Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)
1958-06-29 / 134. szám
6 N£pOJSAü 1938. június 29., vasárnap 5= KÖLTŐK ÉS VERSEK ANTALFY ISTVÁN: Qiőbbet, mint tegnap. Elolvasom a versemet, amelyet tegnap írtam. Átkozott vers. Nincs örömem a teleírt papírban . .. Mit tettem tegnap7 — kérdezem, s gondolatban lemérem: nagyon kevés, nagyon kevés! háborog, forr a vérem. Mit mondtam tegnap? — Volt-e szó. melynek visszhangja támadt? ...Nincs szó, nincs tett, és nincs öröm, csak vágyak, izzó vágyak' Többet, mint tegnap! Már kevés, mi tegnap jó. s elég volt. Ha megállók, érzem, tudom, hogy rámszakad az égbolt' BÖRZSÖNYI SÁNDOR: Halott anyámnak Parasztasszony volt, de mindvégig gyermek a lelke. Az ég felé nyílt szájjal dalolt a réten magának, S így virágzott ki bennem is. kedve szerint Az álmok és igaz szavak mély szeretője... A Föld, az ég. a görbe homlokú boltozat, S minden széppel egy volt anyám, S én is az vagyok, mi bennünk közös. Járhatok csipkés tornyok párkányain merészen, S mérhetem pilléreit a rengő tudásnak olykor, Vagy karcolhatom rajzaim nyírlak törzsére, Csak maradok az ő l'ia mindig: Gyermek s álmodó. BELLA LÁSZLÓ: TOLLAD. SZIVED. REMÉNYBE MÁRTSAD! (Simon Istvánnak, a halkszavú poétának szeretettel) Ereimet fűtötte vérem. A hitem megmaradt fehéren, Nekem fénylett a nyár. Tágult a kép a végtelenbe, S beleivódott életembe Az Eszme, s tiszta volt, Vizsgálhatod, nincs rajta folt! Apám a kaptafát, s az árt is Mindig becsülte, hogyha fájt is a térde, s tenyere. Igaz, törvényre úgy tanított, Ha olykor csendben odahívott, S remegett a keze: Fiam, a szerszám tiszta fegyver. Csak fogd meg jól, kicsiny kezeddel, Jövőt hódít neked. Látod apád kérges kezében, A győzelmet megszokta régen, S mutatta boldogan Az új cipőt vigasztalásnak. Ha neked nincs is — készül másnak, Holnapra lesz kenyér . .. Nekem azóta is, ha látom, Egy kicsit megrogyik a lábam, S derekam ráfelel. Apám hatalmas két kezének Most felnőtt fejjel hajtok térdet. Most értem meg szavát: A szikből is terem kenyér, Csak szív kell hozzá És kezednek Kemény kérgétől megerednek A jövő csapjai. Csináld utána, biztatom csak, A felcsigázott izgalomnak Áramában magam. S ha kemény lettél, min* a szikla S a fergeteg föléd zúdítja Ostromló gleccserét. Nem reszket meg a gyáva lét. Tollad, szíved reménybe mártsad! MOLNÁR BÉLA: MOSOLYOD A lepkék mérik a mosolyod, azt bámulják a feslő rózsák, s míg öntözöd, a kezedbe fogod: a mosolyodat visszaszórják. Utat mutat a zöld gyom között az eltévedt, ijedt bogárnak, hús mosolyod, mint tej, elcsöpög a fák között hamvas virágnak. Buggyanjon hát, merüljek bele a mosolyodba, mint tiszta tóba, s kék hulláma a nyári csendbe’ a lelkem mossa biztatóra... SASS MARTON: Köznap este Ahogy lágyan ölelt körül az este s a nappali fény lassan elmaradt, szemem csak a konyha ajtaját leste, melyen túl készült a sok jó falat. A feleségem vígan dudorászott. . Hadd főzzek én is!" hallottam a fiam. Az ablakon két légy fogócskát játszott, míg pihentem a szobában magam. Az asszonyka is most jött ki a gyárból és már a konyha' sürög, forog! És szállnak hozzám lassan a konyhából ínycsiklandó finom, jó illatok. Gyorsan én is a konyhába szaladtam. „Már jövünk, api! Kész a vacsora!” kiáltja fiam büszkén, hangosan, „és képzeld, semmi sem égett oda!” A nyári zápor Elszakadt felhő-gyolcson át villám vakít és záporát önti az ég s mint csőr kopog koccantva könnyes ablakot, aztán kacagó szél-fiúk elűznek felhőt, bút, borút, s hancúroznak tánc-friss dalok s kinyílnak mind az ablakok. VALLÖ EMIL: Qjt aőltáJ nekem . . . Te voltál nekem az illanó pillanat illatos asszonya, te voltál nekem a szerelmes délután lilázó alkonya, te voltál nekem a dallamok futama, te voltál titkon a lilázó alkonyban lobogó vágyaim villanó bíbora. te voltál nekem a hangulat pilléim lehulló hímpora, verssorok végének csendülő rímeim ajándék cicoma, te voltál nekem az álmodó fellegek lázadó cíklona, szelíd órák után a lázas balladák vergődő Villona. Egykor minden te voltál nekem: Ilona! MOLNÁR GÉZA: Esti játék ... Szürke kavicsokat dobtam fel az égre, Betörtek tőle mind az apró ablakok, Riadtan kigyúlt az alvó házak mécse, S borzongva néztek le reám a csillagok. OROSZ SÁNDOR; Q.gmLaífdtő-k meg., emberek Ezer esztendő! hosszú rabság! te láttad minden szégyenünk! — Királyi fenség, gróf és püspök — kezében volt az életünk, — harangzúgásos koldus-élet — volt sorsunk: sötét és komor... — nem segített az úristen se, — utunkon gaz nőtt és nyomor! Felszántották a földünket végre, az ezredéves parlagot negyvenötben! — s az eke után nem szántó-vető ballagott; az ekét is nem eke tette, hanem harckocsik, lövegek. géppisztolyos, harcoló gárdák, fiatalok és öregek! És e szántásba dús vetésként bekerült Leninék tana: — szabadság kell és egyenlőség! — egy törvény van: a nép szava! Nem kell azóta gyárak előtt ácsorognunk már éhesen, s nem kell családunk jobblétéért megverekedni véresen. Grófokhoz kézcsókra nem járul már alázatos, görnyedt cseléd nem kell Újévet félve várni, hogy két kezünk kell-e még. — Mikor kitettek halkan, szótlan: — nohát akkor én... elmegyek... Mik is voltunk? — és hol vagyunk ma? gondoljátok meg, emberek! FAPP MIKLÓS: GVURKÓ GÉZA: Első regényem Nem tudom, mikor tanultam meg olvasni. Csak azt tudom, hogy mint afféle vér- telen, otthon tartott városi gyerek, aki csak szörnyűköd- ni tud, de azt is csak az ablakon keresztül, az utcai gyerekek játékán, hamar és mint az ópiumszivó, szenvedélyesen. Nem a könyvet szerettem én, ípint a szenvedélyes könyvgyűjtő, aki órákig képes elbabusgatni egy-egy könyvet és hetekig kutatni valami szépségesen szép kötés, vagy illusztráció után. Nem is a stílusért rajongtam még nagyobb koromban sem, hanem a történetért. A történetért, amely valakivel megesett, a történetért, amely más környezetbe, más világba vitt, a történetért, amely olyan volt számomra, mint a kulcslyuk. Ismeretlen világba kukucskálhattam be rajta keresztül. Olvastam reggel és este, válogatás nélkül, amit kölcsönkérhettem, amihez hozzájuthattam. Volt úgy, hogy délelőtt May Károlyt faltam és délután már a Thibauld-családon próbáltam magam keresztülrágni. Mindaz az energia, amely ott tombol egy serdülő gyermek lelkében, izmaiban, nálam jobbára a mindig új és új könyvek felkutatására, be- habzsolására fordított. S amikor befejeztem egy könyvet, — néha oldalakat átugorva, ott, ahol nem az esemény szólt, hanem az esemény hőse fejtegetett valami, számomra teljesen közömbös, nem egyszer érthetetlen elvet, vagy álláspontot, — hanyatdobtam magam a díványon, — és zúgó fejjel varázsoltam magam köré új, meg új történeteket. Ezekben természetesen én voltam a szerelmes férfi, akit forró csókkal fullaszt a nő, én a hadvezér, akit nem fog a golyó és istenítenek katonái. Ilyenkor ott meneteltem a Grand Canon rettenetes sziklái közt, vagy vágtattam szürke musztángomon az indiánokat kergetve, én voltam Tarzan, aki megbír az oroszlánnal: én voltam az eredet és a vég. Én voltam a minden. Még ma is, ha nem is sokkal, de azért éppen elég esztendővel a gyermekkoromtól, — bevallom —, csak akkor hat rám az író, ha történetbe ágyazza gondolatait, s nem a gondolatokba a történetet. Tán tizenkét éves lehettem, amikor egy ilyen díványon való történetfabrikálás közben, mint valami ködgo- molyagból a testet öltő szellem, mind határozottabb eseménysor kezdett kialakulni bennem. Természetesen indiántörténet volt, minthogy akkor már napok óta minden idők legnagyobb indiántörténetét, a Winnetout habzsoltam, mit törődve akkor bármiféle tendenciözusság- gal. Indiántörténet, amelyben Nagy Bivaly, aki bizon- púpot sütött a földbevájt tűzhelyen, a Nagy Bivaly, aki egyetlen tomahawk-al küzdött meg és győzött a szürke medve felett: szóval ezzel a Nagy Bivallyal történik valami csodálatos dolog. Ma már nem emlékszem vissza, hogy mi történt, csak arra, hogyan kezdődött a regény, életem első, s lehet, utolsó regénye, amelynek Nagy Bivaly volt a hőse ... Ceruzát és papírt kerítettem, inkább odadobtam magam, mint ültem az asztalhoz és írni kezdtem. Valahogy így: „Messziről idelátszott a Sierra Nevada kékes hegyvonulata. A csapat némán és nesztelenül vonult, egymás nyomába lépve, jobbra-balra figyelve. Az élen hatalmas testű, éles arcélű férfi haladt, jobbjában tomahawkja, vállán ezüst szöggel kivert puskája, arcán a rendíthetetlen nyugalom és elszántság. Ez volt Nagy Bivaly, az apacsok főnöke...” És így tovább ... Mire anyám vacsorára hívott, készen volt az első fejezet, s ha nem zavarnak aludni, talán azon az éjszakán új indiánregény született volna, amely — visszagondolva ezeknek a regényeknek színvonalára ... — nos ... az is megérdemelte volna tán’ a regény címet. Éjszaka továbbálmodtam Nagy Bivaly sorsát és reggel, hisz milyen is egy író, táskámba gyűrtem a kéziratokat, azzal loholtam az iskolába. Az első szünetben felültem a pad tetejére és kijelentettem: — Srácok ... akartok hallani egy jó indiántörténetet? A srácok akartak. És én felolvastam az első fejezetet. Lassan, ültömben is, szinte megjátszva az indiáncsapat vonulását, az óvatos lépteket. Nagy Bivalyt, az óriást, a büszkét, a hőst... mindent megjátszottam. A második szünetben folytattam és már a szünet közepére befejeztem az első részt. — Ennyi van meg belőle, holnap hozom a többit — mondtam felsőbbségesen és lekászálódtam a pádról, közben izgatottan figyelve, vajh milyen határa van indiántörténetemnek. Szemmelláthatóan tetszett a srácoknak, mert a szeplős Pataki rögtön megkérdezte: — Te mulya, miért nem hoztad el mind? — Mert még nincs kész... — Hogy, hogy nincs kész? — furakodott közelebb Ba- kondi, az osztály legerősebb és legbutább tanulója és bor- júszemeivel úgy nézett rám, mintha én lennék az a bizonyos új kapu. — Azért nincs kész, mert még csak ennyit írtam meg belőle ... Ma délután írom tovább, s a héten kész lesz az egész regény... Csuda klassz lesz. majd meglátjátok! — hadartam, nem titkolt büszkeséggel egyszuszra. Pataki, a szeplős Pataki, hangosan elröhögte magát. — Hazudj az anyádnak ... Még hogy ő írja? Jó, mi? — nézett körül, s elkeseredve kellett megállapítanom, hogy a körülállók együtt vigyorogtak Pataki szeplőivel. — Igenis, én írtam... Vedd tudomásul... S mást is fogok írni, nemcsak indián regényt.. .Vedd tudomásul... — Te nem tudsz ilyet írni és ne hazudj — mondta ki tömören véleményét Ba- kondi. — Te szoktál hazudni és amilyen tök vagy, el se tudod képzelni, hogy más tud ilyet írni... — Ne pofázz! — vágta közbe Bakondi és közelebb lépett. Engem már nem érdekelt semmi. Legszívesebben sírni tudtam volna, hogy nem hisznek nekem, hogy nem hiszik el: Nagy Bivaly története az én agyam édes gyermeke. — Hülye társaság — mondtam nekikeseredve és ebben a pillanatban már kaptam is egy nagy pofont a hülyének titulált társaság nevében, Patakitól. Nekiugrottam. Patakitól nem féltem, tudtam, hogy gyengébb nálam, de különbenis fűtött igazságom és hitetlenségük felett érzett felháborodásom. Bakondira azonban nem számítottam. Nagyon megvertek, rövid néhány pillanat alatt, és amíg szinte tehetetlenül, sírva, az orromat ápolva, ültem a padban, kiráncigálták a táskából a kéziratot és bedobták a kályhába. Ott rögtön, a helyszínen elhatároztam, hogy soha, soha többé nem írok semmilyen regényt, mert im, már első regényemről se hitték el, hogy én írtam. Első regényem kritikája is túlságosan erős volt érzékeny lelkemnek és testemnek. Vajh’ megtartom-e akkor tett fogadalmamat? Kutyhurutty kisasszony Ott élt Kutykurutty kisasz- szony Kertországban, nagylevelű tökök és édes gyökerű sárgarépák birodalmában. Mindenki szerette, hálásan simogatták leveleikkel a növények, mert sok falánk rovartól mentette meg őket. Addig szerették, addig dédelgették, míg Kutykurutty kisasszony nagyon elbízta magát. Dölyfös, beképzelt lett és egyszer fel- fuvalkodva így szólt társaihoz: — Nagyon unlak már titeket. Megyek, felkeresem Mocsárországot, benne Brekeke királyfit és a felesége leszek! Hiába kérték, maradjon, hiába figyelmeztették, hogy neki, a kis varangyosnak, semmi keresni valója sincs a kecskebékák között, ahol ezer veszély les rá, — elindult. Totty ... totty ... nagyokat ugrálva, elhagyta lakhelyét és nemsokára oda is ért Mocsárország határához. Bizony, egy kicsit megszeppent, amint a parton hűsülő két deli, zöldruhás kecskebéka ráförmedt. — Hát te mit keresel itt, te csúf kis varangy? Nem mégy gyorsan vissza?! Szegény Kutykuruttynak minden bátorsága elszállt és bánatosan totyogott vissza. — Öh, bár jönne a gólya és elvinne! — sóhajtozott magában. Bezzeg, amint meglátta a hosszúlábú madarat, menten elszállt a kedve attól, hogy ebédül szolgáljon neki. Ahogy csak tudott, ugrándozott visz- sza Mocsárország felé. Hangosan kiabált közben: — Meneküljetek, jön a gólya! Na, a bátor örök is egy-kettőre fejest ugrottak a vízbe, ahová végre egy hatalmas lökéssel Kutykurutty is belevetette magát. Akkorát ugrott, hogy majd lesodorta a tündérrózsa levelén sütkérező Brekeke királyfit. Bezzeg az is menekült le a vízalatti palotájába, amikor rákiáltott Kutykurutty: — Menekülj, Brekeke, jön a gólya! Magával vitte megmentőjét is, aki bizony már nem volt olyan dölyfös, nem is akart többé a királyfi menyasszonya lenni! Egyetlen vágya az volt, hogy mielőbb hazaérjen Kertországba, ahol nem csúfolják, és nincs gólya sem. Amikor elmúlt a veszély, Brekeke királyfi nagy ünnepséget rendezett a szerencsés megmenekülés örömére. Olyan hangos lett Mocsárország, hogy elhallatszott Kertországba is a vidám zene. Ebből megtudták ott is, hogy Kutykurutty milyen örömet hozott Mocsárország lakóira. Ök is nótára zendítettek hát és örömmel ölelték meg a kis vándort, amikor este díszkísérettel végre hazaért. Azóta is fennáll a nagy barátság a két ország lakói közt. Hallgassátok csak meg este, milyen vidáman nótáznak a kertben, meg a tóban! HALASY LÁSZLÓ.
