Népújság, 1958. április (13. évfolyam, 59-83. szám)
1958-04-20 / 75. szám
6 NÉPÜJSAO 1958. április 20. vasárnap OÜJt A kihallgatást vezető rendőrtisztviselő alig bírta elnyomni feltörekvő ásítását. Unta, halálosan unta ezt az ügyet, éppúgy, mint a többieket, a tyúklopásokat és kocsmai verekedéseket, kiskaliberű tolvajok, olcsó örömlányok, civakodó rokonok ügyeit. Nézte, vele szemben a középkorú, rongyosruhájú férfit, aki úgy állt előtte, mint valami szomorúfűz, két karja a fa lecsüngő ágai, s törzse a rongyos, folt hátán folt ruhás teste. Legszívesebben elzavarta volna, mindenkit elzavart volna, aki elé került ilyen „ba- gatell” ügyekkel, ahogy panaszkodni szokott otthon slam- pos, elhájasodott feleségének, aki már egyáltalán nem hitt férje messze szárnyaló álmaiban. Főváros, világszenzációk, hatalmas nyomozás, nagyszerű leleplezések, a sajtó, a rádió, s most már a film, tanácsosi rang... Ugyan! — helyette a kis város naponta és biztosan őrlő unalom-malma, növekvő drágaság, a kétségtelen nyomor, a bűn melegágya. Végül is felnézett az előtte levő papírról. Az ember, Kardos János napszámos, kicsit kihúzta magát, s riadtan pislogott az asztalnál ülőre, gondosan fésült hajára, ceruzával játszó .kezére és egyik, mezítelen lábát óvatosan előbbre helyezte — Hát szóval, loptál, mi? — hajolt előre a tisztviselő. — Nem lopás volt az, kérem- szépen ... csak — — Ne hazudj... Betörsz az urasági magtárba, elhozol egy zsák búzát, hazaviszed, talán már meg is őrletted, és még van pofád azt mondani, hogy nem loptál... Van pofád? — ismételte meg hangosan a kérdést. Kardos megköszörülte a torkát, s hirtelenében nem tudott mit válaszolni erre. — Tessék már elhinni, hogy nekem az járt, csak az intéző úr... az nem adta ki, merthogy van énnékem valamiféle adósságom is ... — Ha nem adta ki, akkor nem :ljár. . ." " Ez világos ... Te elhoztad ... az lopás .., E? is világos... — De... hát nem volt otthon már semmink, egy sütet- nyi liszt nem volt a háznál.,. A gyerekek meg nem értik azt a szót, hogy nincs. Azok nem értik, csak rínak és kenyeret kérnek ... Hát honnan vegyek én kenyeret, ha nem adnak, ha még azt se adják, ami jár — tárta szét kétségbeesetten a karját, hogy nem értik ezt az igazságot, az ő igazságát, amely világosabb, mint a nap... — Mit gondolsz te voltaképpen, hogy ha, nincs, hát elve-szünk? Mi? Kommunista vagy te, vagy micsoda? — hördült fel őszintén a rendőrtiszt, aki belemelegedett a kihallgatásba, s akinek végeredményben nagyon tetszett, hogy előtte is hajlong valaki, hogy őtőle is félnek, hogy neki ís van szava emberek, sorsok felett. — Hát ha így menne a dolog és minM M *-* H H H »1Karéj kenyér denki menne az uraság magtárába itt is, másutt is> akinek nincs otthon, akkor kirabolnának minden uraságot az effajta gazemberek, mint te vagy ... Nem gondolod? — Az meglehet — hagyta helybe Kardos olyan arccal, hogy a rendőrtiszt nem tudta, gúnyolódik-e ez a rongyos, nyúzottarcú ember, vagy csak úgy mondta, hogy mondjon valamit. Elhallgatott egy pillanatra. Az utcáról, amelyet némaságba dermesztett ez a munkára serkentő koratavasz, semmi nesz nem hatolt be a dohos szagú, füstös falú irodába ... — Szóval elismered, hogy egy zsák búzát elloptál az uraság magtárából? ... Kardos alig észrevehetően megrándította a vállát Mit válaszoljon erre. Ez az ember soha meg nem érti, hogy ő nem lopott, hogy neki járt az a zsák búza. hogy neki otthon négy gyerek éhezik, hogy az asszonynak nincs teje a szoptatáshoz, hogy napok óta a jó isten a megmondhatója, min is élnek voltaképpen, s hogy milyen messze van még a kenyér. Ez nem érti meg, mert ennek tele a kamrája és tele a hasa. A tele has és a tele kamra soha nem értheti meg az üresgyomrúak világát! — Na, mi lesz, megkukultál tán? Addig beszélj, amíg jó vagyok hozzád, mert megjárhatod, — csapott az asztalra a rendőrtiszt, hogy a kopott tintatartó odábbugrott, vagy egy arasznyit. — Lopni, csalni, azt igen, azt tudtok. Kilopni az uraság szemét, csak a munka büdös, az igen... Léha, naplopó senkik vagytok... — belelovalta magát, hogy kivörösödött az arca, s hangja furcsa rikácsolásba csapott át... — Fel kéne akasztani benneteket mind, kivétel nélkül, mind, kölyköstül, asszonyostúl, hogy írmagja se maradjon a fajtátoknak... — s frecskelte a dühét, nem is erre az egy emberre, mindegyikre, akikkel dolga volt, vagy lesz, akik nyomorúságukkal, a megmaradásért vívott küzdelmükkel odaszögezik őt, a nagy álmok szülőjét ehhez a piszkos, mázolt asztalhoz. Gyűlölte, már csak ezért is gyűlölte ezeket a rongyosokat, mint ahogy gyűlölte az uraságot is, mert hajbókolni kell előtte, mert igazat kell adni minden ostobaságának. Gyűlölte, de csak titokban. Ezt lehetett nyíltan is. Kardos csak állt és kalapját gyűrögette csontos, sovány kezei között. Várt és hallgatott. Mit feleljen? Lezárják, az biztos. De mi lesz az asszonnyal? S mi lesz a két nagyobb gyerekkel? A kicsikkel még csak ellesz az öreg szüle... Mi lesz velük? — Tessék mondani, mennyit kapok én azért, hogy elvettem a jussom? — A jussodért? A lopásért... úgy mondd, hogy a lopásért... Hat hónapon alul nem úszód meg, az egyszer szent... Hat hónap, hogy elmenjen a kedved a jusstól, — nyomta meg gúnyosan a szót és megelégedetten dőlt hátra a székben, mert ha semmi ügy is volt ez, de mégiscsak ügy, amelynek aktáira rá lehet ütni a pecsétet: elintézve. — Csakhogy ... tetszik tudni... nem egyedül voltam ám én ... Voltak nekem bűn ... bűn ... — ... társaid — hajolt előre a rendőrtisztviselő, s mint vadászkutyának, remegni kezdett az orrcimpája, hogy ím, végül talán több, érdekesebb dolog is kijön ebből az egy zsák búzás ügyből. — Az ... bűntársaim is voltak . .. S ha megmondom, hogy kik voltak, ők is ülnek? Hat hónapot? — Nyugodj meg, — vált kenetteljessé a tisztviselő, hangja, — nyugodj meg. ők sem ússzák meg szárazon. Sőt, te talán akkor még kevesebbet is kapsz.,. — Az pgy nem jó ... . kapjak én is csak annyit, mint ők ... Tudom én, mi az igazság ... Együtt csináltuk, egyformán jár mindannyiunknak ... — Azt mondd már, kik voltak a társaid .. . hányán voltak? — Hárman, — mutatta az uj- jával is Kardos. — Hárman, kérem. Az asszony, meg a két nag-mbbik fiam ... Ők hárman segMgtek nekem a lopásnál... Bűmarsak ők, kérem, tessék őket is elítélni hat hónapra ... A rendőrtisztviselő elkép- pedt és égy pillanatig szóhoz sem jutott. — Na, hát nemcsak tolvaj vagy te, de aljas egy gazember is, — s magában rögtön igazat adott az uraságnak, aki csak úgy beszélt a munkásairól, hogy gazember, csavargó az mind. — Hát nem sül le a pofádról a bőr, hogy még a gyerekeiket is elviszed lopni, de az még a kisebb ... Hanem- hogy még be is köpöd őket.., — s útálkozva nézett emberére. — Megkapják ők is a.hat hó-, napot, vagy. sem •? makacsko- dott Kardos elszántán. — Kedvem volna a képedbe mászni, — háborgott a tisztviselő. Esküszöm, kedvem volna... Mit tudom én, hogy mennyit kapnak .. A gyerekek majd mennek ,a javítóba, az egyszer szent... A feleséged? Az majd a bíró dolga ... De miért kellett őket is belekeverni ebbe a piszkos ügybe? Miért, azt mondd meg nekem? Kardos lehajtotta a fejét. Most mit csináljon? Arra nem gondolt, hogy a gyerekeket javítóba küldik, erre igazán nem gondolt. — Hát enni csak kell, uram. Otthon semmi, de semmi... Gondoltam, hosszú még a cséplésig, négy ember gondja az államé lett volna ... Nem éheztünk volna ... Hát csak ezért mondtam én ... Semmi másért, csak a karéj kenyérért ... GYURKÖ GÉZA Négyszemközt — Nézz a szemembe — mondta a feleségem, s miután néhány esztendőt már eltöltöttünk egymás mellett, meg voltam győződve róla, hogy nem gazdag kifejezé- sű szemeimre kíváncsi. A férj azonban az engedelmes örök osztályához tartozik, s belenéztem a szemébe. Mind a két szememmel, mind a két szemébe. Lássa, hogy én nem spórolok, ha róla van szó. Miután így össze-vissza szemeztünk, csak ennyit mondott: — És még most se szégyelled magad? Meghökkentem, s újra belenéztem a szemébe Hátha azt kell szégyellnem, hogy az előbb rosszul csináltam, vagy kacéran kacsingattam, vagy pislogtam, vagy mit tudóm én, mit csináltam. Az ő két szemében várakozás honolt, amely szó olyan szépen rímel a vágyakozásra, de csak a versben, a szemében nem. Pedig, hogy szerettem én ezt a szemet, órákig álltam előtte, s úgy néztem, de úgy, hogy nem is tudom, hogyan, de nagyon. Akkor is volt benne várakozás, de az mennyire más volt, mint a mostani, hajaj, mennyire más... De miért is kell szégyellnem magam? — Még most se szégyelled magad? — kérdezte úiból a feleségem, mély nyomatékkai, s pupilláin szépen felsorakozott a bíróság: középen a híró, oldalt az esküdtek, egyik oldalt az ügyész és a másik oldalt senki. A bíró felemelte az ujját, fe- lémbökött és riadva, tagadni nem próbálva, vallani kezdtem: — Igen, kérem... én voltam. Én voltam, aki kétszáz forintot letagadott a prémiumból... Én voltam a pincében, mikor otthon értekezletet mondtam és még a főnököt is szidtam, mint a bokrot... Igen, kérem, én voltam, aki négy utcán át kísérte azt a szőke nőt... Igen, s egyszer, de bizonyisten, egyszer, azt is mondtam. hogy hűha, de nagy hárpia lett az én aranyos feleségemből ... Igen, kérem, tisztelt bíróság, látom, nincs mit ta- oadni. egyszer száz forintot is vesztettem kártyán, de nem az én hibám, hanem tetszik tudni, a lapok ... Meg aztán az a másik hölgy is, akinek tisztességes ajánlatot tettem, én igazán nem gondoltam, hogy kifecsegi... — S a két szemben eltűntek a bírók, esküdtek, el az ügyész, csak könnyek voltak, s hallóm, az igét: — Ezt... ezt igazán nem gondoltam volna ... Hogy ilyet, hogy velem ilyet teszel ... Hogy ilyen aljasul, gáládul becsapsz, megcsalsz... Hát ez... ez borzasztó ... — Dekái, édes szívem, — ütődtem meg magam is egy pillanatra —, miért kérdezted azt, hogy szégyellem-e magam, vagy sem? Hát én azt hittem, hogy mindezt tudtad, megtudtad? — Semmit se tudtam, bár ne is tudtam volna meg ... Én ... én — szipogta nekikeseredve — csak azért kérdeztem, mert megint sáros cipővel feküdtél a sezlonra... (egri) KOLTOK ES VERSEK T h u I i ar c Ii ushoz- HORATIUS FARKAS ANDRÁS: A hegytetőn A barna Bükk köröskörül Úgy fekszik ólomég alatt, Mint ittfelejtett gondolat, Ahogy régesrég megkövült — Hegyek-völgyek rónai ai, Mint ringóléptű asszonyok, Kikben a vér forró s konok, Csalnak nagy útra hajlani — De nem megyek. — A Várhegyen Megállók s itt, a hegytetőn A nap kacsint nevettetőn, Hogy búcsúját békén vegyem. Az erdő ritka itt. Hamar Lehull a lomb és ellepi Mohás kövét az erdei Világnak s mindént eltakar. A hegy szügyén, lábunk alatt Jóillatú évezredek Koldúsa csendben kéregét Megértést — Koldús gondolat — Ki hordta össze a hegyen A várat? Kun, jazig, avar? A nép teremteni akart, — Vagy bástyát szült a félelem? A népszáj őrzi a nevét, S talán valaki felfedi, Hogy- itt mit kell megérteni: Itt őrködött egy büszke nép — Mint verhetetlen láncolat, Bükkország száz ilyen helyén Űrt állt sok bástya, sok legény Az élet és ösztön miatt. Bükkország minden hajlatán- Egy elsüllyedt világ lakott: Lándzsára szúrták a napot, S apa eladta a leányt — Itt lett a múlté mindenük. Szelekbe szórták csontjaik, Vagy a lelkűk itt bujdosik? Csak hallgat most a barna Bükk — Ahogy elnézek délfelé, ■ „ Ahol a síkság elterül. Kiáltok; Vén' idő, kerülj’1' Ködöddel ócska semmivé, i r.--‘ó f”: ' r. v» ' V ' . '••irryv'•; ; S engedd egy pillanatra csak A krónikát elmondani: Egy régen-régi valaki — Vigyázz, — a lant húrjára csap! ANTALFY ISTVÁN: MOLNÁR GÉZÁNAK MEGJELENT VERSÉRE Ne félj attól, hogy elfelejt a föld, ahol dajkált anyád, ne félj attól, hogy megtagad ... ezt nem, soha nem mondja rád . . A föld, a fák, az ég, a ház, a szilvahamvas őszi kert szeretve vissza-viSszahív, és visszavár, — mert nem felejt Légy hű a földhöz, légy fia, szólj róla, hozzá, pár szavad legyen mindig, s ha úgy lehet, hát térj meg hozzá néhanap. Idézd a régi kis tanyát, a földet, amely szent neked, melyet nem feledtetnek el a fenyőillatú hegyek, szeresd, idézd, és lelkesedj, ha róla hoz hírt kósza szél, s legyen övé is, ami tán néked jut egykor, — a babér... MOLNÁR BÉLA: Örökség Méregetem a telkem hosszát, pár lépés lesz az egész tér; elég lesz nékünk, úgy-e, édes? A kis házunk éppen belefér. Ablakunkon messze nézhetsz, ajtót olyat teszek rája: kinn bármilyen nagy a zsivaj, nem hallatszik be a lárma. Ez a ház lesz a mi házunk, . ez a ház az örökséged: itt álmodjuk át az álmunk s itt az Időt is túléled.... Soracte csúcsán hódiadém ragyog. Küszködve tartják ormaikat fel a Fák. Terhe a hónap lenyomja Lombjaikat. Vize fagy folyóknak. Bőségesen rakd meg fahasábbal a Kályhádat; oszlasd már el a. tél fagyát S négyéves óbort hozz előmbe, Jó Thaliarchusom, — amforában Mással ne gondolj! Ingani nem fog a Ciprus, s a kőris lombja se már, — a szél Többé nem űz hullámokat, ha Isteneink azokat leverték. Rogy a jövő mit hoz? — Né kutasd soha. Ahány napot csak adnak az istenek, Őrülj azoknak, s meg ne vessed Ifjan a táncot, a víg szerelmet: Itt az idő, hogy Mars mezejére menj! Keresd a sétány enyhe fuvalmait. A megbeszélt órában ott légy, Éj idejére eső találkán. A kislánynak víg kacagása, mély Árulkodóan tör ki a les mögül, Oly jól esik. Gyengéd erővel Drága leányka szívét rabold el. Fordította: dr. ANTALFY JÓZSEF PATAKY DEZSŐ: Emlékessel! Moccan a föld s a tavaszt, fényt keresve Ébresztgeti az alvó kerteket. Zöld partokat csókolgat már az este, 4 sárga fűz barkósán integet. Mozdul a föld. — De emlékezz egy napra: — Bombák zajával terhes hónapok — Ügy vártunk már egy boldog pillanatra 5 vérünk lehelték már a sóhajok. Emlékezzél! — Egy régi áprilisra: Halált okádtak gyilkos fegyverek. Bőgött a tank és rágázolt a sírra. Gránát zúgott, meg akna. srapnellek. Véres hullákat sodort az áradat. Nem voltak lombok, csak tört. csonka fák ÉS égremerédő üszkös házfalak. Hálálbaríadó vak éjszakák. . Hörgött a föld s az ég halált okádott Holtak fogóztak véres rögökbe. Német csizma élő fejünkre hágott. Kínlódó fájdalmunkat röhögve. Emlékszel? — Ködös, áprilisi reggel Fülünkbe nyugodt,. boldog csend szakadt. S halott szívünkbe a szovjet sereggel Rügyet fakasztott az a pillanat. Szovjet sereg ... felétek száll a hála: Békét hoztatok a pirkadatba! Fehér cipó sül anyám asztalára, Boldog íz feszül minden falatba. Menyasszonyruhás fák állnak a kertben, Karjuk fehér virággal integet. És szívünkből a sóhaj égre rebben: Köszönve sorsot, vágyat, életet! Emlékezzél! — Szíved sose felejtse: Eljöttek ők és béke, béke van! A könnyeid két kezed most ne rejtse — Hazád építünk mi is, boldogan! — Lüktet a föld. — Méh zümmög kis virágnak, Melegít lányok anyás mosolya. Emlékezz és kiáltsd a nagyvilágnak: — Ne legyen többé háború, soha U!- 1957 MOLNÁR JENŐ: Ta vaszi eső A föld tavaszt gondolt, az ég tisztulást, nyomában talán már harmadnapja hull, veri a földet a tavaszi eső konok kitartással, szakadatlanul. Minden gondolat belehull a sárba! A hegyek tetején kövér felhő ül, az emberek komor szavakat szórnak az égre a kicsi ablakok mögül. Dohognak a házak, éled a határ. Az ázott mezőkön csirás mag pihen s napfényre váró vetések fürödnek újult életre az ég könnyeiben. Duzzad a mag, már sarjad a mélyben, biztató reménység moccan valahol. Tavasz van. Zuhogjon! Sárban, esőben a föld mélye termő, szebb jövőt dalol. A vékony vetések kalásszá nőnek, jön a szél, tisztára sepri az eget, szikrázik a Nap, holnap aratás lesz és sütik o barna. parasztkenyeretí
