Népújság, 1957. december (12. évfolyam, 96-104. szám)

1957-12-31 / 104. szám

1657. december 31. k; dd NÉPÜJSÁG i> A% élet — kontra Marosán Lajos KEZEMBE VETTEM a tol lat, s azon gondolkodom, hogy mi kommunisták, akiknek na­gyobb részét az eltelt 13 év tett gondolkodó emberré ha­zánkban, s akik alapvető esz­mékben és tettekben egyek vagyunk — mégis hányféle szfaből, jellemvonásból va­gyunk összegyúrva. Mert eré­nyeink és hibáink, erőnk és gyengeségünk is különböző nemcsak méreteiben, de mi­nőségében is. És gyengeségben meddig mehet a kommunista, hogv közben még vallhassa: kom­munista vagyok? Mindezek Marosán Lajossal kapcsolatban jutottak eszem­be, aki Gyöngyösön volt a párt titkára. Ügy érzem, pon­tot kellene már tenni ennek az ügynek a végére. Mert ügy ez, még hozzá elég szomorú ügy. Nem is könnyű benne dönteni, nem is kért rá sen­ki, de az ember lelkiismerete nem nyugszik. Nem hagy nyugton a gondolat, hogy ta­lán lehet rajta még segíteni. Különben ez a véleménye a gyöngyösi kommunistáknak is, s talán tanulságul szolgál feltárása soki embernek, aki a mi pártunkban dolgozik. MEGSZÜLETIK egy ember 3» évvel ezelőtt Gyöngyösön. Apja és az egész családja munkás. Ö is az lesz. Kovács. Siete egyszerű, puritán. Kevés iskola, de a miértekre választ kereső nyílt ész. A felszaba­dulás után nem lép azonnal a pártba — fenntartással él (a gyöngyösi vezetésben sok volt a polgár.) De belső kény­szer hajtja, dolgozni kezd az emberekért. Tanul, és ha ké­sőn is, de belép a pártba. — Eszével, szorgalmával eredmé­nyesen jut előre. Vállalati igazgató lesz — közel 3000 fo­rintos fizetéssel. Tanul, tanít, dolgozik. Párttitkár lesz. Em­berek nőnek fel mellette. — Zsákutcába került sorsokat hoz vissza a napfényre. Szin­te óránként tesz igazságot, — naponként tart beszédet, s negyedévenként épül új böl­csödé, szabadtéri színpad, ke­nyérgyár Gyöngyösön. Az em­berek becsülik, szeretik. Be nem telik el egy év, s egy fél város fél Marosán La­jostól, a gyöngyösi párttitkár­tól. HOGYAN LÉTEZIK ez? — Milyen út vezetett idáig? Hi­szen itt rúgta az utca porát a proligyerekekkel, itt járt is­kolába, itt nőtt fel — és nem is olyan rég tisztelték, szeret­ték, mint a város vezetőjét. Igazságtalanság lenne csak benne keresni a hibát. Hiszen volt hiba országosan is elég. Be a gyöngyösi dolgokat csak ezzel magyarázni, szintén ha­zugság lenne. Mindenki ismeri a hízelgést, ezt az átkozott, nyálkás, jel- lemtelenséget, amely ellen ta­lán a legnehezebb a védeke­zés. Ha valaha, úgy éppen eb­ben az időben lett volna na­gyon érvényes az a híres mon­dás Marosán számára, hogy: Isten ments meg barátaimtól, az ellenségeimmel majd csak elbánok magam is. Mindenütt találni egy-két olyant, akit a munkásmozga­lom úgy hordoz magával, — mint az ember kabátja a boj­torjánt. Ezek a korcs-embe­rek, elvtelen karrieristák, akik a nép előtt már régen elvesz­tették becsületüket, - ezért a párt egyes vezetői előtt igye­keznek „érdemeket” szerezni, emígyen biztosítva bizonyos előnyeiket. Talpnyalás, hízel­gés a főfegyvernemük. Rossz­indulatú, radikális „osztály­ba: cos” megjegyzéseket tesz­nek egyes gazdasági vezetők­ről, vagy egyszerű emberek­ről lehetőleg a TITKÁR ELV­TÁRS előtt (ígv nagybetűkkel ejtve a szót), s lehetőleg, de inkább az illetők hátamögött. És Gyöngyösön különösen kedvezett a légkör ezeknek a parvenüknek. Két okból is. Először, mert Gyöngyös az utóbbi években alakult át. — Bombamódra születnek a »agy- és kisüzemek, sokaso­dik a munkásosztály, az élet szinte szét akarja nyomni a Ms város falait. S mint min­den nap“" átalakulásnál, úgy itt is percenként születnek nagyszerű szépségek és per­cenként születik a bűn. Kedvezett másodszor azért, mert Marosán fiatal párttag volt és olyan időkben került a pártfunkciókba, amikor dü­höngött a személyi kultusz, — amikor már nem az emberek megnyerése, de a parancsolga­tás, a törvénytelenség és egyebek járták. A KEZDETI sikerek is ta­lajt adtak, a talpnyalás is se­gítette tehát kialakulni azt az érzést, hogy ő csalhatatlan ve­zető. Az embernek ilyenkor könnyen a fejébe száll a di­csőség. A szerény, jóindulatú emberek szavát nem hallja meg. Szalad vele a csikó — ahogy mondani szokás. Baklövést baklövéssel tetőz, de a körülállók egy része eszét és kiváló képzettségét dicsérik. Aki ellentmond: rosszindulatú, irigy! Az évtizedek óta működő gazdakört elveszi a parasztok­tól és a DISZ-nek adja. A volt Hangya kirakatban elhelye­zik a hírhedt rajzos újságot, amelyen a kulákok mellett „leleplezik” a cukrászdába já­rókat, kisebb tévedőket. Na­ponként hívatja magához az üzemek igazgatóit, parancso­kat osztogat, névszerint meg­jelöli, kiket kell elbocsátani. Ezek a döntések is tele van­nak tévedéssel, de maga a módszer is idegen a kommu­nista vezetéstől Természete­sen a dolgok kiszivárognak. Az emberek, de maguk a kommunisták is úgy érzik, itt minden Marosántól függ. A párt háttérbe szorul. — Beszélj Marosánnal, ő el tudja intézni... — Rosszul fek­szem Marosánnál, kitettek az állásomból — ilyen és ehhez hasonló gondolatok születnek és hangzanak el, sajnos, nem is alaptalanul. A város kultúrpolitikájába is „vaskézzel” belenyúl. Nincs jazz-zene, bűn cukrászdába járni, nagyfröccsöt inni, ul­tizni, — divatos nyakkendőt és vastag talpú cipőt horda­ni. Ez a szűkkeblű, szűkmarkú bánásmód az emberekkel nem vezethet jóra. Tetézi hibáit, hogy gyomor­beteg lesz és emiatt még ide­gesebb. Nehéz hozzá bejutni. Lénye szép csendben elveszti demokratizmusát és akarva— akaratlanul arisztokratikus übermensch-é válik. Néhány számító már saját kisded já­tékait is Marosán számlájára Íratja. — Marosán elvtárs mondta... Marosán elvtárs akarja így — s mert maga is alapot adott erre, el is hiszik. A munkások zöme is eltávolodik tőle: va­lahogy idegenszagúnak érzik. 1956. nyarán országosan megindul a hibák helyreho­zása, a rehabilitáció. Marosáét mintha kicserélték volna. — Szíwel-lélekkel fog a munká­hoz, érzi, hogy saját hibáit is jóvá kell tennie. Aztán jön az ellenforrada­lom. Október 27-én lent jár­tam náluk. A pártbizottságon egy tucat becsületes kommu­nista fegyverben, a talpnya- lóknak sem hírük, sem ham­vuk. Marosán elvtárs lelkesí­ti őket, s ezek az emberek, — érzem, tűzbe mennének vele együtt a pártért. Mindegyiket ismerem, s úgy éreztem akkor, hogy Gyöngyösön nem lehet baj. Este, hogy visszajövök Egerbe, ülést tartunk a me­gyebizottságon, s ott bejelen­tik, hogy Marosán Gyöngyös­ről Egerbe kéri áthelyezését. FéL Számíze megkeseredik. A gyöngyösi városi pártház védői között ott vannak elv­társaim, barátaim. Azokat is követelte a huligán tömeg, — épp úgy, mint Marosánt. De azok mind bíznak Marosánban és ő most otthagyja a süly- lyedő hajót, embereivel együtt. De nem volt sok időnk a töprengésre, mert hisz meg­volt nekünk Egerben is a ba­junk. 1956. NOVEMBER első nap­jaiban Marosán Lajossal szemben nagy hibát követtünk eL De rövid idő alatt volt erőnk e súlyos hibát kijavíta­ni. Marosán elvtársnál viszont az a helyzet, hogy az első perctől kezdve problémát je­lent az új pártbizottsáenak, és ez ma már súlyos üggyé fa­jult. Nem, egy percig sem ál­lítjuk, hogy csak Marosán a hibás. De azok a kisebb hi­bák, melyeket vele szemben a pártban elkövettek, eltör­pülnek az övéi mellett. Marosán elvtárs ma is ösz- szetéveszti az önérzetet a hiú­sággal. Frecskol belőle a sér­tődöttség. Néhány példa: április 4-én „zsenánt” neki díszőrség st állni a munkásőrség egyenru­hájában a szovjet emlékmű­nél. Egy alkalommal Gyöngyö­sön jár Alpári elvtárs a KEB- től. Háromszor-négyszer, öt­ször hivatják Marosánt a pártbizottságra, de nem megy. Végül is a központból lent járt elvtárs keresi fel őt. Tanácstag, de az MSZMP csoport üléseire nem jár, így helytelenül foglal állást a ta­nácsüléseken. S mégha jót is mond, azt még ma is kioktató, fölényes hangon teszi. Nem fogad el gazdasági ve­zetői beosztást, úgymond: ha a pártapparátusban nern va­gyok jó, ne legyek jó üzemi vezetésre sem. Pedig Marosán Lajosnak meg kellene értenie, hogy a város, a dolgozók ér­deke most azt követeli, hogy ő ne dolgozzék a pártban, — mint vezető. Bármennyire fáj, bármennyire igazságtalannak tartja szubjektive — számun- ra nem lehet más fontos, mint a nép érdeke. A tragédia Marosán Lajos életében, hogy azt hiszi: a gyöngyösi dolgozók nagy ré­sze szereti őt. Sajnos, nem így van. Tudnia kellene, hogy na­gyon sok párttag, de még alapszervezet is csak úgy lé­pett be a pártba, illetve akkor alakult meg, amikor megtud­ták, hogy Marosán Lajos nem lesz funkcionárius. És szinte naponként súlyosbítja helyze­tét. Jó volna elgondolkoznia azon is, hogy milyen pozíció­ból harcol a pártbizottsággal szemben, mert ez akár akarja, akár nem: harc, amelyet ő kezdeményez. S ez a harc, ez a nyakaskodás és sértődés diktálta magatartás az egész város előtt zajlik le. Ha Ma­rosán szerényebb ember len­ne, ha következetesebben igyekezne kijavítani hibáit, a nép is megbotsátaná azokat, hiszen közülük való, és tud­ják, hogy hibái mellett sok jót is tett. EBBEN AZ évben az újság­ban több alkalommal meg­említettük Marosán nevét — a múlt hibáinak értékelésénél. Ez a mostani cikk is elég szomoritó újévi ajándék. De szeretném, mint ahogyan so­kan szeretnék, ha ez amolyan optimista tragédiává válna. Hiszen a városi pártbizottsá­gon minden ellenkező hírha- ranggal szemben többször is leszögezték, hogy becsülik Marosán elvtársat. S maga Marosán Lajos is egy hozzám írt levelében azt írja: „... én nem vagyok haragban a párt­tal, engem a párt tett ember­ré, és én a párt embere vol­tam és leszek ezután is.” EZ JÓ DOLOG, szép dolog — meg kell tenni. S akkor megszűnik az ügy, amely eb­ben a percben nem Marosán kontra pártbizottság, de maga az élet és kontra Marosán. Suha Andor Ötszáz hold szőlőtelep a Csányi Állami Gazdaságban Az eddig oltványtermeszté­séről és faiskolájáról ismert Csányi Állami Gazdaság a kö­vetkező három évben szőlőter­melő gazdasággá fejlődik. Ta­valy és az idén 100 holdnyi szőlőt telepítettek, ez év őszén további 170 hold talajt készí­tettek elő új szőlőtelep szá­mára, 1960-ig pedig összefüg­gő nagyüzemi szőlőterületük eléri az ötszáz holdat. Az új telepre homoki szőlőt ültetnek 150 X 100 cm sortá­volságra, hogy a talajmunkát mindenütt géppel végezhes­sék. A kordonművelésű szőlő­táblákat harminc méteres gyümölcsfasávokkal körítik. Szilveszteri szolgálat (MÁRKVSZ LÁSZLÓ képesriportja) Cseng a pohár, habzik a bor: búcsúz­tatjuk az ó-esztendőt és vidáman, tele re­ménnyel köszöntjük az újat. Most fordul át a Föld egy új esztendőre, s roskatag léptekkel távozik az öreg 1957, s friss, ruganyos léptekkel táncol elénk az ifjú 1958. Nevetünk, csók csattan, kézfogás biztat: Szilveszter. Álljunk meg egy tűnő pillanatra. Csak addig, kedves Olvasó, kedves és vidám embersereg, míg ezt a néhány képet átfutja szemed. Csak addig és ne tovább. Ennyit megérdemelnek ők, akik ma is, most is dolgoznak, itt mellet­tünk, kinn az éjszakában, a kórházakban, vagy a vasútnál. Akik munkával, szolgá­latban búcsúztatják az ó — s köszöntik az új évet. BALOGH ALBERT: Mi a kedvenc nótája, — utoljára még eljátszom — ebben az évben HUSZÁR PÉTER: ...jelentem, az éjszaka sehol nem történt eddig tűzeset! CZIPCZER OTTÓ: Hát azért egy hashajtóért nem kellett volna most jönni... JANOTIK JENÖNÉ: Csökkeni a láza, ide is beköszönt azért a boldog új esztendő PETROVICS IMRE: Ez igen, ez ízleni fog a szilveszterezőknek! DASKÓ IMRE: Majd hajnal felé. akkor lesz dolgunk, hiába, a jó borból is megárt a sok.. (Képesriport folytatása a 7. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents