Népújság, 1958. május (13. évfolyam, 84-109. szám)

1958-05-11 / 92. szám

«

népújság

1958. május 11., vasárnap

Gondolatok a „helyi“ irodalomról

ÖRÖMMEL KAPTUK és

adtuk tovább a közelmúltban a hírt, hogy Gyöngyösön az irodalomkedvelők és pártolók kis csoportja közösen, szervezett munkában kíván ezután együtt dolgozni. Innen is, onnan is érkeznek a megyéből hírek, hogy a kultúrházak mellett, iskolákon, önképzőkörökön belül nagy az érdeklődés az irodalom gyakorlati és általános kérdései iránt, sokan forgatnak tollat a kezükben, hogy leírják, megírják érzéseiket, gondolataikat az életről, az emberiség, közelebbről, egy-egy ember sajátos és holnapba mutató problémáiról. A szerkesztőségbe szinte mindennap érkeznek versek, novellák, elbeszélések az élet legkülönbözőbb területeiről írva, s a légkülönbözőbb problémákról szólva, helyet keresve a nyilvánosság előtt az egyén közösségnek szóló gondolatának.

Ha azt írnám, hogy pezseg az irodalmi élet Heves megyében, kétségkívül nagyzolás volna, s talán kicsit komikusán is hatna. De ha azt írom, hogy „nagy erők gyürkőznek mégha a hegyek néha nyulat is szülnek, akkor igazat mondok és valóságot állítok. Lehet, hogy „fent” hallgatnak egyesek, vagy többen, lehet, hogy vélt, vagy talán igaz sérelmek köntösét fejükre borító Caesarok a soha nem volt Brutusok megkövetését várják egyéniségük és elveik számára, de itt „lent”, nos itt más a helyzet. Talán mert a gazdagon gyűrűző irodalompolitikai, esztétikai viták hullámai idáig már csak vékony hullámokban érnek el, vagy inkább — s ez a hihetőbb — mert itt közelebb az élet, és a valóság, közelebb az olvasó, és a kritikus kétségtelen alkotni akarás jellemzi a megye literátor és poéta társadalmát. S ez az alkotni akarás, ez őszinte mondanivágyás, ha nem is hoz országos méretekkel értékelhető alkotásokat — vagy ki tudja? — de hoz iro- dalomszeretetet és az irodalom igaz, őszinte megbecsülését, s ami nem kevésbé lényeges, a Népújság szűkös lehetőségei közepette is számos tehetség bontotta ki már a szárnyát.

ES EZEKNEK az embereknek van mondanivalójuk a világ számára, még közelebbről, mondanivalójuk meghallgatásra talál a világ előtt, az olvasó előtt, legtöbbje, s az írások legjobbjai, ha nem is velencei, de mindenesetre gondos kézzel munkált tükrei vajúdó, szépülő életünknek, mindannak az örök mozgásnak, amely forradalmi formában csap most magasra nálunk is.

Ennyit és elöljáróban feltétlenül meg kell állapítani még e cikk keretében is, amely pedig dehogyis léphet fel, nemhogy a teljesség, de még a jó megközelítés igényével sem e sokágú és bonyolult kérdést illetően. Meg kellett, mert ez a kétségtelen eredmény, mert ez az alap, amelyen vitázni lehet és építeni a megye gazdag irodalomtörténeti hagyományai alapján: a holnapot.

Néhány gyakorlati problémát ezután. Már volt szó arról, hogy a meggyarapodott irodalmár gárda megnövekedett — és jogos — közlési vágya lényegében egyetlen újság, a megyei lap irodalmi rovatában juthat csak kifejezésre. Ez bizony szűkös tefulet, még akkor is, ha mai lehetőségeink nem nagyon biztatnak egy közeljövőbeni tájjellegű irodalom, társadalomtudományi folyóirat megjelenésével. Szűkös terület, különösen ami a költőket, a versírás művészetét illeti. Kétségtelen, hogy a laphoz eljutó versek jórésze, hisz a poéta nem lesz, hanem születik, nem alkotás, gyakran még csak nem is tehetséges dilettantizmus. De azok — és ez örvendetes —, akik bánni tudnak a szent fával, azok is ma már egyre többen vannak. Néhány évvel ezelőtt, mikor első verseikkel kopogtattak, senki sem ismerte őket, ma egyrészük már országos lapok hasábjain is helyt kaptak, - teljes joggal. Antalffy István, Forgács Károly, a fiatal Fazekas István,

Farkas András, Molnár Béla, az újabb jelentkezők közül elsősorban Pataky Dezső és Papp Miklós, hogy csak néhányat említsünk a sok közül, mindenfajta provincializmustól megtisztulva az egész országnak hirdetik a költő mondanivalóját.

Ezek és a többiek számára, akik még csak most jelentkeznek, meg kell találni a módját, hogy- amint lehetséges, valamifelé szervezett formában, alkotó, a marxizmus-leniniz- mus talaján álló vitában fejlesszék magukat, s hogy fórumot kapjanak, amint lehetőségeink ezt megengedik.

MERT RÖGTÖN hozzá kell azt is tenni, éppen a legjobbak' alkotásai alapján, hogy még több az ösztönösség, mint a tudatosság, nemcsak az írás mesterségét, de tartalmát, célját, az élet helyes és valóságszerű megmutatását illetően is. A tudatosság, a kpltői pártosság, a célok helyes összegezésének felismerése, az élet helyes értékelése nélkül pedig nincs továbbhaladás, nincs igazi költészet. S ennek érzése többé kevésbé ott rejtőzik költőink szívében, tudatában is. Talán éppen ezért tapasztalható, hogy kevés a hitvallás a versekben, ami a néppel, a munkásosztállyal, a jövő nagy feladataival való azonosulást illeti. Sokkal merészebbek azok a húrok — és színesebbek is —, amelyeken a szerelemről, a természetről szólnak a dalok. S itt nem holmi „száraz”-költészet propagandájáról van szó, mint sokkal inkább arról, hogy az élet egészét, teljességét, a munka, az alkotás minden szépségét, a tegnapból a mán keresztül a holnapba haladó ország minden erőfeszítését ugyanolyan szubjektivitással és érzelmi gazdagsággal ábrázolni, mint a szerelmet, vagy a táj líráját. S mindezt tenni úgy, hogy akinek íródott a vers, az érezze és tudja, hogy a költő maga is szerves, organikus része, munkása és formálója éneke tárgyának, lobogója nagy nemzeti ügyünk sikerének.

Ez az a terület, ahol elsősorban és döntő módon kell továbblépni, ez az a terület, ahol a továbblépés egyúttal valódi értelemben is leszámolást jelent a provincializmussal, ahol lábát megvetve egekig érhet homloka a rímek minden mesterének.

Amit általában elmondtunk a költészet — bocsánat a nagyképűségért! — megyei problémáiról, az érvényes a próza- írók sokkal kisebb, s tehetségben az előbbihez még fel nem ért rétegére is. Néhány név jelzi itt csak, hogy van tehetség az irodaldmművelés e területén is. Hórvölgyi István, Pagony Lajos, Szalay István, az utóbbi időben elhallgatott Halassy László, néhányan a fiatal gyöngyösiek közül és mások próbálkoznak több-kevesebb sikerrel, nem egyszer valóban igényes alkotások teremtése közben, a „legnehezebb” műfajjal, a novella, tárcaírással. Számukra a legnehezebb, hisz a próza mindenképpen terjedelmesebb műfaj, mint a vers, s ne szégyenkezzünk bevallani, hogy mi bizony terjedelemmel is kénytelenek vagyunk számolni: könnyebben jut szóhoz kétszer is egy költő, mint egyszer a novellista.

PEDIG AZ IRODALOMNAK, közelebbről a prózaírásnak ez a műfaja a legfrissebb a reagálásban az életre, s mint ilyen kétségkívül jó alkalmat szolgáltat az írónak, hogy saját alkotásain keresztül is megtanulja az élet nyo- monkövetését, az apró részletek felvázolását, mely lényegében együttesen az egészet adja. Az irodalomtanároknak, a gyöngyösi irodalmi körnek, s a talán egyszer már Egerben is megalakuló és tartós életű irodalmi klubnak lenne feladata új, fiatal novellisták kinevelése, a novella korántsem könyű műfajának, szerkesztési lehetőségeinek megismertetése. Mert szép és hálás műfaj a novella, tárca:

néhány oldalon képes magába sűríteni egy élet eseményét, néhány sikerült ecsetvonással megfesteni az emberi jellemek, a történések törvényszerűségéből kibontakozó eseményt. Zárt, szerkezeti egysége ugyanakkor tömörséget, írásban, gondolatban kellő fegyelmet, magabiztonságot kíván. S általában ezek azok amelyek éppen hiányoznak a szerkesztőséghez érkező prózai írások egyrészéből, megtetézve ama képesség hiányával, amely el tudja választani a lényegest, a lényegtelentől. A jelek mégis, ennek ellenére is biztatók a jövőre nézve, ami a prózairodalmat illeti megyei viszonylatban, s közös munkára, erőfeszítésre van szükség, hogy ezek a jelek valóban hírnökei legyenek e téren is pozitív irányú fellendülésnek.

Egészében véve tehát ha túlzott derűlásra okunk nincs is éppen, de végeredményben mégis megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy nemcsak a könyvtárak és könyvesboltok, a mozik hirdetik a kultúra, a művészetszeretet diadalmas előretörését, de ezt hirdetik azok is, a mi megyénkben is, kik kisebb, vagy nagyobb tehetséggel, de papjai lettek az irodalomnak. Ma már elmondhatjuk, hogy van irodalmi alkotó élet Heves megyében és egyre inkább lesz. Ma már elmondhatjuk, hogy vannak a megyében is költők és prózaírók, akik bebizonyították, már, hogy van mondanivalójuk a világ számára, s van eszközük is, tollúk, hogy a hitelesség, a szépség köntösébe öltöztethessék azt. S elmondhatjuk azt is, hogy többségük, ha néha bizonytalanul is, ha néha tévútra szaladva is, de a népet szolgálja olyan alázattal, amilyen alázattal és tisztelettel viseltetik a művészet iránt.

S E KETTŐ KÖZÖS, őszinte tisztelete a legjobb biztosíték a jövőre nézve.

GYURKÓ GÉZA

KÖLTŐK ÉS VERSEK

MOLNÁR BÉLA:

4 határon

Döcög, pöfög a kisvonat, mellette az Ipoly rohan, az a határ... A gondolat az ablakon át kizuhan.

Vámőrök állnak, testvérek túlnan; az már csehszlovák hon; szememmel hegyekig érek,

— átugrik a határsávon.

Selymes rét, virágos mezők forognak alám. Épp olyan mint Hazámban, oly zöldelők, simogatom hát boldogan.

Az égen csillagok gyúlnak, magyar és szlovák csillagok, rámcsókolnak, elfordulnak, ahogy a vonat kanyarog.

Füzes fölött, a folyón túl. mint óriás ezüst-katlan, a Hold görög és átgurul a határon — vámolatlan ,..

BELLA LASZLÖ:

A jövő tüzeket rakott

A falu még iromba bogrács,

A fedele opálszín ég.

Körülfonja roppant karokkal A sziklaizmú messzeség.

Felhőgőzök úsznak felette,

S a frissen szántott föld szagát Bárányfelhőkbe gyűjtik össze: A jövő-termő éjszakák.

És a hajnal kettészakítja A tépelődő tegnapot. Mezsgyekarókból, faekékből A jövő tüzeket rakott!

Makacs önzés fortyog az üstben, S tegnapba fúlt kétely s talány, Qe párolog .az ízes étel;

A mező <5si asztalán.

Piros, kék, sárga láng hevíti A vívódó bogrács falát,

Hiába tömjénfüst, hazugság:

A paraszt jobb holnapba lát!

DR. ANTALFY JÓZSEF:

Voltam, vagyok, lessek

Száguldtam gigászi csillaghalmazokban Évmilliárdok milljárdjain át,

Mint a halhatatlan ősanyag paránya.

S fénylettem, bár még nem volt napvilág.

Forrtam Földünk izzó kazánja mélyén. Felszínre hoztak tomboló erők És kihűltem, mint a hunyó tűz salakja. Valamikor — szá2 özönvíz előtt.

Velem szakadtak szét a kontinensek.

Nem volt idő, melyben nem voltam én Végeérhetetlen láncolatban élek

4 Mindenségnek végén s kezdetén.

Örökké voltam, s mert nincs Kezdet, se Vég, Mindig leszek, mint változó, anyag

5 csillagokból jött atomjaimnak útja a Végtelen időn továbbhalad.

Leszek mindig! — Ahogy sohasem lettem,

— A rész, amelyben minden benne még És egy azzal, mi Van és mindenben közös,

A fény. az árny, közel s a messzeség.

PATAKY DEZSŐ:

Az otthon éneke

Még elmbsatlan áll a kávésbögre,

— Más malacának szárad tört kenyér — Puha árnyékban hallgat egy tál körte. Nővérem fia felsír, enni kér.

Néhányhónapos mégcsak a pici gyermek, S ha a postás hoz néha levelet —

Föléje áll ő is, s amikor elmegy, Megkoccantia az ablaküveget.

Délelőtt csönd van, dolgozik mindenki: Villamost vezet, inkasszál, elad, —

Varrást tanul: kezében olló. centi —

A kávésbögre estére marad.

Leghamarább anyám érzi, hogy fáradt.

— Summásnak kezdte életét, tanyán - Mégis dalol a kicsi unokának,

S megremeg a levél is fenn a tán.

Dalol s dala cirógató szelében Fáradtsága és gondja oszlanak.

Tájak ragyognak fel barna szemében.,

S- Vállára ül a párás alkonyát.

Aztán elhallgat s ülünk méa n 'sémiben. Agyat bont lassan, — holnap munkanap! - S az éjszakában szállingó vermeiben Már csak a szürke akác bólogat.

Vitáid

amu •

... hogy minden ember színésznek születik. Már kiskorában tudja, hogy őt azért tartják, mert édes és az a kötelessége, hogy édes is legyen. Aztán amikor növekedik, elképzeli magának, hogy ő milyen ember, és megjátssza az elképzelt ideálját. Csupán abban különbözik az igazi színésztől, hogy szerepeit nem írók írják és hogy néha tehetségesebbek, mint a hivatásosak. És tetszenek tudni, hogy mi az érdekes? Az, hogy a legtöbb ember egészen más szerepet igyekszik alakítani, — mint ami a jelleme, a kora és a hivatása után várható volna.

Az önző, egocentrikus az önzetlen emberbarát szerepét játssza. Részvétteljesen érdeklődik mások bajai iránt, csak azért, hogy kiélvezze, neki azért csak jobb, hogy ő mégis külömb ember és aztán elsírja, hogy sokkal több az ő baja. A jómódú megjátssza, hogy szegényebb, mint a templom egere, míg aki havi 1200 forin- tot, keres, utolsó fillérjét is a társaságra, és a ruhára költi és közben otthon zsíroskenyeret vacsorázik. A 16 éves diáklány mondén, félvilági hölgy szerepét alakítja, míg az öregedő asszony bakfis-szerepet játszik, sőt már majdnem selypít is. Akinek valami vaj van a füle mögött, az úgy elhajlik balra, hogy majd beletörik a dereka, mert azt mondja, hogy még mindig jobb, ha azért bírálják meg, hogy szektás, mintha a múltját kezdik vakargatni.

így hát az életben sok a színház. Van, aki tragédiát játszik, lián aki viszont a könnyű műfaj híve és komé- diázik, vagy éppen cirkuszt

csinál. Csakhogy a pech az, hogy a fentemlített műkedvelők szerepét nem írják meg előre az írók, mozdulataikat és gesztusaikat nem rágják a szájukba a rendezők, úgy hogy amatőrjeink igen gyakran kiesnek a szerepükből.

Hogy csak a már beterjesztett példáknál maradjak, — előfordul, hogy a „szegény” ember, aki tegnap még a vállamon zokogott, hogy nem lehet manapság élni, mert az embert nem hagyják keresni, mert ebben a társadalomban lemetszik az ember szárnyát, hogy éhezni kénytelen, egy szép napon pasztellszínű Moszkvicson suhan végig a városon. És igaza van. Ha már szárnyát szegték és nem repülhet, hát legalább autón jár. A repülést ránk, gazdag emberekre hagyja. Persze „megmagyarázza” a kocsit, hogy 10 éve tökmagon él a családja és abból takarékoskodták össze, úgy, hogy mást nem tehetek, minthogy megint sajnálni kezdtem, mert én azért a tökmagon kívül egyebet is ettem az elmúlt tíz év alatt.

Na és a gazdag, akiről tegnap még azt hittem, hogy a Dárius hozzá képest egy kisfizetésű segédmunkás? Ahogy a hőmérő higanyszála a 10 fok fölé száll, eladja a télikabátját és megmagyarázza, hogy már megúnta és jövőre már úgysem ez a divat. Télen pedig majd kideríti, hogy az edzett egészséges ember ballonban jár, mert már Selva Raya Yesudian is megmondta, hogy edzeni kell a testet. A kis diáklány, miután bakfis- pattanásait kenőccsel és púderral eltüntette, beül a cukrászdába és ilyeneket mond:

„Ugyan, Lajos úr, ne komoly- talankodjék, migrént kapok az ilyen dolgoktól. Ah!” Majd öt perc múlva ijedten felugrik, mert bejött egy tanár, és az utcán sírva fakad, mert eszébe jut, hogy délelőtt beírtak az ellenőrző könyvébe. Ebből következik, hogy viszont az él- tesebb korú hölgy, az első kétértelmű kifejezésen rettenetesen elpirul, kikéri magának, és miközben háborog, hogyan lehet egy fiatal hölgy jelenlétében ilyen hangot megütni, kiesik a műfogsora.

És ami az utolsó kóresetet illeti, azt hiszem, elég példát szolgáltatott 1956 októbere, á- mikor az ember megtudta, hogy Glocsek kartárs, aki megfúrt 25 embert azért, mert egy ütemes taps alkalmával kettővel kevesebbet csattogott, már évek óta az „emberi haladás”, a „tiszta demokrácia”, az „emberi jogok” és a Független Magyar Szabad Demokrata Pirt rettenthetetlen bátor harcosa, aki a sötét elnyomás évei alatt, csak azért fúrta meg ezt a 25 szóbanforgó szerencsétlent, hogy zavartalanul tudjon harcolni az emberiség megváltásáért, amihez azonban elenqed- hetetlenül szükséges, hogy visz- ázakapja a gyárát, meg a föl- decskéjét. Ha ez megvan, akkor a többit bízzák rá. maid ő megváltja a világot, még akkor is, ha a fele emberiség belepusztul.

Aztán persze vannak tehetségesebb színészek is, akik állandóan két szerepet játszanak. Egyet a hivatalban, egyet otthon. Ezek szerepe a legnehezebb, mert ugye félő az, hogy egyszer otthon éltetik a kormányt és a hivatalban szidják a rendszert. E színés^-ct- saink élete örök iznalom. akik nem mernek szállodában c.iud- ni. mert KA1ő honit álmn'-t-an kihesrfililr n.m.i.t n Srnhad Fúróvá késő esti adásában szellemi tánWáknl a fülükbe duruzsolt. akik ummnezen oltok mi.a** nem mernek inni akik- nrV ka+enorizálmi keli az embereket honit h.a ái—nkhál keltik tel okkor is tudták honu kinek iár o kerMesőka,inm, kinek a iónn.not vány az adásról óéin, ki a kartárr és ki az úr vagy naaitsaSSTOnVOm.

Nem vagyok fizikus, sőt áréit sáriin majdnem elb'iktnm fizikából de erősen gondolkozom eav oluan óén szerkesztésén, mellyel le lehetne mérni azt az eneraiamennyiséaet. — amit az emberek arra fordítanak. hogy szerevüket intsz- szák. Evvel az energiával hegyeket lehetne elmozdítani, városokat lehetne építeni és nem utolsó sorban sokkal szebbé és élvezhetővé tenni az életet. A színházat pedig azokra hagyni, akik ebből élnek.

A múltkor megyek az utcán és valami nézeteltérésem akadt egy fiatalemberrel, akinek típusát a tudományos nyelv jampecnek, vagy talán inkább jassznak nevezi. Társalgásunkat az illető avval a közismert irodalmi kifejezéssel záYta be, hogy ..ne iátszd meg magad, apuskám!”

Bocsánatát kérem e kedves előttemszólónak, de a saját modorában kijavítanám klasz- szikus mondását, imigyen:

— Játsszuk meg csak magunkat. De csakis önmagunkat. Nehéz szerep, de nagyon hálás...

Hát ezúttal csak ezt akartam mondani!

HERBST FJEKENC