Népújság, 1958. május (13. évfolyam, 84-109. szám)

1958-05-31 / 109. szám

1958. május 31., szoihbat NÉPÚJSÁG 3 Nincs rá törvény... Minden közösségben előem­berre vonatkoznak bizonyos erkölcsi-etikai normák, ame­lyekre nincsenek sehol sem különböző paragrafusokba zárt törvények. A társadalmi­közösségi együttélés íratlan szabályai ezek, amelyek betar­tásából, vagy be nem tartá­sából olykor jobban lehet egy- egy ember műveltségére, jel­lemére és lelki világára kö­vetkeztetni, mint bármi más­ból. Ezek közé tartozik —, hogy csak néhányat említ­sünk — az emberiség sok- sck megnyilatkozása, a tiszte­let és megbecsülés másokkal, mások munkájával szemben, az udvariasság... és így to­vább. Szót kell ejteni ezekről az „íratlan törvényekről" mert az életben járva, az emberei között sokszor találkozhatunk megnyilatkozásaikkal, pozitív és negatív vonatkozásban egy­aránt. Egy jó példával kezdjük: Az elmúlt napok egyikén es­tefelé, idősebb emberpár ment az egri Almagyar utcában. Egy kosárban valami nagyobb terhet cipeltek; igen nehéz le­hetett, mert sűrűn letették, s pihentek. Sokan látták a két cipekedő öreget, voltak, akik még sajnálkozó megjegyzést is tettek rájuk, de azért men­tek tovább. Ekkor két fiú, — egy diáksapkás és egy mun­kásruhába öltözött fiatal for­dult ki az egyik mellékutcá­ból, s amint meglátták a pi­henő két öregembert, szó nél­kül odamentek, s felajánlot­ták segítségüket. Az öreges szabadkoztak, hogy majd elvi­szik ők... de a két fiú nem engedte. Hazasegítették a ne­héz kosarat az idős házaspár­nak. Mi történt itt? Végered­ményben nem nagy esemény, két fiatalember jószívűen és önzetlenül segítséget nyújtott két idősebb, a segítségre rá­szoruló embertársának. Sokan mondhatják erre: hétköznapi, mindennapos esemény... Saj­nos nem így van! A jószívű­ség — a társadalmi együtt-, élésnek eme egyik íratlan ^törvénye ha szavakban nem is, de tettekben sok em­berből hiányzik még. Jószívű- nek lenni annyit jelest, hogy tudunk és készek vagyunk ad­ni önmagunkból, önmagunktól valamit másoknak, a segítség­re szorulóknak. A jószívűség nemeslelkűségre vall. Az őszinteség — ez is ilyen íratlan törvény — a becsüle­tes emberek alapvető jellem­vonása. Az őszinte, és ami ebből következik: tetteiben következetes ember, emelt fő­vel járhat embertársai között. Ismerek olyan munkásigazga­tót, — már több mint tíz esz­tendeje áll az üzem élén —, aki az első perctől kezdve önmagától és munkásaitól is megkövetelte, és intézkedései­vel lehetővé is tette az őszin­te beszédet, a vélemények szabad kimondását. Ez nagy­mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az emberek szeretik, megbecsülik és tisztelik őt. De vehetünk kisebb példát is. Ahol az őszinteség' hiányzik, ott sohasem szövődhet mély barátság két ember között sem. Hány férfi —, vagy asz- szonybarátság, — mi több: házasság — bomlott már meg, éppen e nem törvénybe sze­dett, de éppen olyan kötelező őszinteség hiánya miatt. So­kan még ma is érvényben hi­szik azt a közmondást: Mondd meg az igazat és betörik a fe­jed!“ Sajnos olykor-olykor még érvényesül is ez életűn« különböző területein, de az igazság az, hogy ennek a va­laha sok igazat tartalmazó mondásnak egyre inkább le­jár az ideje. Sok panasz hangzik el mostanában azzal kopcsolat- ban is, hogy a mai fiatalo« nem tisztelik eléggé az örege­ket. A panasz —, ha nem is általánosítható az egész fia­talságra — feltétlenül helyt­álló és jogos. Számtalan eset­tel találkozhatunk az életben, ahol az öregeket lenézik, vé­leményüket nem hogy kikér­nék, de meg sem hallgatják, leintik őket, ha szólni akar­nak. Nincs törvény az öregek kö­telező tiszteletben tartására sem. De az az érv, amellyel végeredményben az öregek iránti tiszteletlenséget akarják egyes, magukat felvilágosult­nak nevező fiatalabbak meg­magyarázni, hogy a „kor nem érdem” — nemcsak, hogy ha­mis, hanem minősíthetetlen is. Azok az öregek, akik egy éle­tet töltöttek el becsületes munkában, akiknek hosszú és nehéz évtizedek festették fe­hérre hajukat —, éppen ko­ruknál fogva érdemlik meg a náluk ifjabb nemzedék meg­becsülését és tiszteletét. Aki nem érez magában köteles tiszteletet a hajlott kor iránt, A szuezi válság óta, a nyu­gati nyersolajfogyasztó álla­mok sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogyan szállíthat­nák az olajat Afrika megke­rülésével és természetesen ol­csón Nyugat-Európába. Az óriási tartály ha jókon kívül el­sősorban az atommeghajtású tengeralattjáró teherhajó gon­dolata látszik életrevalónak. A felszínen haladó hajó teher­bíróképessége víz-kiszorításuk­nak 60 százaléka, ezzel szem­ben a tengeralattjáró hajóké a vízkiszorításnak 92 százaléka. Addig is, amíg ez az elképze­lés a távolabbi jövőben meg­valósul, a kutatók közvetítő megoldásra törekszenek: félig vagy egészen víz alá merített tartályokat kívánnak vontatni kis sebességgel. Ha egy-egy tartályhajó sebességét 14 cso­móról 10-re csökkentik, úgy a 20 ezer tonnás teherbíróképes­ségű vontató egy-vagy két tar­tályban akár 40 000 tonna ola­annak hiányzik valami a lei­kéből, s ne csodálkozzék azon, ha az életben •— éppen az öregek részéről — csalódások érik. \ És van-e arra törvény, hogy ha egy üzlet, mozi, vagy szín­ház előtt sorbanállás van — ne tolakodjunk előre, hanem álljunk be mi is a sorba? Kö­telező-e a zsúfolt autóbuszon, vonaton átadni helyünket egy- egy hajlottkorú embernek, vagy asszonynak? Szükséges-e figyelmesnek, szolgálatkésznek lennünk? Előírja-e valaki ne­künk azt, hogy virágfakadás- kor hóvirággal, ibolyával ked­veskedjünk — kedveseinknek? Van-e arra szabály, hogy elő­zékenyek, udvariasak legyünk másokkal szemben?... Sem ezt, sem azt nem írja elő kö­telezően semmiféle szabály — s mégis minden magát jóér­zésűnek valló ember kötele­zőnek tartja saját magára. De arra sincs előírás, hogy­ha az életben úgy látjuk, vala­ki vét ezen íratlan törvények ellen — figyelmeztessük őt er­re. Mert, aki eltűri a durva­ságot, az udvariatlanságot, a hazugságokat, a hízelgést, a tiszteletlenséget, már maga is szembe kerül a paragrafusok­ban nem rögzített és nem rög­zíthető erkölcsi-, etikai nor­mákkal. Mennyivel szebb, harmoni­kusabb lenne az emberek éle­te, ha mindenki elsajátítaná ezeket a normákat, s nem fe­ledkezne meg róluk sohasem. Sokkal szebb és harmoniku­sabb lenne... De meg lehet-e tanulni? Meg, mert senki sem szüle­tik velük. Es nem is kell hoz­zá több, mint jóakarat, a kö­zösség, embertársaink iránti megbecsülés érzése. DÉR FERENC jat vagy petróleumot vontat­hatna. E tartályok acélból, esetleg gumiból készülhetnek. Százezer köbméteres tartály átmérője 24 méter, hossza 240 méter lenne, s egyetlen 20 ezer tonnás hajó kellene a vontatá­sára. A gumitartályokat kiürí­tésük után összegöngyölnék, s a hajón szállítanák vissza. — Így kifizetődnék, hogy az irá­ni vagy az arábiai olajat, Af­rikát körülhajózva, szállítsák. Az elképzelésnek azonban ne­hézségei is vannak. Kérdéses ugyanis a hajózás biztonsága: elpattanhatnak a vontatóköte­lek, összeütődhetnek a vonta­tóhajók és a vontatott tartá­lyok, s a kormányzással is le­het baj. Sőt, az is előfordul­hat, hogy a tartályok útközben elvesznek. De még ez sem minden, mert komoly gondot okoz a kiürítés is. Végül szá­mottevő akadályt jelent az a tény, hogy viszonylag kevés a vontatásban jártas tengerész. Tanhhajó helyett gumitartályok ... hogy a francia és az al­gériai rádió titokzatos üze­neteket közöl. „Pálmafa az oázisban van.” „Egy palack muskotály megérkezett”. — Szállnak a különös közlemé­nyek az éter hullámain és a rádióhallgatók nyugtalanul figyelik ezeket az üzenete­ket, amelyek a háborús idők rádióadásaira emlékeztetik őket. „Egy palack muskotály megérkezésétől” is félnek az algériaiak, mert ismerik az ilyen küldeményeket, tudják, hogy a feladók milyen szán­dékkal postázzák azokat. A gyarmati népek elnyomására minden eszközt megragad­nak, hogy fegyvereket szál­lítsanak a gyarmatokon levő hadseregnek. A feladók azonban elfe­ledkeznek arról, hogy árui­kon . feltüntessék a „romlan­dó” felírást. És a békeszere­tő népek jóvoltából hosz- szabb-rövidebb ideig haszná­laton kívül kerülnek ezek az áruk. A jó muskotály is el­romlik egyszer, elrontja az iszogató emberek gyomrát. így járnak ezek a „palac­kozott muskotályok” is, er­re is számítani kellene a feladóknak. K. J. Kairói városkép Fehér egyenruhába öltöző zött, sisakos rendőr áil őrt az egyik forgalmas kairói utcán­flz atomrobbantások hatása az embsri szervezetre A HOMO SAPIENS, a gon­dolkozó emberi hamar felfe­dezte a rádióaktivitás jelensé­gét és észlelte a sugarak hatá­sát. Őseink, az aurignaci, a neandervölgyi és cro-magnoni ősemberek már nagymennyi­ségű rádiósugarat leheltek be és a nap minden egyes percé­ben különböző sugarak töme­ge hatolt szervezetükbe, rész­ben a föld felszínéről, részben a levegőből és az esőből. A sugaraknak a hatását már az ókori Egyiptom és Görögor­szág természettudósai is jól ismerték.- ­Röntgen német fizikus csak 1895-ben fedezte fel a híres X-sugarakat, Maria Curie 1898-ban észlelte a természe­tes rádióaktivitást, s csupán 1934-ben sikerült a Curie-há- zaspámak a mesterséges rá­dióaktivitást előállítani. Ezek­től a kései felfedezésektől füg­getlenül a sugárzások jelen­sége az emberiség környezeté­ben és életében mindig nagy szerepet játszott. Mindannyian ki vagyunk téve egy bizonyos, több vagy kevesebb sugár­mennyiség hatásának, amely feltétlenül nagy mértékben befolyásolja az emberi faj életét és fejlődését. 1945-től földünkön több mint 150 termő-nukleáris és atomrobbatást hajtottak végre, amelyek nagymértékben meg­növelték a földnek és légkö­rének rádióaktivitását. A su­garak mennyiségének megnö­vekedése már az eddigi meg­figyelések és vizsgálatok sze­rint is nagy és egyre vesze­delmesebb hatással vannak az emberiség életére. A tudo­mány legégetőbb és legaktuá­lisabb kérdése e pillanatban az, hogy milyen ez a hatás je­lenleg és milyen lesz az elkö­vetkezendő időszakban? Most azt akarják megállapítani, hogy mekkora az a mennyi­ség, melyet az emberi szerve­zet károsodás nélkül el tud viselni? Földünknek és légkö­rének fokozott rádióaktivitása három főveszélyt rejt magá­ban. A rádióaktív sugarak túl­zott mennyiségé egyrészt azonnali halált okoz, másrészt a sugarak lassan meghatáro­zott időn belül pusztítják el a szervezetet. A legborzalma­sabb talán az a hatás, amely csak a születendő utódokon észlelhető. EZEK NEM FELTÉTELE­ZÉSEK és elképzelések, de té­nyek, melyek a robbantások következtében sajnos, ma már a valóságban is léteznek és kézzelfogható bizonyítékok­ként szolgálnak. Elég. ha a hirosimai robbantás után több mint 13 évvel fellépő sugár­betegségekre és a nagyszámú torzszülött japán gyermekekre gondolunk. A föld lakói tehát egy új és ijesztően nehéz problémá­val állnak szemben. Az eddig ismert pusztító fegyverek (bomba, ágyú, gránát) csak azokat ölték meg, akiket köz­vetlenül eltaláltak. Az atom­bomba — mégha csak kísér­leti robbantásról van is szó — nem csupán az ellenséggel végez, de ártatlan és semle­ges érzelmű emberek ezreinek életét is veszélyezteti alattom- ban. A robbanás következtében keletkezett erősen rádióaktív por és hamufelleg, amely so­káig kavarog a légrétegben és távoli vidékekre is eljut, meg­fertőzi a levegőt, a felhőket, az esőt, a föld felszínét, a nö­vényeket és az élőlényeket. A rádióaktív anyagok tehát akár közvetlen, akár közvetett úton (élelmiszerek, növények, a földfelszín kisugárzása) feltét­lenül bekerülnek az emberi szervezetbe. Hirosima lakói között az emlékezetes atombomba rob­banás óta a csontokban fel­halmozódó stroncium 90 kö­vetkeztében a lucemia, a fe­hérvérűség néven ismert pusz­tító betegség ötszörösen felül­múlja a többi japán város arányszámát. A betegség ilyen nagy mértékben körülbelül hat-hétévi lappangás után tört ki. AZ 1945. AUGUSZTUS 8-1, amerikai atombombatámadást — mint már említettük — körülbelül 150 kísérleti atom­bombarobbantás követte az utóbbi években. Vajon ezek­nek a robbantásoknak káros sugarai pár év múlva milyen formában fognak hatni rán« és a jövendő nemzedékre? (Folytatjuk.) Vie Nouve című olasz lap­ból fordította: Nagy Kata­lin. A TERVEZŐK A HOLNAP közlekedési eszközének, — az atomrepülőgépnek tervezésén fáradoznak, az óceánokon atomhajtású tengeralattjárók hasítják a vizet, fejünk fö­lött a hangnál is gyorsabban száguldó lökhajtásos repülő­gépek hozzák közelebbre a tá­voli kontinenseket és mégis az új alkotások csodálatában nem feledhetjük el a vasutat, amely évtizedek óta szolgálja közlekedésünket, az éjjel-nap­pal dolgozó vasutasokat, az öreg mozdonyokat, amelyek nap mint nap cipelik élelmi­szereinket, ipari cikkeinket, az ember szolgálatában dolgoz­nak. Ezek a gondolatok foglalkoz­tattak a napokban, amikor az egri fűtőház dolgozóit meg­látogattuk. A főnöki épület­ben — szerencsénkre — sike­rült találkozni Magyar János­sal, az egri fűtőház főnökével, aki — mint mondják — legtöbb idejét a munkások közt tölti. Egy éve került Egerbe, s máris megszerette mindenki Ott jár-kel közöttük, segít, ma­gyaráz, dicsér, vagy büntet. Egyszóval erélyes ember, aki szereti és érti a szakmáját. — Neki köszönhetik a mozdony­vezetők, hogy „körfordába” járnak, ami azt jelenti, hogy a jó, vagy kevésbé jó fordulók­ba mindenki egyaránt bele­esik. így panasz nem merül fel a fizetéskor, — megszűnt az irigykedés, az ellentét egy­más közt. A SZÉNTAKARÉKOSSÁG- RÖL is szó esik, hiszen a vasút az ország szénkészleté­nek egyik legnagyobb fogyasz­tója. — Mi azon vagyunk, hogy minél kevesebb szénfogyasz- tással továbbítsuk a vonato­kat. Ha jó a szén, akkor tu­dunk takarékoskodni. A lejtők jó kihasználása is hasznot hajt a vasútnak. A tüzelés terv- szerűsége pedig több tonna szenet jelent a népgazdaság­nak, de ugyanez a helyzet, ha a jelzőknél nem kell meg­állni, — a lejtőről megszalad­va üresjárattal begurulhat a vonat. Persze ehhez szükséges a forgalnr dolgozók lelkiis­meretes munkája is, akik biz­tosítják a szabadvágányt — mondotta Magyar elvtárs. Rend és tisztaság uralkodik az egri fűtőház területén, ami­ért az ellenőrzések során di­cséretet kaptak. De aki köz­tük jár, meg is győződhet ró­la, mindig akad egy-egy mun­kás, aki söprőt és Lapátot fog, Sínek és s rendet csinál. Már így meg­akadályozzák a szénpocséko- lást, mert így kevesebb a le­hetőség arra, hogy széttaposód- jék a szén. A rend, a tisztaság csökkenti a balesetveszélyt is. Az új lakatosműhelyben ta­lálkoztunk össze Baráz Pé­terrel, a lakatosok és moz­donyjavítók művezetőjével. — Beszélgetésünk során elmon­dotta, hogy a szűk mozdony­fordulók miatt szinte állan­dóan munkában vannak, na­gyobb javításokról csak „mo­sás” ideje alatt lehet szó. A mozdonymosáson a vízkő el­távolítását értik.- AMIÓTA A SZÓDAT fel­oldva, vizes állapotban kapják meg a mozdonyvezetők — szól közbevetőleg, gyöngyöző, ola­jos homlokát törölgetve Buda­vári Lajos lakatos, aki épp a süllyesztőn dolgozik — meg- könnyült a munkánk, mert az­előtt sok mozdonyvezető haza- hordta a szódát, vagy eladta a piacon és a csöveket mosás alkalmával nehezen tudtuk ki­húzni — annyira be volt ra­kodva vízkővel. Ma már égé­emberek szén más a helyzet. Ma ilyes­mi nem fordult elő. Csörgő Kálmán, aki már 20 éve vasutas kazánkovács, a kazánok javítását végzi, mond­ja, hogy néha annyi a munká­juk, hogy azt sem tudják, me­lyikhez fogjanak. Régi ismerősünkkel, Zsákai Sándorral szintén itt találkoz­tunk össze, aki az egri fűtő­ház KISZ-titkára. Zsákai elv­társ oly szeretettel hív meg benünket „ egy kis vonatozás­ra”, hogy ellenállni nem le­het. — Nézze meg az elvtárs — mondja —, hogy miből áll a mozdonyszemélyzet munká­ja. A 24-es járattal megyünk Putnokra. Még egy utolsó gépvizsgálás, fékpróba és a mozdony sisteregve, szuszogva elindul, maga után húzva a személykocsikat. Irány Put- nok! A vasutasok tisztelegnek, gyorsulnak a kattogások, majd egyenletessé válik a sebesség. A mozdonyvezető, Zsákai Sán­dor szeme a pályára néz, mert amint mondja: mindig előre kell nézni, hogy ne legyen baj, nézni, hogy nincs-e véletlenül elakadva egy előttünk haladó vonat, hogy áll-e a jező, ne­hogy beleszaladjunk figyelmet­lenség miatt a másikba. — Ügyelni kell és fütyülni min­den füttyjelző oszlopnál, ne­hogy embert, vagy állatot gá­zoljunk el. Nézni a lejtőjelző­ket, hol lehet üresen, vagy hol kell teljes gőzzel menni. Hall­gatni a mozdony muzsikáját, mert a jó mozdonyvezető a mozdony hangjáról meg tudja állapítani, hogy nincs-e vala­mi hiba, s ha igen, hol kell azt keresni.- VÉKONY MÉG A tűzré- teg vastagsága, nem lehet bátran menni, mert a „szívás szétveri a tüzet” — magyaráz­za Ács Ferenc fűtő, s közben a tűzre tesz. Arcát a kiömlő lángsugár vörösre festi, homlo­kán megszaporodnak az izzad­ság gyöngyei, míg a hosszú, háromméteres piszkálóvassal rendezi a tüzet, igazgatja, hogy minél tökéletesebb legyen az égés — aztán gyorsan becsuk­ta a tűztér ajtaját, mert a be­áramló levegő károsan hat. Fenn a mozdonyon nagyon meleg van, körülbelül 50—60 fok. Pedig a gép a lehető legjob­ban van szigetelve a hő el­len. Jólesik a szódavíz, amit a dolgozók egészségvédelemre kapnak a vasúttól. Múlik az idő. Nagyvisnyó állomásra fut be a vonatunk. Búcsúzunk a kommunista fia­taloktól. Hazafelé a 23-as járattal jöttünk. Rapcsók Ferenc ve­zeti a mozdonyt, Ktlyimer Jó­zsef a fűtő. idősebb emberek már, tapasztaltabba':. Keve­sebbet mozognak, előre tud­ják, hogy mit hogyan kell a legkönnyebben megcsinálni. A lejtőn üresen szalad a gép, csak fékezni kell. Ha ’ó ki­használják a lejtőket, egy úton 2—6 mázsa szenet is meg tud­nak takarítani. Szaladnak az órák, közeledünk Egerhez. A mozdony, mintha érezné, hogy hazafelé tart, vidáman füty- tyent és gyorsabban rohan. — Már a váltókon kattognak a kerekek, újra hazaérkeztünk Egerbe... ** DOLGOS, MUNKÁT SZE­RETŐ embereknek ismertük meg az egri fűtőház dolgozóit, akik azon fáradoznak, hogy az utazóközönséget és az árukat minél gyorsabban, olcsóbban tudják szállítani, hogy a jelen­legi vasúti közlekedési esz­közökkel a legjobban kielé­gítsék az igényeket. FAZEKAS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents