasbanyúló hegyek között levő ércbányában már az indulás pillanatától kezdve a szárazfúrás helyett vizes fúrással dolgoznak a bányászok. A víz leköti a felszálló port, amely az úgynevezett bányászbetegségnek, a szilikózisnak a terjesztője. Kormányunk intézkedése nyomán az egészségre ártalmas helyeken bevezetik a Csökkentett munkaidejű napokat. így a gyöngyösoroszi ércbányában és az érce'lőkészítő- műben a közeljövőben fognak áttérni a hat-hétórás munkanapokra. Most folynak a felülvizsgálatok, hogy eldöntsék, — melyik munkahelyen lehet csökkenteni a munkaidőt. Kun Béla főmérnök terveikről elmondotta, hogy ez a lépés igen nehéz helyzet elé állítja a vezetőket. Nem szabad, hogy a hatórás műszakokkal essen a termelés menete, csökkenjen a teljesítő- képesség. Az átszervezéssel továbbra is biztosítani kell a mostani eredményeket, — sőt, ahol lehet, és a munkakörülmény ezt megengedi, még további termelés emelkedést várnak a gyöngyösoroszi ércbányászoktól. A mostani tapasztalatok szerint a nyolcórai munkaidőből a termelőmunkában eltöltött Tegnap délelőtt 10 órakor a megyei tanács végrehajtó bizottsága fogadást adott a Pedagógus Nap alkalmából. A. megyei tanács kistanácstermében megrendezett fogadáson megjelent Orbán László elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osztályának vezetője, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, Putnoki László elvtárs, az MSZMP Heves megyei bizolságának első titkára, Bíró József órák mindössze csak hat órát tesznek ki, tehát a csökkenteti munkaidőt teljes egészében ki kell használni, hogy az eredmény ne változzon, az önköltség emiatt ne emelkedjék. — Nagy munka vár az ércbánya és az ércelőkészítőmű vezetőire. A LÉTSZÁM UGYANAZ marad, több munkást nem vesznek fel, mert a bányászok szállítása komoly összeget jelent az ércbányának. Nagyfü- gedről, Karácsondról is autóval szállítják be a munkásokat. Még bizonytalan, miként szervezik át a műszakokat, három, vagy négy műszakra járnak-e az emberek. Keresik a legjobb megoldást, ami a munkásoknak is a legmegfelelőbb lenne és a termelésben is zökkenőmentes továbbjutást biztosítana. Már terveik vannak, csak a kidolgozás van hátra. A bányában biztosítani kell a gépekhez szükséges tartalékalkatrészeket, rendezni a sűrített levegő-ellátást. A bánva vezetősége a munkaidő pontos százszázalékos kihasználására, bent a bányában felolvasó helyiség berendezését tervezi, így akarják elősegíteni a munkahelyen történő váltásokat. Az ércelőkészítőműben, különösen olyan helyeken, ahol a legnagyobb a porzás, a törőknél, ott csökkenteni fogják a munkaidőt egy-két órával. Védőberendezések, porlekötő ciklon hiába van felszerelve, ha nem használják a munkások. Az igaz, hogy télen nagyon lehűti a munkahelyet és nem is a legjobb konstrukció. De azért egy kis kellemetlenséget a saját egészségének érdekében mindenki kibírhatna. A központi elszívó berendezések helyett most új elszívókat szeelvtárs, az MSZMP Kévés megyei bizottságának másod titkára, Lendvai Vilmos elvtárs, a Megyei Tanács v. b. elnöke, Egri Gyula elvtárs, az egri városi pártbizottság titkára, Dor- kó József és Tóth Sándor elv- társ, a megyei pártbizottság osztályvezetői, Papp Sándorné és Szitás Elek, a Megyei Tanács v. b. elnökhelyettesei, a tömegszervezetek vezetői és a művelődési osztály dolgozói, továbbá a kitüntetett pedagógusok. relnek majd fel a gépek fölé, hogy ezzel is csökkentsék az egészségre ártalmas porzási. Az ércelőben előforduló javításokhoz alkatrész biztosítása a legfontosabb tennivaló, hogy itt, mint a befejező részlegnél, ne mutatkozzon lemaradás a nyolcórás munkanaphoz viszonyítva. A MUNKÁSOK NAGYON várják már a végleges döntést. Előházi Jánosék a törőben és lenn, a nedvesen csillogó bánya mélyében a bányászok is számítanak a gyors intézkedésre. Nagy feladat hárul ebben a munkában a vájárokra, bányászokra, akiktől függ az üzem, a bánya teljesítménye. Kormányunknak ezt az újabb intézkedését a gyöngyösoroszi ércbánya dolgozóinak még jobb munkával, még odaadóbb lelkesedéssel lehet csak meghálálni. A gvöngyös- oroszi bányászok eddigi jó munkájuk biztosíték arra. - hogy nem maradnak le az új, csökkentett idejű munkanapokon sém, hanem megtartják mostani eredményeiket.. KOVÁCS JÄNOS Negyed évszázad óta... Megszólal az óra végét jelentő csengő, a diákok fel- lélegzenek, és kitódulnak az osztályból. Zsibong az iskola folyosója a iól"'r,','ü fiataloktól. akiket, mosolyogva néz és akikre kicsit szigorúan, de féltő szeretettel „őrködik” Hanus Laci bácsi pedellus. A pedellus munkában eltöltött 25 év alatt tisztelet és megbecsülés övezte alakját, s az iskolából eltávozott soksok ezer diák mindig hálásan, szeretettel gondol vissza Laci bácsira. A Pedagógus Napon őszinte megbecsüléssé7 köszöntjük Hanus László pedellust. Nap alkalmából A fogadást Lendvai Vilmos elvtárs nyitotta meg, aki meleg szavakkal üdvözölte a megjelent pedagóeusokat, s megemlékezett a megye pedagógusainak szép, s áldozatkész munkájáról. A fogadáson a megye vezetői beszélgettek - me«ve kitüntetett pedagógusaival. A kitüntetések átadására a délutáni ünnepségen került sor. A délutáni ünnepség ismertetésére következő számunkban visszatérünk. Fogadás a megyei tanácson a Pedagógus SZALAY ISTVÁN: 9 • Öreg tanítóin Ragyogó fényben pompázott a május. A kertekben, a szőlőkben, a mezőkön virágoztak a fák, nyíltak a virágok. A méhek sziromról sziromra röpködtek és nektárt gyűjtöttek a hatszögei sejtekbe. A faluszéli kis erdőben éjjel is szólt a fülemüle és az apró fészkek megteltek tarka tojásokkal. Esténként akácillat szállt a levegőben és a kiskapuk előtt jövőjükről álmodtak a szerelmesek. Tavasz volt. Otthon voltam a falumban és a sok régi emlék közül gyermekkorom jutott eszembe. A régi pajtások, akikkel együtt jártunk iskolába, a csonka tölgy a faluszélen, amelynek elvénült galy- lyain fészkelt a rigó. öreg tanítóm jutott eszembe, aki kezembe adta az első palavesszőt, és megtaníttatta velem az ábc-ét. Mit csinál ugyan, mivel tölti öreg napjait? Másnap úgy határoztam, felkeresem az öreg mestert, kinek any- nyi mindent köszönhetek: az első betűket, a számokat, a földrajzot, a történelmet, — melyhez mindig hozzáfűzte saját véleményét is. Ez a vélemény nem a hivatalos vélemény volt, hanem egyéni, és egyben „sokak” véleménye is. A mi osztályunkban nem ült a legelső pad- ban a nagyságos úr fia, mert Nagy Jancsi ült ott, az osztály esze, a kerekféjű kis napszámosgyerek. öreg tanítóm nem volt az urak barátja, komája sem volt egynek sem. Csak tanító volt, se nem „úr”, se nem paraszt. Előtte egyforma volt minden ember. Szobájába vezette a tanfelügyelőt is, meg Pesta bácsit is, ha éppen hozzájuk ment látogatni. A gyerekeket meg tudás szerint mérte. Becsben tartotta az okost és a szorgalmast akkor is, ha mezítláb járt, vagy télen a testvére cipőjét húzta fel. Húsz éve nem láttam. Bevallom, szorongva kopogtattam ajtaján és félve nyomtam le a kilincset. Egy idős nénike fogadott. — A méhesben van a tanító úr, ott tessék keresni — mondta mindjárt, ahogy beléptem. — Igaz is, hisz tudhattam volna! A méhek voltak mindig az öreg legjobb barátai. A rozzant kertkapu becsattant mögöttem és a méhesben a kasok, kaptárak között megpillantottam az öreg „mestert”. Megöregedett, bizony nagyon megöregedett, mióta nem láttam. — Tessék, tessék, bátran, ezek nem bántanak, ezek az én bogaraim. — Ö az. Igen. Ez az ő hangja. Semmit sem változott. Éppen olyan, mint mikor ezt kérdezte: — Mennyit kell hathoz tenni, hogy tíz legyen? A szeme sem változott. Tiszta és kék maradt, — mint húsz évvel ezelőtt, csak az arca! Azon látszott meg legjobban a húsz esztendő. Bemutatkoztam. Jól megnézett, tetőtől talpig, vállamra tette kezét, aztán megszólalt: — Te verted félre egyszer a harangot, csak úgy játszásból? Ebadta! Megismertelek, gyerek! — kiáltott fel örömmel és megölelt. — No nem tesz semmit, akkor biztosan megkaptad érte a magadét, hanem ember lettél fiú. Ember. Én meg, ahogy látod, már... Nem tudtam mit szólni. Nem mondtam semmit, csak elszorult a torkom és esküszöm, igen meg illetődtem. — Gyere, menjünk a méhesbe, a bogarak közé, gyere. Meglásd, itt jól elbeszélgetünk. — Mentem az öreg után, mint egy gyerek és közben az emlékek egész sora kavargott a lelkemben. Leültünk a fonott kanapéra, öreg tanítóm finom akácmézet hozott, azzal kínált szívesen. A falatozás után aztán beszélnem kellett. El kellett mondanom életem egész sorát, mi történt velem, mi lett belőlem. Elmondtam szép sorjában mindent, amire csak kíváncsi volt a tanító úr, aztán őrá került a sor, őt ostromoltam a kérdésekkel. — Negyvenkét évig tanítottam, fiam. Ezalatt kijártam az élet iskoláját. Ha érdekel, mindössze két nap történetét hallgasd meg a negyvenkét esztendőből. A legelsőt, amikor először léptem a katedrára, aztán a legutolsót, amikor búcsút mondtam örökre az iskolának. Elővett egy szivart, rágyújtott, aztán egyik szemét kicsit összehunyorítva nézett a messzeségbe, — mintha onnan várna, keresne valamit. Kék, bodor füstöt fújt a levegőbe és beszélt. — Tizenkilenc éves voltam akkor, a világ legboldogobb embere. Előtte egy nappal választott meg tanítónak a helybeli iskolaszék. — Nem ment könnyen, de azért sikerült. Mint később megtudtam, az volt a legfőbb erényem, hogy bajuszt viseltem. A régi tanító lakás szobájában — talán még te is emlékszel rá, — töltöttem a legelső éjszakát, az esperes úrtól kölcsönkért ágyon. De este ugyan kár volt számolgatnom a szoba sarkait, — mert én nem hunytam le a szemem egész éjjel. A boldogságtól-e, vagy az izgalomtól? Bizony már nem tudnám megmondani. De talán mindkettő is ébren tartott. Reggel tanítani fogok — ez járt mindig az eszemben. Végre megvirradt Az iskola felé szállingózni kezdtek a gyerekek. A fiúk oldalán vászontarisznya fityegett, a kislányok kezében fonott szatyor csüngött. Néztem, néztem őket az ablakon át, ahogyan ballagtak befelé a nagy gesztenyefa alatt. Nyolc óra előtt pár perccel beléptem az iskolába. A lárma elcsitult, a gyerekek felálltak, köszöntek. Eléjük álltam. Megmondtam, ki vagyok: az új tanító. Ekkor egy pisszenés sem volt, mindenki engem figyelt. Bevallom, azóta sem láttam ilyen népes társaságot. Mit kezdek ennyi gyerekkel egyedül? — ijedtem meg már az első percben, mert bizony száztizenketten voltak az én „báránykáim”. Hatan ültek a négyes padban, meg a dobogó szélére is jutott vagy három. Aztán, ahogy elnéztem rajtuk, elszorult a szívem. Bizony, csak néztünk egymásra, mintha hajótöröttek lennénk. — Hanyadikos vagy — Kérdeztem egy szöszke kislányt. — Másodikos, — És te? — szólítottam meg egy nagyobbacska fiút.— Én-e? Én hatodikos. — Tudtok-e aztán valami szép verset — kérdeztem kis idő múlva, hogy olvadoz- zék a jég. — Mostanában azt nemigen tudunk, merthogy karácsony óta nem kellett járni, mivelhogy meghalt az öreg tanító úr. — Válaszolt a vigyázó a tábla mellől. Valahogy aztán mégis nekikezd- tem. Munkához láttunk. De mondhatnám, hogy ez a legelső nap nehezebb volt, mint a képesítő. Éreztem, most van az igazi vizsgám, itt a száztizenkét gyerek előtt. Délután, mikor elengedtem a gyerekeket, újra összeült az iskolaszék. Járandóságomat tárgyaltuk, meg „hasznos” tanácsokkal láttak el. Annyi volt pontosan a fizetésem, mint a parádés kocsisnak az uraságnál. No igaz, volt még egy holdnyi kaszálóm is, ami esős nyáron felért egy félévi fizetéssel. — Ahogy a járandósággal végeztünk, rátértek még egy-két dologra. — Dologidőben nem szereti a falu, ha szorítom a gyerekeket. Ha kéred- zik, hát hadd menjen, ereszteni kell. írás, olvasás, valamicske számolás, ez csak a fontos. A hittant úgyis külön ellenőrzi az esperes úr. — Tanítsa meg őket, ecsém, köszönni. Kalapolja meg mind az elöljáróját, ez volt a legfontosabb az egész közt — vélekedett az egyik „honatya”. — Aztán maga csak a mi irányunkba érdeklődjék a barátsággal, tanító uram — biztatott egy másik. — Szeret-e kuglizni? — kérdezte valaki. — Hát kalábert játszik-e, öcsém? — érdeklődött a jegyző úr, mert — mint mondta — szerinte ez az intelligencia egyik fokmérője. Esteledett, mire befejeztük a gyűlést. Én azon az éjjel megint csak nem tudtam elaludni, de megfogadtam, hogy a hasznos tanácsokból egyetlen egyet sem fogok megtartani. No, ez lenne az egyik nap, édes fiam, a másik, azt is mondom mindjárt. Ez nem régen volt. Negyvenkét évvel a legelső utón. —Történelem órát tartottam a nyolcadik osztályban. Utolsót az életemben. A barátságos, virágos tanteremben beragyogott a júniusi napsugár. — Csengetés előtt pár perccel a nevelőtestület, a tanulók, az úttörőszervezet küldöttsége kopogtatott be az osztályba. Hatalmas virágcsokorral köszöntöttek az utolsó órámon. Búcsúztam tőlük. Kiesett a könny a szemünkből, mikor megöleltem őket. Emlékszem, még jól emlékszem, hogy mit mondott az egyik vörös nyakkendős kislánv — Búcsúzunk, igazgató bácsi, búcsúzunk, de azt a történelmet, amit tanítani tetszett, soha, de soha nem fogjuk feledni. Hát ennyi a történet, édes fiam. Sokan vagytok, akik írtátok. Te is írtál bele, te is egy darabkája vagy. Aztán még sokáig beszélgettünk a tanító úrral. Öreg este volt, mikor hazaérkeztem. Boldog vo’iám, hogy húsz év után újra találkozhattam vele.
