Népújság, 1958. április (13. évfolyam, 59-83. szám)
1958-04-03 / 61. szám
8 NCpCjsAg 1958. április 4., péntek „Vers, eredj, légy osztályharcosi" 0ÖZSEF ATTILA: Szocialisták Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!... A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat — Böködj, böködj, csak szüntelenül, kedves fegyverünk, hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk. Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk, tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből bányából, kubikos gödörből feljutottunk- Viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat. Viszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal, a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette, a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás megfőzhette, a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsögébe belecsobbant, a csókkai, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiatalába beledobbant, a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás beleköltözött, a ruhával, amelyből rongy lett, amig a munkás beleöltözött, a szabadsággal, mely elnyomás lett, amig a munkás megszületett, a bőrszivarral, mely bagó lett, amig a munkás felnövekedett, a tőkével, mely munka lesz, mire megnő az inas, 8 kalapácsával odavág, világ! ahol á legfehérebben izzik a vas! ... Vers, eredj, légv osztáÍvharcos! a töm együtt majd felszállsz!... Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, elvtárs! GELLÉRT OSZKÁR! Soroksár Egyik otthonom leomlott Budán. Fölépül majd, ami ma puszta rom. Másik otthonom pesti egy szobám, Benne könyveim, íróasztalom. A harmadik e százhúsz négyszögöl. Gyümölcsösében nyári üzemem: Ha olykor költő — mondhatnék E soroksári kertből üzenem. Egy kis Duna-ág erre is folyik. E házban egykor nyilas lakott. Idelátni Csepel kéményeit S a Gellérten az emlékoszlopot. Egyik otthonom a szülőhaza, Del túl a Dunán s kéklő hegyeken A második földteke maga. S a harmadik a világegyetem. Úrrá lettem az őskáosz ködén, Az istenekkel vagyok egykorú. Kétmilliárd társammal leszek én Győztes fölötted, atomháború! ADY ENDRE: Proletár fiú verse Az én apám reggeltől estig Izzadva lót-fut, robotol, Az én apámnál nincs jobb ember Nincs, nincs sehol. Az én apám kopott kabátó, De nekem új ruhát vészén S beszél nekem egy szép jövőről Szerelmesen. Az én apám harcos, nagy emb Bántják, megalázzák szegényt, De estére elhozza hozzánk A jó reményt. Az én apám, .harcos, nagy ember. Értünk ad gőgöt és erőt, De önmagát meg nem alázza A pénz előtt. Az én apám bús, szegény ember, De ha nem nézné a fiát, Megállítaná ezt a nagy, földi Komédiát. Az én apám, ha nem akarná. Nem volnának a gazdagok, Olyan volna minden kis társam. Mint én vagyok. Az én apám, ha egyet szólna. Hajh, megremegnének sokan, Vígan, annyian nem élnének És boldogan. Az én apám dolgozik és küzd, Nála erősebb nincs talán. Hatalmasabb a királynál is Az én apám. JUHÁSZ GYULA: A munkásotthon homlokára 75 évvel ezelőtt született Juhász Gyula a magyar költészet egyik kiemelkedő alakja és egyénisége. Ki itt belépsz, templomba lépsz be. Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy menedéke, Embert egekbe emelő. A munka a rend és a béke, Az életünknek lelke 6, Csak az a bitang és hazátlan, Ki here módra él magában. Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot, Vérért, verítékért cserében, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog, S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét, Dolgozni, föl, mind, lankadatlan, Amig az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki, alkot, aki munkás! LÁNYI SAROLTA: Kaukázusi utazás A gép gurul s már fent suhan legyőzte a szelet és úszik méltóságosan a fellegek felett. Felhőket átfúró madár, vágyaimnak volt jele fiatalon valaha. Már nem álmodom vele. Most ébren, kéklő légmezőn repülök vágytalan, hálásan és emlékezőn. Szívemben számtalan örömlángocska gyúl, lohad, majd újra fellobog... Látom a régi partokat és visszagondolok egy szép nyarunkra, kedvesem, a tengerparton itt, nem fellegek között, de lenn, hol zöldlombos csalit karolja át az öblöket a babérfák erdeje s a vén Kaukázus öltögct sziklatűkkel bele. Pirosnyakkendős kisleány játszik, virgoncán ott, reád hasonlít és reám... Kacag, — rákot fogott... Volt ez? valóság? — nem tudom Mindegy: emlék, vagy álom. De most, ez ajándék-űton a tájat megtalálom. Ezzel is dúsabb lett az út és látom jól: alant ott a jelen még szebb mint a múlt. Most gát védi a partot, babérfák zöldje közt remek üdülőházak ezre vár pihenőt és beteget gyógyulni, kelni kedvre. És még tovább, hol már a bérc lassan lankára hajló, a szem derül, amerre néz. Itt sincs seholse tarló; villany világít, gépkocsik száza kerül karambolt... így láttam viszont én Szocsit s vidékét a magasból: Tungő — s narancsfaiskolát, gyárakat, gyermekotthont s a boldog szovjetiskolást tanulni mikroszkópon. KOLACSKOVSZKY LAJOS: II dicsőséges Magyar Tanácsköztársaság Az élelmezés kritikán aluli. Reggeli nincs, vacsora nincs. Az ebéd állandóan „paripaleves” (vízben főtt gersli), s felváltva félcsajka dohos kukoricakása, illetve zsizsikes borsó. A napi kenyéradag eleinte hat deka, hús kétszer volna hetenként, de csak bő- nye, finyak jut a raboknak. A színhúst az őrszemélyzet, s az ügyészek fogyasztják el. A tekintetes vármegye azonban még ezt a silány kosztolást is sokallja. A közigazgatási bizottság 1920 május 10-én tartott ülése kérelemmel fordul a nemzetgyűléshez, egyrészt „a kommunisták atrocitásának szigorúbb megtorlása, másrészt élelmezésük korlátozása iránt“. Október 3-án az egri törvényszéki fogházban letartóztatottak létszáma 450, október végéig ez a szám 530-ra emelkedett, akik közül 116 egyént utóbb a várba kísértek át, intemáló-táborba leendő továbbítás céljából. A várban külön 1919 augusztus elejétől az év végéig állandóan 300 egyén raboskodott. Egyetlen nagy raktárhelyi(XIII. folytatás.) ségbe zsúfolták őket össze; a fekvőhelyek egymás fölé ácsolt priccsek. A románok elvonulása után, (nov. 16.) az embervadászat még nagyobb arányokat ölt. Még azok is börtönbe kerültek, akik idáig szabadon járhattak-kelhettek az ellenség védelme alatt. A spiclik, a besúgók fáradhatatlanok. A klerikális sajtó mégis elégedetlen. Az Egri Népújság november 26-án keserű szemrehányással illeti a polgárságot „lagymatag magatartása” miatt. „Hibája a magyar közönségnek, — úgymond, — hogy nem akar tanúskodni. Álviaskodás, álsajnálat, gyávaság, vagy talán a kényelemszeretet ennek az oka. Sokan félnek attól, hogy tárgyalásokra kell menniök, ha tanúskodnak; a nyomozás során nem vallanak. Eltekintve attól, hogy az, aki valamely terhelő adatot szándékosan elhallgat, a büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekményt követ el, amellett az ilyen ember hazafiatlan is, mert most, amikor Magyarország újjáépítéséről van szó, mikor rekonstruálnunk kell, könnyelműségével, közönyösségével okozója lesz annak, hogy esetleg egy veszedelmes elem bizonyítékok híján felmentést nyerve rászabadul ismét erre az országra, melyet pedig még mindig tisztítanunk kell, nemhogy jobban elférgesítsünk. Ilyen következménye lehet annak, ha valaki nem tartván szeme előtt azt, hogy a tanúskodás polgári kötelesség, nemhogy megkönnyítené, de egyenesen megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi a nyomozó és bíráskodó szervek eredményes működését. Hogy tehát eredményes tisztító munkát végezzünk, azért dolgoznunk, ■fáradoznunk is kell. Még csak azt jegyezzük meg, hogy amenyiben valaki bűncselekményt nem követett el, hanem csak kommunista érzel- műségéről tett tanúságot, vagy exponált állást biztosított a kommün alatt, az ellen nem az államügyészséghez, hanem a várbeli csendőrkarhatalmi parancsnoksághoz kell a feljelentést küldeni.” (Folytatjuk.) így láttam én meg mindenütt a múltat és az újat, a békét munkát és derűt: jövőnket és utunkat. Emlékesés Ivanov kapitányra 1944. december 23. Szép, derült, a decemberhez egyáltalán nem illő idő. A földet alig takaró hó szikrázva, vakítva veri vissza a téli nap sugarát. Mégis sötétnek látszik a világ. Egész éjjel nem aludt a falu. A gyorsan visszavonuló, a „rugalmasan leszakadó” német egységek dübörgése, a német katonák kiáltásai, no meg a rémület, a holnaptól való félelem, kiűzte az álmot az emberek szeméből. Éjjel egy óra után hatalmas robbanás ébresztette az elszunnyadókat, a németek a levegőbe röpítették a falut kettéválasztó patak hídját, csörömpölve zuhantak a szobákba az ablakok, síró, rémült hangok kísérték az éjszakát. Másnap reggel az emberek lehajtott fővel, komor arccal álldogáltak, a kutyák is a konyhába, az emberek közelébe húzódtak. A máskor oly élénk, csivitelő falu. mintha megnémult volna, félt rettegett. Nem tudták meddig húzódott vissza a német, azt beszélték, hogy a szovjet csapatok keletről már elhagyták a szomszéd községet. A levegőben vadászgépek cirkáltak, távolról ágyúmorajt hozott a szél... Tíz óra lehetett, amikor az első szovjet egység a faluba érkezett. A felrobbantott híd előtt megtorpantak a trének, aztán szerszám, gerenda került elő. néhány falusi civil is előbújt segíteni, és alig ütötte el a toronyóra a delet, már a szük- séghídon dobogtak a lovak patái óvatosan hajtottak, szinte csúsztak át rajta a katonákkal zsúfolt teherautók ... És aztán jöttek — jöttek számlálatlanul. Hányán Ír hettek? Ezren, tízezren? A zsongás ból, az emberáradatból nem tudtam megállapítani. Jöttek, integettek a sorok, a szakaszok, a századok, aztán áradt, hömpölygőit tovább Nyugat felé a németek nyomába. Estére mintha megnyugodtak volna az emberek. Hiszen nem bántottak senkit, „meg sem álltak”, egyetlen lovat nem kötötttek el, nem volt „zabrálás”. De az éjszakától mégis féltek. S ahogy feltűntek a csillagok, úgy vált egyre nép- telebbé az utca, sok helyen lámpagyújtás nélkül bújtak ágyba az asszonyok, a férfiak pedig — három-négy házból való szomszédok — fokosokkal, furkósbotokkal felfegyverkezve virrasztottak. De csak reggel érkezett meg az újabb szovjet hullám. S nem is ment tovább. Szovjet tisztesek, harcosok kopogtattak, vagy nyitották rá az ajtót a családokra, egyik helyen kérték a szállást, a másik helyen szó nélkül lepakoltak. Kilenc óra felé autó kapaszkodott az udvarunkba. Éppen kiugrottam az ágyból, nyílt az ajtó és egy hatalmas — ma sem tudom örmény, vagy tatár volt-e — szovjet katona lépett a szobába. — Puska jeszt?! — kérdezte tőlem. — Nincs — ráztam a fejem. Szétnézett a szobában, aztán sarkon fordult és néhány perc múlva -«y rádióadó készüléket hozott be, mában egy kapitánnyal. A tiszt bemutatkozott — Ivanov volt a neve, a többire nem emlékszem, — aztán vizet kért. Anyám remegő kézzel loccsantotta a forró vizet a mosdóba, hiába nyugtatta, csitítgatta Ivanov, — hogy ne félj mamuska — csak nem múlt el nála a remegés. Mosakodás után lepihent Ivanov. Lehúzta a csizmáját és végigdűlt a lócán. Anyám fehér párnát tett a feje alá. Láttam, fáradt, de nem tudott elaludni, a vele lévő szovjet harcos, már ülve szundított. Anyám éppen kenyeret sütött, akkor szedte ki a lángost. Jó szívvel kínálta őket: — egyenek, meleg lángost! Ivanov csak ismételgette: — Meleg langos, meleg langos. Aztán megkóstolta. ízlett neki, kétszer is vett, de valamit magyarázott, amit nem értettünk meg Valószínűleg azt, hogy ez náluk hogyan készül, vagy készül-e ilyesmi. Aztán „beszélgetni” kezdtünk Én elmondtam, hogy két napja jöttem haza, mint leventét elhurcoltak, Salgótarjánból szöktem meg. ö a frontról, Romániáról, Bulgáriáról magyarázott és a fasisztákról, a békéről. Ahogy sikerült megértenem pedagógus, vagy tanár volt — már nem tudom, hogv hol — mutatta menyasszonya fényképét, az is harcol, itt van most Magyar- országon, Dunántúlon. Két éve nem találkoztak, majd most Budapesten, — ahogy mondta... Aztán egyszer nagyon megijedtem. A magyarázgatás hevében Ivanov felvett az asztalról egy füzetet, amelyik valamilyen levente-bros- sura volt. Belelapozott, aztán kezdte olvasni: — Gróf Teleki Pál, Bardossi, — és még néhány nevet, szöveget nem. No, gondoltam, ez most majd azt hiszi, hogy valamiféle fasiszta bandához tartozunk, kézzel-lábbal magyaráztam hát, hogy apám bányász volt, most beteg, hogy én üzletben, „.magazinban” dolgozom, hogy mi is azt szeretnénk, ha „Hitler kaput”. Biztos megértette, vagy megérezte, amit magyarázni próbáltam, mert megölelte apámat, engem pedig vállon veregetett, hogy „jól van fiú”. Később felébredt a szovjet harcos is, valamit mondott a tisztnek, aztán hozzám fordultak: — Kurica — ebed. Nem értettük a „kuricát”, de aztán kézzel-lábbal, szóval magyarázta, hogy csirkéről van sró. Mindjárt meg is nyugtattak, nem ingyen. Kiraktak az asztalra egy csomó pénzt, amit akkor láttam először és ami később a „ruszki pengő” elnevezést kapta falunkban, s ami először senkinek se kellett, később pedig csak ezt gyűjtötték. Nekünk már egyetlen tyúkunk nem volt, hiszen négy német katona volt hetekig hozzánk beszállásolva, de a szomszédoktól kértünk. Elkészült a finom ebéd. Már asztalnál ültünk mindannyian, amikor Ivanov feláll, felemeli mutató új- ját, hogy várjunk, aztán kimegy. Nem tudtuk mi van, mi történt. Pár perc múlva belép Ivanov, kezében egy kulacs, a kulacs tele pálinkával, - kisüstivel. Elsőnek a két öreget, apámat és anyámat kínálta, de inni kellett mindenkinek, még a gyereknek is egy picit. Szólt a szomszédnak is. aki az udvaron matatott, — megkínálta azt is ... Ebéd után egy kicsit pihentek még, aztán szedelőzködni kezdtek. Minket nagyon bántott, hogy elmennek, ki tudja „milyenek” jönnek helyettük. De ők mosolyogva búcsúztak és kérdésünkre, hová mennek, csak annyit mondtak: front, Berlin ... Az egész család kikisérte őket. Ivanov sorbaállított bennünket, megölelt, megcsókolt valamennyiünket. valamit mondott, amit nem értettünk, aztán felbúgott a motor, és az autó eltűnt az integető kapitánnyal. ★ Nem tudom Ivanov kapitány eljutott-e Berlinig, a győztes csapatokkal hazatért-e hazájába, találkozott-e menyasszonyával és ma boldogan élnek-e, vagy pedig magyar, vagy német föld borul föléjük... De Magyarországon egy hegyekkel körülvett községben — Borsod- nádasdon — egy családban nagyon sokszor emlékeznek Ivanov kapitányra, az első szovjet katonára, akivel életükben egyszer találkoztak, és akit soha nem felednek el. Papp Jám*
