Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)

1958-06-20 / 126. szám

1958. június 20-, péntek NBPCJSAG 3 Takarékossági, terveinkről Lassan négy hónapja lesz, hogy megjelent a magyar for­radalmi munkás-paraszt kor­mány felhívása az ország la­kosságához, hogy mindenki a maga területén a legnagyobb figyelmességgel takarékos­kodjék, mert az egyén és a népgazdaság érdeke ezt így kí­vánja. A kormány takarékossági felhívása nagy visszhangra ta­lált, mert hacsak a napisajtó híradásait vesszük is figye­lembe, akkor is nap mint nap találkozunk egy-egy a takaré­kosságban, az önköltségcsök­kentésben, vagy anyagpocsé- kolás megakadályozásában el­ért eredménnyel. Gyárainktól üzemeinktől és a termelő munka más válla­lataitól jóleső volt arról érte­sülni, hogy nagy eredménye­ket kitűző takarékossági elvek születtek, amelyeket a vállalat vezetősége állított össze, fi­gyelembe véve a kellő műsza­ki adottságok kihasználását, amelyre, mint alapra, a dol­gozók egyéni, a munkaterüle­tüknek megfelelő legjobb meg­oldási javaslatokat és újabb észrevételeket, részlet-terveket javasoltak. így történt ez a Bélapátfalvi Cementgyár­ban is, ahol a műszakiak ki­dolgozták a legjobb takaré­kossági tervet, amely egyúttal 100 százalékos tervteljesítés­nek is megfelel, és a dolgozók a maguk munkaterületén ha­vonként teljesítették ezt. A terv túlteljesítése tehát egy­úttal azt is bizony'1 <?y a dolgozók a munkák íaj­tása alatt még mindig -áltak olyan helyeket, ahol takaré­koskodni lehet és tudnak, mert értelemszerű, hogy egy- egy munkaterületen belül is meg nem írható, össze nem számlálható módja és változa­ta van egy-egy takarékosság­nak. És ez nagyon megbecsülen­dő, hiszen nem árulunk el semmiféle titkot, ha elmond­juk azt is, hogy a Bélapátfal­vi Cementgyár a ma ipara fejlődéséhez képest elavult, és takarékosságuk, önköltség- csökkentésük lehetővé teszi a népgazdaságnak, hogy ipar­águk fejlesztésére esetleg több ezer forintot juttathasson. A takarékosság, mint már mondottuk, egyéni és társa­dalmi érdek. A takarékosság a gazdasági irányítás szükség- szerű követelménye, ma a gaz­daságvezetés egyik fontos mód­szere. A mi társadalmi ren­dünkben népgazdaságunk egé­szének szüntelen erősítése a főcél, amely takarékossággal csak fokozható, mert ettől nagyban függ dolgozó népünk életszínvonalának emelkedése. Más szóval, ha én takarékos­kodom, és te is, olcsóbban, ke­vesebb anyagfelhasználással tudunk egy alkatrészt, vagy egy gyártmányt megcsinálni, akkor a megtakarított forint holnap visszatérül fizetésem­kor. Visszatérül akkor, ami­kor kevesebbet kell fizetnem egy mosógépért, vagy akár egy öltözet ruháért, — köny- nyebb lesz az életem, amiért él, s minden erejét latbaveti társadalmunk —, és azon a megtakarított összegen talán a jövő év folyamán egy új várost, egy új lakótelepet tud a népgazdaság felépíteni. Ez a cél csoportosíthatja a takarékossági intézkedéseket és nap mint nap konkrét fel­adatok végrehajtását követeli. A takarékossági céljaink megvalósítására elsősorban is­mernünk kell a takarékosság erőforrásait, amely elsősorban a dolgozók akaraterejének, „anyag- és energia-spórolásá­nak” a felébresztésén múlik és múlott, mert a legjobb takaré­kossági terv is csak papír ma­rad, ha a dolgozók nem érzik át annak fontosságát, ha maga a dolgozó is nem kezdemé­nyez, nem válik a tervek vég­rehajtásának részesévé. A he­lyes és jó tervek tehát csak ezen ismeretek birtokában készülhettek és készülhetnek el, — csak így tudunk takaré­kosan gazdálkodni. A takarékossági mozgalom egyik hathatós elősegítője a tervszerűség. A terv-előírások pontos és szigorú betartása elősegíti népgazdaságunk terv­szerű, arányos fejlődését, az árualap és vásárlóerő egyen­súlyát, mert például, ha az anyagbeszerző kiegyensúlyo­zottabb és tervszerű anyagbe­szerzést folytat, máris minden munkafolyamat zökkenőmen- tesebb lehet. Persze, az egyes vállalatok érdekei nem vá­laszthatók el a népgazdaság érdekeitől, tehát csak látszóla­gosan jó munkás az az anyag- beszerző, aki az előírtnál na­gyobb anyagkészletet halmoz fel, hiszen ezzel más gyárak tervszerű termelését zavarhat­ja meg, s saját munkahelyén pedig elősegítheti az anyag- pocsékolást. „Se nem savanyú­nak, se nem édesnek” kell lenni az anyagbeszerző mun­kájának, hogy elősegítse a ta­karékossági tervek megvalósí­tását mind saját üzemében, mind az egész népgazdaság­ban. A takarékosság másik talp­köve az önköltségcsökkentés. Hogyan lehet például az építő­ipari vállalatnál az önköltsé­get csökkenteni? A sok-sok lehetőség közül talán négy fő módszerrel: 1. A határidők lerövidítésével. 2. A legnagyobb anyagtakaré­kossággal. 3. Élenjáró munka- módszerek alkalmazásával. 4. Munkaversennyel. Élő példa rá a Heves me­gyei Építőipari Vállalat egri kirendeltsége, ahol a dolgozók munkaversenyre hívták ki a recski kőműveseket, az egriek, akik gépek segítségével dol­goznak, akik ügyelnek az anyagtakarékosságra (amit a vezetőség is szigorúan ellen­őriz) és ami a legfontosabb, minden építkezést a határidő előtt akarnak átadni rendelte­tésének. De óriási lehetőségek kínál­koznak a takarékosságra a vasútnál is. Mert csak ügyes mozdonyvezetőnek kell lenni ahhoz, és fűtőnek, hogy a lej­tők adta lehetőségeket a dol­gozó a maga hasznára fordít­sa, hiszen üres járattal nagy távolságokat tehet meg a sze­relvény, s bizony, ha jó az együttműködés a forgalmi és a vontatási dolgozók között, nincs jelző előtti megállás, ami másfélmázsa szénmeg­takarítást jelent. De ha nap­jában egy mozdony csak egy lapát szenet takarít meg, az országosan egy hónapban na­gyon sok lapát szenet jelent­het. Ha csak egy százalékkal kevesebb gőzt használnak fel a mozdonyok felesleges tola­tásainak megszüntetésével, ha­vi 30 000 forintot takaríthatnak meg a népgazdaságnak. A takarékosság az újítók nélkül nem is lenne teljes. Hiszen egy-egy műveletsoro­zat, vagy csak egy-egy alap­művelet megrövidítése, meg­lepően sok megtakarítást je­lenthet. Példa erre a Gyön­gyösi Váltó- és Kitérőgyár négy újítója, akik egy közös újítással 25 százalékkal növel­ték meg a dolgozók 1957-es nyereségrészesedését, ami 759 ezer forintnak felel meg, és ebből az újítás 300 000 forin­tot hozott „a házhoz”. A még fel nem soroltak kö­zül okvetlenül meg kell emlí­teni, hogy olyan szellemet kell kialakítani dolgozóink között, hogy minden becsületes mun­kás védelmezze a társadalmi tulajdont, vigyázzon gépére, munkaeszközére, mert ezek a tények szintén az önköltség- csökkentés változására vezet­nek, s ezen keresztül termé­szetesén a takarékosságra is. A takarékosság bonyolult, sokrétű feladat és ezért csak úgy tudják teljes sikerrel ér­vényre juttatni, ha a már ki­adott és a jövőben születendő gazdasági intézkedéseket kö­rültekintően végrehajtják, ha érvényre tudják juttatni aka­ratukat, ha fellépnek idejé­ben minden olyan jelenséggel, amely a népvagyon pazarlását, helytelen felhasználását, kor­rupciót eredményeztek. FAZEKAS ISTVÁN. Gondolatok a Rosenberg-házaspár kivégzésének Stidik évfordulóján \ Béke Világtanács buda- pesti ülésszaka 1953. jú­nius 20-án tartotta záróülését Ezen az ülésen a béke küldöt­tei olyan perceket éltek át, amelyeket nem fognak elfelej­teni soha. Az ünnepi órákban váratlanul egy belga katolikus jogász lépett az emelvényre. Hangja remegett a megindult- ságtól, a felháborodástól, a haragtól. Bejelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok­ban végrehajtották a szörnyű gaztettet, villamosszékbe ültet­tek két ártatlan embert. Ju­lius Rasenberget és feleségét kivégezték. Meggyilkolták azokat, akiknek megmentésé­ért két éven át minden be­csületes ember harcolt. A megdöbbentő hír hallatára né­mán felálltak a Béke Világta- nács tagjai — kínaiak és in­dusok, franciák és arabok né­gerek és lengyelek, szovjetek és magyarok — minden kül­dött. A gyász néma volt, de a kezek ökölbe szorultak. Egyet­len sóhaj hullámzott át a kül­döttek agyán és szívén: Nem felejtünk! A Rosenberg-házaspárra az amerikai bíróság 1951-ben ha­lálos ítéletet hozott. Az „atom­titok megsértésével”, „atom- kémkedéssel” vádolták őket. A vád alaptalansása ezerszere­sen bizonyítást nyert. Maga a koronatanú elismerte, hogy hamis tanúvallomást tett. Ve­zető amerikai atomtudósoic nyilatkoztak az állítólagos bűntett lehetetlenségéről. Mindhiába. A háborús hiszté­ria áldozatokat követelt. Most megyek harmincszorra az illetékes helyre. Lehet, hogy a szám nem pontos, de inkább több mint kevesebb. Ennyi út már alkalmassá teszi az embert, hogy ismeretséget kössön az illetékes hely por­tásával. Köszönünk, mosoly- gunk egymásra. A minap is­mét az illetékes helyre vitt az utam. Köszönök, mosolygok, s a portás rámförmed: — Kicsoda maga? —• Újságíró, hát tetszik is­merni — hápogok értetlenül. — Semmiféle újságírót nem kimerek. Igazolja magát! Igazolom. \ — Na agyé, most már me­het. Maga is beláthatja, hogy nem lehet csak úgy uk-muk- fuk szaladgálni itt ki, s be. Beláttam. Utóvégre jobb ké­sőn, mint soha. xxx “ AJAJ — mondta tiszta nagybetűkkel egy ismerősöm. Könnyű nektek. Csak fogjátok a ceruzát, meg a papírt és ír­tok. Semmi erőfeszítés, semmi gond. Aranyélet. Én is szeret­tem volna valamikor újságíró lenni — teszi hozzá mély nosz­talgiával — de aztán rájöt­tem... s ezért ne eértődj meg... hogy az a potya, semmi munka nem nekem való. Aktákkal, emberek ügyeivel bánni, az mégis csak más. Nem? Apro­pos, erről jut eszembe, írjál már nekem egy kül- és belpo­litikai beszámolót, legyen ben­ne a francia, meg libanoni do­log, meg az országgyűlés... Mi az neked, hisz úgyis újságíró vagy, én meg napokig elvaca­kolnék vele... Ez az az embertípus, aki ké­pes az utcán leállítani az or­vost, hogy mondja meg itt, rögtön, hogy mi baja vám, neki, hisz úgyis orvos, mit számít az. És ha én orvos lennék, ott, a helyszínen, az utcán, meg is vizsgálnám. De előbb levetkőz­tetném. Utóvégre mi az neki? Úgyis beteg! Régebbi történet. Színhely Nagyréde. Riport a szőlősgaz­dákról, akik-ebben. az időbein á pincében, borral foglalkozva találhatók csak meg. 1 Meg­találom az egyiket. Megkínál. Mondom, még nem reggeliz­tem, így hát köszönöm, de nem kérek. Hát sajnos, ennivalója nincs, de egy pohár bor nem a világ. Igaza van. Megyek a másik gazdához. Megkínál. Kö­szönöm, már ittam. Rosszul szóltam. Ha ott ittam, akkor nála is, ha csak egy pohárral is, mert különben szóba sem áll velem. A riport, az riport, hol a pohár bor. Megyek a har­madikhoz, negyedikhez, ötö' dikhez... huszonegy... huszon­kettő... huszonhárom... hu­szonnégynél találkozom az első gazdával. Rámnéz. Aztán meg­csóválja a fejét. — Csuda gyenge legény ma­ga. Egy pohár bortól így be- sikerálni! (gyurkó) R osenbergék két évig vol­tak bezárva a Sing- Sing börtön siralomházába. Nem voltak közéleti személyi­ségek, nem voltak tagjai a kommunista pártnak, de be­csületes és bátor emberek voltak. A siralomházban leve­leztek egymással. Leveleiket nem lehet megindultság nél­kül olvasni. írtak ártatlansá­gukról,, ,s ,arró},, hpgy szívüket hasogatja a fájdalom gyerme­keik után. A gyerekeket Mi- chaelreek és: Robbynak hívják. Az egyik 10 éves, a másik 6 éves volt akkor. Amikor a Rosenberg-házaspár ’eveleit nyilvánosságra hozták, a „Fi­garo” című amerikai lap eze­ket írta: „Csak emelkedett lel­kületű és tisztaszívű emberek tudnak így írni.” Az amerikai hatóságok al­kut ajánlottak nekik: ha elis­merik bűnösségüket, akkor élve maradnak. — Julius és Ethel Rosenberg így válaszolt: fiatalok vagyunk, élni aka­runk, fel akarjuk nevelni gyermekeinket, de hazudni nem tudunk, ártatlanok va­gyunk. Az utolsó pillanatig ott volt előttük a telefon, hogy a külügyminisztérium számára „beismerő” vallomást tegyenek. A kagylót nem vet­ték fel, a telefon néma ma­radt Meghaltak ártatlanul in­kább, mintsem becstelenség­ben éljenek. A zt, hogy a Rosenberg­házaspár ártatlan, min­den becsületes, békeszerető ember tudta és tudja. Két éven keresztül tízmilliók kér­ték azokat, akiktől Rosenber- gék sorsa függött, hogy állítsák meg a hóhér kezét Kérték amerikai munkások, ' 'asz bí­borosok. angol képviselők, bel­ga jogászok és olyan hírneves írók, mint Thomas Mann. Ro­ger Martin du Gard, Duha­mel, kérte Herriot, Hja Eh­renburg és sokan mások. Ezt követelték a felháborodott népek. Minden tiltakozás elle­nére Eisenhower elnök 1953. június 19-én a kegyelmi kér­vényt elutasította. 1953. júni­us 20-án 1 óra 45 perckor hí­rül adták: a Rosenberg-házas- párt kivégezték. Az ítélet végrehajtása után Bloch védőügyvéd kijelentet­te: „Szégyen Amerikára! A Rosenberg házaspárral együtt meghalt az amerikai demok­rácia is”. Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy aggódunk az amerikai nép miatt, amely nem tudta megakadályozni a történteket. Jól tudjuk, hogy az amerikai népet minden más néppel együtt súlyosan érintette ez a sötét bűntett, mert ez támadás volt a béke ellen. lyan emberek gyilkolták meg őket, akik félnek a békétől. A Rosenberg-házas­pár kivégzése már több volt, mint gaztett: őrültség. Az ügy azonban nem zárult le a villamosszék halálos áramcsa­pásával. A békét nem lehet villamosszékbe ültetni, mert a béke ügye — százmilliók ügye. De a százmilliók kiirtására is vannak már erők: az atom- és hidrogénbombák ereje. Ne fe­ledjük, hogy ezek az eszközök az őrültek kezeügyébe kerül­tek. Meg kell fékezni az őrül­teket. Emberek, emlékezzetek és cselekedjetek! A békének nem szabad elvesznie, mert akkor mi is elveszünk. A békét meg kell védeni. Földi Pál, a TIT filozófiai—pedagógiai szakosztályának tagja. Úttörő hangverseny Kálban A káli általános iskola út­törő zenekara vasárnap este a káli kultúrházban önálló ze­nekari estet rendez. Műsoruk címe: „A népdaltól az operá­ig". A hangversenyen szóló“ és énekkari számok is szere­pelnek, a zenészek és az éne­kesek 10—14 évesek. Vége a komédiának Velünk jön . . . Franczia Kiss Mihály . • . Részlet Antal Gábor: „Orda­sok“ című riportkönyvéből. Szabadszállás határában, a feketei részen, kis, elhagyott, kukoricaszár­ból összetákolt kunyhó áll. Elmagá- nosodott, családjukat vesztett öreg parasztok laktak régebben ilyenek­ben. Dinnyések, ahogy a környéken mondják, mert sok ilyen ember él feles dinnyetermesztőként egyes al­földi vidékeken. Kovács Józsi bácsi, a feketei rész magános kunyhójának lakója, szintén ilyenfajta dinnyés. Évről évre más-más gazdával köt egyességet feles termelésre, mert ha szorgalmas, fürgekezű és dolgát ér­tő, csavaros eszű ember is az öreg, van valami a tekintetében, amiért a gazdasági év végén szabadulni igye­keznek tőle a gazdák. Tíz esztendeje már, hogy feltűnt a vidéken, tíz esztendeje, hogy — még hideg, csi­korgó télidőben is — kinn lakik a kunyhóban. Maga főz, maga mos, maga foltozza gúnyáját bütykös uj­jaival. A termést ott adja el a föl­dön — tíz év alatt talán csak kétszer volt bent a községben a személyi igazolványa ügyében. Nagyon szó­fukar az öreg. A dinnyéről ejt csak szót, a munkáról, a földről és nagy ritkán, ha suttyó legénykéknek - akiket időnként beküld a faluba ba­góért, sóért, ezért-azért — az utasí­tásokon kívül még valamit mond.— Pénzt kapsz érte, szedd a lábad! — ez a kedveskedése. Még kutyája sincs. Hogyan tűnt fel Szabadszállás ha­tárában — nem tartja számon senki. A „hadak vége” volt 1945 tavasza és egyszerre csak ott termett. A kunyhót, amelyet régi dinnyések ál­lítottak fel - akik télidőre mindig behúzódtak a faluba azon az emlé­kezetes tavaszon mind odagyülekez­tek a falu anyai melege köré — egy kicsit megtapasztotta, kijavítgatta, s beköltözött. Aztán arra jött egy gaz­daember, attól megkérdezte: kell-e napszámos? ... Mozgalmas, pezsdítő idők voltak azok: a szolgabírótól, jegyzőtől, leventeparancsnoktól sza­badult nép összébbhúzódott, hogy minden derék embernek legyen he­lye a házakban. Valaki hívta az öre­get is! Szegény embernek látszott rongyos subájában. De ő itt maradt a kunyhóban, ott élte kutya életét, farkas életét... A nép megszokta, hogy ilyen különc: ilyennek is kell lenni a világon. Jó dinnyéi voltak, édesek, a határt járó rendőrőrs is tőle vásárolt. ★ 1956. október vége... Fiatalok tün­tetnek Budapesten nemzetiszínű zászlók alatt. Felemelik szavukat az elmúlt évek hibái ellen, jelszavakat kiabálnak — és azután egyre fur­csább jelszavak harsognak a pesti utcákon, tereken. A lelkes ifjak nem veszik észre, ; hogy csupán statiszták egy véres drámában, amit mások rendeznek. A tüntetésből a pillanatára váró, sötétben bujkáló rendező véres fel­kelést provokál. A pesti utca vértől ázik... Kinyílnak a börtönajtók ... Előbújnak vackaikból az ordasok... arcukról lehull az álarc ... Kezdőd­nek a gyilkosságok, az akasztások. A szabadszállási határ őszi csend­je is megélénkül. Kulákok, akik az utóbbi időkben nagyon „csendes”, nagyon „jó” embereknek látszottak, volt csendőrök, Horthy Miklós régi altisztjei összedugták a fejüket. A feketerészi dűlőúton külföldi rend­számú, hatalmas túraautó hasít át. És csodák csodája, a magános szár­kunyhó előtt áll meg: egy burberry- ruhás, előkelő idegen Kovács bácsi­val, a foltos gúnyájú, öreg dinnyés­sel tárgyal. Az öreg most nem szót- lan, nem mogorva. Görnyedt terme­tét kiegyenesíti, csak úgy ömlik be­lőle a szó. A kulákok is köréje gyűlnek, lis­tákat hoznak, amelyeket az öreg vizsgál át. Lám, okuláréja is van, — eddig még senki sem látta, hogy ol­vasna valamit... Aztán jön még egy autó és az öreg eltűnik. November negyediké van. Pest felől ágyúk dörögnek... ★ 1957. márciusa... Kunszentmiklós bodakúti határrészében ugyancsak szárkunyhó áll; úgy hasonlít a feke­terésziekhez, mint egy tojás a má­sikhoz. Itt lakik most Kovács bácsi, aki megint görnyedt, megint diny- nyékkel foglalkozik, nem listákkal. A kunyhó berendezése sem gazda­gabb, mint az előbbieké: szalma, néhány pokróc és egy bogrács. A szomszédja, szomszédjának az án­gya ajánlotta Kovács bácsit N. gaz­dának; különc ember az öreg, de érti a dolgát!... Érti hát. Sok mindenhez ért a dinnyén, a szőlőn, a földön kívül is. Olyan a hallása — hatvankilenc éves pedig már —, mint a sziú-indiánok- nak a Winnetou-regényekben. Sok kilométerre lehet még innen az autó, de ő már hallja, hogy errefelé tart. — Hozzám jönne? Hogyan? ... — csodálkozik magában. Mindenesetre felkel. A szalmát lesimítja ősz hajá­ról, egy hosszú, kétrét hajtott pa­pírt, amin nevek sorakoznak, gyor­san dirib-darabocskákra tép, leteszi a földre, és meggyújtja. Aztán még a hamut is széjjelkotorja. A kucs­mát felteszi, s mire az autó a kuny­hó előtt lefékez, ő már percek óta ott várja a csípős hajnalban. De ha a füle jó is, a szeme már nem elég­gé. Idő kell hozzá, hogy észrevegye: hisz’ ez a karhatalmisták autója. — Isten! Ugrik a kunyhóba, mintha a saját unokája lenne, kotorászik az ágy­ban, de katonai pisztolyát már nem tudja használni. Két izmos kar meg­fogja a csuklóját. — Megvagy, öreg, megvagy! Az öreg embergyűlölő, alattomos szeme megvillan. Vannak pillanatok, amikor a farkas is reméli: elhiszik róla, hogy ő bárány. — Mit akarnak az öreg Kovács bácsitól? — motyogja kezét bámulva, amelyből az előbb esett ki az első világháborús, nagyöblű, német gyárt­mányú pisztoly. — Kovács bácsi jó ember — teszi még hozzá. Ekkor egy civilruhás fiatalember kukkant be a kunyhó nyílásán. — Na, mi van, gyertek már! — Szegény jó Kovács bácsi nem akar jönni. A civilruhás fiatalember arca el­komorul. Látszik rajta, most nagyon goromba szeretne lenni, de fékezi magát. A gorombaság nem helyes. Senkivel szemben sem! . Ezért csak ennyit mond: — Vége a komédiának. Velünk jön... Franczia Kiss Mihály.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents