Népújság, 1958. március (13. évfolyam, 34-58. szám)
1958-03-12 / 42. szám
1958. március 12. szerda BißPÜJSÄO S Latm-Amerika tragédiája írta: J. Andrejev és I. Eumerov Mi van a rekiámfények mögött Az „amerikai életforma” propagandistái minden erejüket latba vetik azért, hogy amikor kiejtik azt a szót, — hogy „Amerika”, az emberek csak a newyorki felhőkarcolókra, vagy a gyorsan suhanó Limousinekre gondoljanak. A Wall-Street érdekei védelmezőinek erőlködése arra irányul, hogy elkenjék az amerikai valóság néhány más oldalát, amelyről az üzleti élet urainak véleménye szerint a világnak nem kell tudnia. — Mert Amerika nem csak a Brodway reklámfényeit jelenti, hanem az Egyesült Államok országutain bolyongó, kenyeret kereső munkanélküliek millióit, Brazília, Chile, Bolivia, Paraguay, - Columbia, Peru, Guatemala, Cuba és a többi latínamerikai ország több tízmillió éhezőit, a Wall-Street urainak tulajdonában lévő ércbányákban és ültetvényeken uralkodó rabszolga viszonyokat. Mint a patak vize, úgy áramlik az amerikai monopóliumok páncélszekrényébe az arany — a dolgozó nép verejtéke és vére. Kiszámították, hogy az Egyesült Államok minden egyes lakosára jóné- hány latinamerikai, középkeleti, afrikai, stb. lakos dolgozik. Míg az amerikai monopóliumok minden munkás kizsákmányolása révén az Egyesült Államokban évi 3036 dollár profitot vágnak zsebre, addig a latinamerikai országokban majdnem 14 000 dollárt, vagyis négy és félszer annyit. Az amerikai monopóliumok az extraprofitért folyó versenyben kezükbe kaparintották a latinamerikai országok gazdasági kulcspozícióit. Az Egyesült Államok tőkebefektetése ezekben az országokban óriási összegeket ért el — több mint 9 milliárd dollárt. Minden évben egymilliárd dollár készpénz az amerikai monopóliumok nyeresége Latin- Amerikában. Az amerikai propagandagépezet már-már kimerült abban a fáradozásban, hogy be akarja bizonyítani: az amerikai tőkebefektetés a latinamerikai országok iparába mindenekelőtt ezeknek az országoknak előnyös, mert „felvirágzást” eredményez számukra. A latinamerikai országokba történt amerikai behatolás siralmas gyümölcsöt termett: a legtöbb latinamerikai ország a gazdasági katasztrófa határán áll. Az amerikai monopóliumok meggazdagodtak, mert kifosztják a latinamerikai országok nemzeti gazdaságát, ezeknek az országoknak a népei pedig szenvednek az éhségtől és a betegségtől. A krónikus rosszultápláltság és betegségek a latinamerikai lakosság tömeges elhalálozását eredményezik. Például minden ezer gyermek közül Chilében 134, Bolíviában 127, Peruban 105, Brazíliában pedig 107 hal meg. Az amerikai monopóliumok latinamerikai uralma évről- évre növeli az országok lét- fenntartási költségeit, leromlik a dolgozók amúgy is súlyos helyzete. így például Argentínában a létfenntartási költségek 1937 óta több mint 9.8-szorosára. Brazíliában több mint 12-szeresére, Chilében pedig több mint 63-szorosára emelkedtek! A latinamerikai lakosságnak több mint a fele nem tud írni, olvasni. A latinamerikai dolgozók életszínvonala rendkívül alacsony, ellenben magasabb az amerikai monopólumok profitja. Egy dollár után nyolc dollár profit Vegyük például Brazíliát. Az ország gazdasági életére súlyos teherként nehezednek a kolosszális külföldi adósságok, amelyek 1956-ban 1,736 millió dollárt tettek ki, tehát az adósság annyi volt, mint az évi állami költségvetés. Ebből az összegből több mint kétharmad rész az Egyesült Államokra jut, s az Egyesült Államok évente több tízmillió dollárt kapott Brazíliától az adósságok kamatai fejében. Az amerikai tőkebefektetés Brazíliában évről-évre növekszik. 1956 végén az amerikai tőkebefektetés több mint 1.2 milliárd dollár volt. Az amerikai monopolisták ellenőrizték valamennyi fontos kitermelő és feldolgozó iparágat. Emellett az amerikaiak Brazíliát arra használják fel, hogy mezőgazdasági termelésük elfekvő „feleslegeit” elhelyezzék. Az utóbbi időben az amerikai propaganda nagyon hí- reszteli, hogy Brazíliának „önzetlen” segítséget nyújt kölcsön formájában. Miközben a washingtoni urak nagyhangon erről fecsegnek, egymás után kaparintják meg a brazíliai katonai támaszpontokat. Ennek a „jótékonyságnak” az a lényege, hogy miközben az amerikaiak uzsora-feltételek mellett adnak kölcsönt Brazíliának, lényegében nem költenek el egyetlen dollárt sem a saját pénzükből, mert ebből az országból kisajtolt profit (öt év alatt 1.700 millió dollár) jóval fölülmúlja az amerikai kölcsönök összegét. A jótékonyság washingtoni akrobatái a népek kizsákmányolásából szerzett pénzt e népek rabságba döntésére használják fel. Az „amerikai barátok” ilyen formán kihasználják Brazília belső nehézségeit saját meggazdagodásukra. A széles néptömegek helyzete pedig évről- évre rosszabbodik. A létfenntartási költségek szakadatlan növekedése miatt a brazíliai dolgozó családok havi létminimuma 1956-ban körülbelül 9000 cruizero volt, szemben az 1950. évi 4000 cruizeroval. A brazíliai munkások évi átlagos munkabére 1956-ban csak 3031 cruizero volt. A brazíliai munkás munkájáért egy tized, egytizedne- gyed annyit kapott, mint ugyanezért a munkáért az Egyesült Államok munkása. Az amerikai monopóliumok Chilében évente 250 millió dollár profitra tesznek szert. A Braden Cooper amerikai társaság, amelynek tőkéje 1953-ban 2,332 ezer dollár volt, ugyanebben az évben 18,555 ezer dollár profitra tett szert, vagyis minden egyes dollár után majdnem nyolc dollár profitot zsebelt be. A Rockefellerek az urak Venezuelában A természet bőkezűen megáldotta Venezuelát. Venezuelában évente több mint 400 ezer tonna kőolajat termelnek ki. A „fekete aranynak” ez a hatalmas áradata nem a venezuelai népé, hanem az amerikai monopóliumoké, élükön a Rockefeller-féle „Creol Petroleum Corporation”-nal. Ki- mondhatalanul nagy a kőolaj monopóliumok profitja. . Az utóbbi hat esztendő alatt az amerikai monopóliumok Venezuelában majdnem másfélszer akkora profitra tettek szert, mint amekkora az Egyesült Államok tőkebefektetése volt ebben az országban, 1956 végén. Az amerikai monopóliumok venezuelai tőkebefektetései akkorák voltak, mint az Egyesült Államok összes latinamerikai tőkebefektetésének a fele. Az amerikai monopóliumok profitjának növekedésével mindjobban romlik a venezuelai dolgozók helyzete. Az egy főre jutó élelmiszerfogyasztás 1955-ben több mint 10 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1948-ban, A venezuelai munkás napi 12 órát kénytelen dolgozni az amerikaiak kőolajtelepén, munkabére pedig egyharmad annyi, mint az Egyesült Államokban a hasonló szakmájú munkásoké. Kenyér helyett kokain Peru az amerikai kontinens egyik leggazdagabb országa. A létfenntartási költségek 1948-hoz képest 1956-ban itt is kétszeresére növekedtek. Az Egyesült Államok militarista fegyverkezési hajszába rántották be az országot, s most a hatalmas katonai kiadások terheit nyögi. Az ágyúkra költött összegek növekedésével együtt növekedtek az adók is. A közvetett adók 1938-tól 1955-ig 34-szeresére növekedtek. A perui dolgozók, hogy csillapítsák éhségüket, a koka nevű növényt használják élelmezésre (olyan bokros növény, amelyből a kokaint nyerik). A koka gátolja azoknak a belső elválasztási mirigyeknek a működését, amelyek az étvá- gyat gerjesztik. Az amerikai üzletembereknek teljesen megfelel a Bolíviában uralkodó éhínség és nyomor. Ezt kihasználva, fillérekért vásárolják a munkaerőt, s naponta tíz-tizenkét órát dolgoztatják a munkásokat. La Pas-ban, Bolivia legnagyobb városában a munkás átlagbére napi 575 boliviano. Ugyanakkor egy kiló vaj 2500 bolivianoba, egy .kiló hús 800 bolivianóba. egy pár cipő 20 ezer bolivianóba kerül. A nyomort, az éhséget, s betegséget, a latinamerikai dolgozó életének ezeket a velejáróit, még mígtetőzi, a kegyetlen politikai elnyomás egész sor országban, ahol az Egyesült Államok jóváhagyásával és támogatásával véres diktatórikus rendszereket teremtettek. Olyan országokban, mint Cuba, Nicaragua, Paraguay, Salvador, Honduras, a Dominicai Köztársaság és több más ország dolgozói rabszolga-sorba süllyedtek, akiknek csupán a kimerítő munkára, az éhezésre és a nyomorra van joguk. Az amerikai monopóliumok elnyomásával szembeni fellépést itt államellenes bűncselekménynek tekintik és kegyetlenül büntetik. A latínamerikai dolgozók helyzete a legvilágosabban megmutatja, hogy a kapitalizmus nem tud magas életszínvonalat teremteni a széles néptömegek részére. A 170 millió latinamerikai alacsony életszínvonala az amerikai monopóliumok uralmának az eredménye, amelyek a dolgozók többszörös kizsákmányolása révén mesés profitokat vágnak zsebre. Ez lehetővé teszi, hogy az amerikai monopóliumok több ország népei életviszonyainak a megrontása révén, időnként növeljék az Egyesült Államok munkásosztálya egy-egy privi- légizált rétegének a munkabérét. De a kapitalizmus nem tud magas életszínvonalat teremteni valamennyi ország és világrész népei számára. „A tőkés országok dolgozói — hangoztatja a szocialista országok kommunista és munkáspártjai tanácskozásának nyilatkozata — most olyan viszonyok között élnek, amelyek mindjobban meggyőzik őket arról, hogy a szocializmus az egyedüli kivezető út nehéz helyzetükből”. ,,Mintha ma lett volna.. Emlékezés a Bélapátfalvi Cementgyár államosítására HOL VAN MÁR az alapító lovag Wessely Vilmos, a francia—belga részvényesek, meg vitéz Ruhmewerthi Rapaich Richard altábornagy elnök úrék, a Bélapátfalvi Cementgyár régi urai? A fiatalok nem tudnak róluk, de az idős munkások, mint Ka- kuk Máté és Csuhány János emlékeznek a múltra, s ha rég volt is, nem felejtenek! Amikor az este fénylő csillagot ragaszt az ég kárpitjára, összeülnek a bélapátfalvi öregek és régi történeteket mesélnek emlékezésül a fiataloknak, az urakról, a mesterekről, akiket csak hajcsároknak hívtak. Görnyedő háttal, esőben, sárban dolgoztak, mert élniök kellett. Ha de- rékegyenesítésre, vagy cigarettára megálltak a kezek, már süvöltött a munkafelvigyázó úr hangja: — Ti büdös bugrisok, dolgozzatok, azt a... — Nyavalyás kommunisták! Mi az, szabotálás? Mozgás, mozgás... Ég menni kellett. Sietve dolgozni, mert a telhetetlen klinker-kemence enni kért és vitéz Rapaichék olaszországi autóútjuk is sokba került. Luxusautók cikáztak a Bélkő alatti kis faluban és a Casino helyiségeit takarító asszonyok a tivornyák, a zajos mulatozások szennyét súrolták. A Casinoba csak akkor volt szabad bemenni a munkásnak, ha takarítani ment, vagy dolgozni. De máskor még csak a közelébe sem mehettek, mert a kapuban állt a kakastollas biztos úr, a „rend és az igazságszolgáltatás” őre. Csak a munka volt az övék, a napi testfárasztó robot. S a kis cementüzem fejlődött, terjeszkedett és már a magasbatörő gyárkémények ontották a füstöt, a kormot. A meredek domboldalakon drótkötélpályán futott a kő le a gyári törőkbe. A KÖZELGŐ HÁBORÜ szele a belga, francia részvényeseket biztosabb vidékre kergette. Az utódaik a Zirci Apátság, a Hitel és Kereskedelmi Bank nem sokat gondolt a munkásokra. Az ő zsebük tele volt és mit törődtek a zirci apátok azzal, hogy a szegény „báránykák” nyomorognak a földi „paradicsomban”. A vérzivataros háború is elvonult. Lassan visszatért az élet a kis faluba. Szántottak, vetettek az emberek és a cementgyárban újra mozgásba lendültek a keverőgépek. Akadozva bár. de megindult az anyagszállítás. A régi tulajdonosok hízelgő arccal újból megjelentek, s a cementgyáriak törlesztettek a régi adósságból, népbírósági tárgyalásokon ítélkeztek a nép- nyúzók felett. A gazda nélkül maradt gyáron megindult az érdekeltek torzsalkodása. A vagyon utáni marakodás igen meglátszott a termelésben. A munkások intézkedéseket vártak, ami rendet teremt ebben a helyzetben. Az 500 kommunista valami megoldást keresett és a bélapátfalvi „kommunista gyárban", — mert így nevezték a környéken — a dolgozók összefogásával megindult a rendszeres munka. 1948. tavaszát mutatott a naptár lapja és a napsütéses idő bizonyítékul szolgák a tavasznak. Az országot, a gyárak, bankok és a nagyobb üzemek államosításának híre járta be. Izgatottan tárgyalták az eseményeket és az újságban öles betűkkel hirdették: „Államosították Weiss- Manfréd gyárát Csepelen" Bélapátfalván is intézkedési vártak a gyár munkásai, ami nem késett sokáig. A szemtanú Kakuk Máté szavai nyomán kibontakozik, hogy micsoda örömet jelentett a gyár államosítása a dolgozóknak. — Úgy emlékszem erre a tavaszi napra, mintha ma lenne, — meséli az idős munkás. Éppen az előkészítő üzemben dolgoztunk, amikor beszaladt egy fiatal munkás, hogy „államosították a gyárat és délelőtt érkezik az úi igazgató...” — TÍZÓRA FELÉ mindenütt leállt a munka, porosán, piszkosan jöttek a munkások ki a gyárkapuba. Nem szervezte senki a kivonulást, mégis ott volt mindenki. A jólértesültek már az igazgató nevét suttogták, amikor egy személyautó érkezett a kapu elé. A munkások a bejáraihoz tolongtak. — „Éljen az első munkásigazgató!” — felkiáltással fogadták az autóból kilépő Ho- lecz Balázst, volt munkatársukat. — Olyan szívből jövő szavakat még nem hallottam, — emlékezik Gönczöl János főmérnök, — ahogy beszélt a Balázs. Nem kellett oda brossura, meg jegyzetfüzet... Ezzel a verőfényes tavaszi nappal új rend költözött a cementgyárba. Az igazgatói iroda ajtajának kilincséi egymásnak adták a dolgozók. Volt aki házhelyügyét akarta elintéztetni, de sok munkás ment újító javaslatokkal az igazgatóhoz és nem volt senki, akihez ne lett volna egy pár baráti szava. Gyors fejlődésnek indult a gyár. Uj mészmű építését kezdték el. Újabb gyáregységek indultak. Két cementőrlő malom építése után egy iszapőrlő nyersmalom falai emelkedtek a magasba A Bélkő oldalába alagutat fúrtak és az újonnan feltárt pálabányába ezen jártak a munkások. S ma? Dörrenések zavarják a bélapátfalvi vclgy csendjét. A kőbányában robbantanak. Az oldalból szürkés-barna füst-pamacs száll az ég felé és éktelen robbaj- jal szakad le a sziklafal egy- része. A nyikorgó sodrony- oályák mellett karcsú villanyoszlopokra feszítetl drótok húzzák az energiát: a hajtóerőt, a füstölgő cementgyárnak. A gyors futással elröppent tíz év alatt takaros kis falusi házak nőttek ki a földből, a gyáriak otthonai. Tíz év gyermeki kor. csupán, mégis óriássá nőtt, magasodott az emberi kéz alkotása. Aki tíz évvel ezelőtt elkerült a faluból, ma rá sem ismerne, mert a régi házikók helyébe egészséges, világos házakat építettek a gj'ár dolgozói. • A CEMENTGYÁR modern fürdőhelyiséget és tiszta éttermet, munkásszállót kapott, a tíz év alatt. Kakuk Máté, Csuhány János most már magukénak vallják ezt a gyárat, ahol már nekik is van szavuk, nem úgy, mint a vitéz Rapa- ichok idején. KOVÁCS JÁNOS A nyereségrészesedés munkaversenyre ösztönzi az építőket (Tudósítónktól.) A Heves megyei Állami Építőipari Vállalat múlt évi mérlegbeszámolója elkészült. A dolgozók átlagosan három- négy heti fizetésnek megfelelő nyereségvisszatérítést kapnak. A vállalat dolgozói között a nj’ereségrészesedés ismertetése lelkes hangulatot teremtett. A kőműves és ács-brigádok versenyre hívták ki a többi brigádokat. A verseny célja, hogjr, az 1958-as évet is olyan szép eredménnj'el zárják, mint a múlt évit. Résztvesz a versenyben a gyöngyösi ,.t02 lakás” Taos-féle éptésvezető- sége, a Bozókl ácsbrigád és az Erdélyi komplex-brigád. A brigádok és az építésvezetőség versenyfelhívásában szerepel a minőségi munka, az anyagtakarékosság, az igazolatlan hiányzások és a selejt megszüntetése. A versenyt ne. gyedévenként értékelik, s a legjobb eredményt elérő három brigádot 300 forinttól 1000 forintig terjedő pénzjutalomban részesítik. Jó kaszáló az elvizenyösödölt terület helyén Nagyarányú víztelenítési munkák folynak Váraszó község határában. Részben állami segítséggel, részben közös erőből már több kilométeres szakaszon tették rendbe a vízlevezető árkokat a község északi részén levő völgyben. Az idén tovább folytatják a munkát, melynek nyomán jó kaszálók, termőföldek lesznek az eddig hasznavehetetlen el- vizenyősödött területek helyén. A felnémeti kissisták között EGY ESTÉT töltöttem a felnémeti falusi KISZ-szervezet kultúrházában. Igen dicséretre méltó az az elhatározás, amit a fiatalok kezdeményeztek. Elhatározták, hogy véget vetnek annak a „tespedés”- nek, ami a falun évek óta ül. Meg kell említeni ugyanis, hogy Szilveszter kivételével mór régen nem volt kulturális megnyilvánulás. Most a fiatalok lelkesedéssel, aktív tenniakarással hozzáláttak a munkához. Móricz Zsigmond „Sári bíró” című háromfelvonásos népszínművét óhajtják bemutatni, a tervek szerint hús- vétra. Ezt a tervet szeretné ha megvalósulna, a fiatalok által felkért Németh András, az iskola igazgatóhelyettes tanára. Lelkes irányítás, jószándékú támogatás jellemzi munkáját. A próba előtt párperces beszélgetésünk folyamán felvetettem, hogy bizony véleményem szerint ezek a próbák alapos többletet jelentenek neki. A hetenkénti kétszer — hétfőn és pénteken — megtartott próbára szánt időt szabadidejéből szorítja. Ő azonban elmondja, hogy szívesen teszi, hiszen a fiatalok fegyelmezetten és komolyan végzik a próbákat. NEKI MAGÁNAK nem is kell holmi fegyelmezésekkel bajlódnia. Mikor beléptünk a kultúrterembe, saját szememmel győződtem meg az általa elmondottak bizonyságáról. A 19 falusi fiatal: fiúk és leányok szívesen hallgatnak Németh András nevelő szavaira. Hiba volna azonban, ha caupún a pozitív tényeket említeném meg. Helyes és szükséges a hiányosságokat is feltárni. Az egyik ilyen hiányosság hogy egyes ' szereplők sokszoi nem jönnek el idejére a próbára és így helyettük másnak kell felolvasni a szerepet. Ez bizony baj, de nem olyan nagy baj, hogy ne lehetne rajta segíteni. A baj orvossága, hogy a KISZ-vezetőknek szigorúan kell venni, a pontos és mindenkori megjelenést: így elérhetik hogy zökkenő mentesen tudják a próbákat lebonyolítani. Természetesen ezt a kis hibát elhomályosítja az előbb említett többi nagy, odaadással végzett pozitív munka. A szerep tanulását egyébként megnehezíti a darabban előforduló sok tájszólás is. Móricz nyelvére jellemző provincializmus. Ezen Németh András úgy segít, hogy minden egyes - a fiatalok előtt ismeretlen — szót megmagyaráz és így a megértett szöveget könnvebb tnee+anuln* és előadni. A felnémeti fiatalok tehát jó munkát végeznek. - munkájuk elismerést és dicséretet érdemel. DICSÉRETET érdemelnek azok a fiatalok, ak'k szorgalmasan készülnek az előadásra és dicséretet érdemel Németh András, aki nemcsak az iskola padiai között tanuló gyermekeket, hanem az esténként összejövő fiatalokat is tanítja és neveli, s mintegy elősegíti a darab sikerét. Dóra Zoltán
