Népújság, 1957. december (12. évfolyam, 96-104. szám)

1957-12-21 / 101. szám

1991. december 21. szombet NÉPÚJSÁG 3 NAPIRENDEN As egymilliárd forint jtfiénk a gyár? — mondják egyesek, s gondolják, hogy akkor részüket kiveszik abból a gyárból. Eme ki­csit tréfás megfogalmazás mögött azonban milliók húzódnak meg, anyagban és forintban, milliók, mert a becsületes em­berek társadalmának jórésze még ma sem tartja különösebb bűnnek, ha valaki egy marék szöget, egy franciakulcsot, né­hány tekercs drótot hazavisz, hogyhát az otthon is kell. S aki szöggel kezdi — és hagyják! — az talán egy eszterga­paddal végezné, minthogy még különbbel is végezték egye­sek letartóztatásuk előtt. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a társadalmi tulajdon védelme ma közügy, ha úgy tetszik, harci kérdés, vagy súlyponti probléma: de továbbhaladá­sunk, építésünk hovatovább alapvető kérdése lesz. A közelmúltban valamiféle szúróvizsga keretében az il­letékes szervek leállítottak egy építkezésről hazatérő mun­kásszállító buszt, vajon hány ember „viszi haza részét” a nép, a köz tulajdonából. A bibliában az úr legalább Látót és családját igaz embernek találta, de ezen a buszon egy ember nem volt, akit meg lehetett volna mutatni: im, ez nem visz semmit. Csak ez az egyetlen szúrópróba 25 ezer fo­rintot mentett meg a népgazdaság számára. Ebben az év­ben — nyilvánvalóan az ellenforradalom erkölcslazító hatá­sára — majd egymilliárd forint tűnt el kézen-közön, — a hiányos ellenőrzés jóvoltából. Ez a népgazdaság pénze volt, a közé. Ezt a kissé tág, s az egyes ember előtt nem mindenkor világos és érzékel­hető fogalmat mindjárt húsba és zsebbevágó, kézzelfogható ténnyé változtatjuk. Az államnak mintegy 600 millió forintra volna szüksége, hogy a legégetőbb nyugdíj problémákat megnyugtatólag rendezni tudja. De nincs annyi pénze — nem titok, hogy az ellenforradalom kártevése miatt is — mert ennél is több tűnt el a sikkasztók, a tolvajok, a fusi- zók kezén, vagy zsebén. Drága pénzen hozunk be külföldről — pedig nem ál­lunk valami rózsásan valutában — bányafát, — lesz belőle disznóól, tüzelő; rezet, abból öngyújtó; drótféleségeket, — kerítés, alapanyagokat, hogy jó minőségű motor, szerszám- alkatrészeket készítsünk belőle, s ezek egyrésze haza ván­dorol, vagy orrgazdához kerül, vagy mint Selypen a cukor­ból, csere alapján pálinka lesz, mégpedig féldeci. S rnég olyan emberek is, akik egy szalmaszálat nem tennének zsebre, elnézőek az ilyen apró kis stiklík iránt, mondván: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját, mindig is volt ilyen, ezután is lesz! És ezek a megértő emberek jóvoltából, a felületes ellenőrzésből az kerekedik ki, hogy százezreket sikkaszt az illető, mire a bíróság elé kerül, pedig kemény szóval, vagy fegyelmi eljárással, még a züllés útjának leg­elején meg lehetett volna állítani. Gyakran elmondtuk a közelmúltban, hogy nálunk az a baj, s ez a szocializmus gyermekbetegsége, hogy már nem hat a kapitalisták fegyelme, s még nem a szocialista társada­lomé. Az előbbit igazán nem siratjuk, de most már aztán tényleg itt az ideje, hogy hasson a mi fegyelmünk társadal­mi úton is, de bírósági úton is. Népünk kemény és megfeszí­tett munkájának eredményeit nem engedhetjük meg, hogy egyes garázda, felelőtlen és lelkiismeretlen elemek elherdál­ják, hogy meglopják közvetve és közvetlenül saját dolgozó társaikat, hogy a „fogd, ahol éred” elv uralkodhasson el üze­mekben, intézményekben, bárhol. A legkeményebb ítéletekre van szükség, de arra is, hogy már a kezdet kezdetén az ügyhöz méltó keménységgel jár­janak el az igazgatók, hogy elsősorban a kommunisták, s a kommunisták riadója nyomán minden becsületes ember a leghatározottabban lépjen fel az üzemi szarkák kellemetle­nül „csörgő” sisere hada ellen. „A GYÖNGYÖSI BAGOLYVÁR“ Sok panasznak és kérelemnek eleget téve látogattam meg a gyöngyösi Petőfi gazdakört. Már a lépcsőházban bábeli hangzavar. Nem lepődtem meg. így volt ez a múltban is. A terembe lépve valósággal mellbevágóit a kapadohány, az illatos cigaretta, az. izzadtság és szesz keveredett szaga. Bűz és füst mindenfelé. Az asztalok mel­lett kipirult arcú, káromkodó és részben italos emberek kártyáz­tak. Ezen sem lepődtem meg. Ez is így volt a múltban is. Egyik asztalnál „ferbliztek“ és az asztalon tekintélyes összeg. A másik asztalon is nagyobb pénz-, de itt már a „huszonegy“ járta, míg a harmadik asztalt nagy dö- römböléssel verték a csontos pa­raszt kezek, itt a „talon“ izgatta a kedélyeket. Egyben azonban egyek voltak, — valamennyien kiabáltak és nyerni akartak. A kártyaasztalokat körülvette a kibicek sisere hada. Mindenki ki­abált. Nagy volt a sürgés-forgás a söntés felé is úgy, mint régen. Csörögtek a poharak, sercegelt a szóda és nagyokat ugrottak az „ádámcsutkák“, miközben a „kar- cos“ vagy a „murci” lejtőre ka­pott. Egyik jó ismerősöm bizalmasan húzott egy sarokba és kabátja alól egy üveget kihúzva kínált meg a hazulról hozott nedűvel, mondva, „igyál öregem“, ez szen­telt bor, mert a templomban is velem volt. Bolond ember az, aki 16 forintos bort iszik, mikor odahaza olcsóbb van“. Az egész helyiségen végignézve azt vártam, ugyan mikor és honr nan bukkan elő a régi bandafő­nök, Osvald igazgató és hűséges segítő társai, „Bardóczi Pál elnök úr, Csépány István gondnok úr“ és a töbi régi eminensek. Mikor csendül fel a gondnok úr szép te­nor hangja. (Erre ő mai napig is büszke, de joggal, hiszen nap­számba is szokott énekelni). Igen, végignéztem és eszembe­jutott a múlt. így volt ez régen is. Hány kis gyermekcipő és kis kabátka ára úszott itt a bűnös falak között el Osvald úr és ban­dája zsebébe? Hány becsületes édesanya várta haza férjét ebéd­re, vacsorára és hiába? Hány csa­lád boldogságát zúzta szét a reg­geltől éjfélig tartó kártyacsata. Hány könnyes asszonyt láttam, aki azzal a reménnyel jött férjé­ért, hogy kimenti abból a bűn­barlangból és ezért szidást és eset­leg odahaza verést kapott a vesz­tes apátóL Hogy ezt honnan tudom, azt a gyöngyösiek jól ismerik, de má­solóiak is elárulhatom, hogy majd másfél évig alkalmazottja voltam ennek a „bűnszövetkezetnek“. Az Osvald-féle „Földműves Gazda­körnek“. Itt a nagy nyilvánosság előtt kérdezem meg, illetve mondom el „interpellációmat“. Meddig tűri még a Petőfi gazdakör vezetősége ezt a szégyenteljes állapotot? Hová akarja zülleszteni a gyön­gyösi becsületes gazdákat ? Űzze ki magából a gazdakör a nem odavaló kártyásokat. Vá­lassza ki a tagok közül a szóra­kozni akarókat, hiszen szép kár­tyajáték is van. Kocsma, lebúi. vagy tényleg gazdakör-e a Petőfi gazdakör? Hogyha kocsma, vagy lebúj, akkor azonnal hagyja el a „Petőfi“ nevet és ne mocskolja be a világhírű költőnk emlékét, akire mindig büszkén gondol minden igaz magyar. Tudom, hogy a jelenlegi Petőfi gazdakör vezetősége belátja és igyekszik jóvátenni a hibát és mindent megtesz annak érdeké­ben, hogy a gazdakör tagjai a kör helyiségében valóban szóra­kozzanak és családtagjaikkal együtt kellemesen töltsék szabad idejüket. Amennyiben volna olyan egyén vagy gazdaköri tag, aki nem ért egyet az itt leírtakkal, azzal szí­vesen szállók vitába, — hogyha nevét becsületesen megírja — és konkrét adatokkal igazolom állí­tásaimat. Remélem, hogy a közeljövőben, már becsületes, szórakozó embere­ket találok a Petőfi gazdakörben. Kisteleki István, Gyöngyös Kitűnő állapotban lévő R-71-es B. M. W. 750 cm3 motorkerékpár oldalkocsival sürgősen eladó. Cím: a Kiadóban. Alapító tag NEGYVEN ÉVES korára 12 hold földet kuporgatott össze. Kozépparaszt lett, de milyen áront A szükség hajtotta, cse­lédember gyereke volt, úgy kapaszkodott tehát a föld után, mint vizbeluló a szamaszál el­éréséért. Szolga lett, hogy szolga ne maradjon. Kezdetben a vasútnál dol­gozott. Kezdetben? — gye­rekkorában. Majd téglagyári munkás lett. Tizennégy évig szolgálta Tassi Béni 18 holdas gazaailcodót, abban a remény­ben, hogy főidet örököl tőle. Úgy egyeztek meg, hogy a végrendeletben ratestaija a földet, ha halálig dolgozza. A két fiatal kar nekilendült, a szív reménykedett, reményke­dett, hogy valaha mint gazda áll e földek végében. Másképp lett. A másfél évtizedes cselédke­dés árát elsöpörte a háború. Bocsi János nem merte köve­telni jussát, aztán 30 hold bé­relt földet művelt meg csa­ládjával. A család sokat kért. Nyolc gyerek jött egymásután, jobban szaporodtak, mint a föld. Nekifeszültek a munká­nak. Harc volt ez, nem is munka, harc a szegénység el­len, a saját földért. És évek múltán a füzesabonyi határban Bocsi Jánosnak már 12 hold termésével adózott a sok ve­rejtékért. Talán tovább is szaporodott volna a föld, de 1849 telén új hírek, szokatlan hírek keringtek Füzesabony­ban: termelőszövetkezet ala­kul. Bocsi János akkor még csak sejtette, mint tudta, hogy ez lesz a paraszti jövő. Jelent­kezett felvételre. Tízszer- húszszor jöttek össze, kétsé­gek, bizakodás váltogatta egy­mást a téli esték vitáin, de újévre győzött a szövetkezeti gondolat, 1950 első napjaiban megalakult a füzesabonyi Pe­tőfi termelőcsoport. A NEHEZEN összekuporga- tott földet traktorok szántot­ták táblába, minden felszere­lés, kocsi, ló, borona a közös­be került. Ki tehenét, ki ta­karmányát adta be a közösbe. Nem voltak gazdagok, nem is értettek a közös gazdálkodás­hoz, s így az első évben még „hazacsepelték” a búzát, csak az árpát osztották ki munka­egységre. Elöljáróban ennyit jó tudni Bocsi János 49 éves tsz-tagról, aki majd egy évtizede ott bá­báskodott a vajúdó új parasz­ti élet bölcsőjénél. Most, hogy többet megtudjunk róla, még el kell áruim, hogy nem öreg ember, szívében, izmaiban, akaratában, nem öreg. Alig lehetett eicsalni a takarmány viliázástól, mert nem akarta, hogy míg beszélgetünk, a többiek dolgozzanak helyette. Mikor végzett, megtörölte ke­zét, izzadt homlokán feljebb tolta az új szörmekucsmát, je­lezve, kész a beszélgetésre. Bocsi János igen szűkszavú ember. A gyerekekről is alig ejt egy-két szót, az istálló sar­kában, ahová behúzódtunk a hideg elől. — Józsi a legidősebb. Kato- náéknál kitanulta a gépkocsi- vezetést, de visszajött ide a tsz-be. Itt dolgozik Anna is, meg a feleségem... Ennyi munkáskezet egyetlen család sem ad a közösnek. Igaz, a termelőszövetkezet sem fukarkodott az elismeréssel. — Bent pontosan meg tud­ják mondani mennyi keresett a család — mutat az iroda fe­lé — én azt sem tartom szá­mon, mennyi munkaegységem van. Első a dolog... Az em­ber nem nézheti, hogy mire, mennyi munkaegységet aUpak, nem vagyunk mi kupecek. TÖBBSZÖRI érdeklődésre sem áll kötélnek, nem akarja felsorolni, mi mindent kapott az idén. Nehéz is fejben tar­tani, hisz lepedőnyi kimutatás kell hozzá. Ezért hát az irodá­ba mentünk, ahol meghökken­tő adatokat tártak elénk a Bo­csi család jövedelméről. Készpénzben 28.399 forintot kapott a család. Kimértek ne­kik 66 mázsa búzát, 10 vagon szalmát és takarmányt, 40 má­zsa kukoricát, 8.24 mázsa cuk­rot, 82 kiló zsírt, burgonyát, répát tonnaszámra. Nyolc év egyike ennyit hozott a Bocsi családnak. Nem csoda, ha bol- dogoulnak... — Nézze én azelőtt sem él­tem rosszul. Azóta is ki lehet jönni a keresetből — szerény­kedik — tán még jobban... — Két éve lebontottuk a ré­gi vályogházat, mert valósá­gos patkányfészek volt már. Téglából építettünk helyette kétszobásat. De még nincs tel­jesen kész — teszi hozzá. — Nem jutott rá pénz? — Hát éppen jutott volna, de a lánynak stafirung kellett, szobabútor, meg az idősebb gyerek is motort akart. Tizen­egy ezerbe került az is. Aztán sok cipő, ruha, télikabát kel­lett a családnak, elment a pénz. Bocsi János nem panaszko­dik a megélhetésre, most már az a kérdés, megdolgozott-e becsületesen a családfő és a család ezért a töménytelen terményért, szép summa pén­zért? NYUGODT lelkiismerettel mondhatjuk: meg: 1070 nap munkája után fizették ki ne­kik a részesedést, ennyi mun­kaegységet dolgozott meg a család. Bocsi János egymaga 433 munkaegységet szerzett. Nem is akárhogy, mert ehhez tudni kell, hogy gyakorta el­marad a munkából, naphosz- szat sem látni a tsz környé­kén. Ilyenkor azonban hiába keresnék az ágyban, vagy a kocsmában, mert más elfog­laltsága van, a falu és a járás ügyében fáradozik. Számolja az ujjún, mennyi helyre kell menni. — A járási tanács tagja va­gyok, népfront vezetőségi tag. De ott kell lennem a legelte­tési bizottság ülésein is, mert ott is a vezetőségbe választot­tak... meg a szövetkezetnél, ahol igazgatósági tag vagyok... szóval sok helyen, no. Ezért éjszakai munkát vál­lal, így pótolja az elgyűlése- zett nappalokat. Néhány hete is négy és fél vagon szenet raktak ki éjszaka Azt mondják rá, törekvő ember, de nem feltörekvő. Di­csérik a tsz-ben, de elmond­ja hibáit is. — 1953-ban, mikor „megbo­londultak” sok tszcs-ben, — eszembe sem jutott itthagyni a közöst. Aztán jött október. A csoportba már napok óta nem mertünk bemenni, mert akasz­tással fenyegettek. Megvallom őszintén, téltem. Otthon vár­tam, mi lesz. Egyik este az ud­varon kiabálás, lövöldözés zaja hallattszott. Ott ordítot­ták, hogy adjam vissza a föl­det. En? Akkor terveztük, hogy 300 holdat tagosltunk a tsz-nek, biztos azt kiabálták. Kerestek engem is. Bocsi János nem mert ujjat húzni velük, nem állt ki a közös gazdálkodásért, bár szí­ve szerint ezt tette volna. Mi­kor a közgyűlésen titkos sza­vazást tartottak és 48-an sza­vaztak a közösre, és csak 13-an a szétcszlásra, akkor ő is visszaszerezte bizalmát. Most már nem szívesen gondoi vissza ezekre a napokra, mikor majdnem szakított a közös gazdálkodással. Azóta eszébe sem jutott, hogy ott hagyja a szövetkezetét. BOCSI JÁNOS, a füzesabo­nyi Petőfi Tsz alapító tagja, a maga erényeivel és hibáival, a botladozó utat kereső paraszt- ember, aki mégis nyolc éve dolgozik a közösben. Nyolc éve és most is inkább a tsz jö­vője érdekli, mint a csábító­nak ható egyéni gazdálkodás. Ahogy beosztását nevezi, egy­szerű „gyalogos”. Közkatonája a szövetkezésnek, s az is akar maradni. Kívánjuk, hogy rriegérje, hosszú évek múltán úgy emlegessék; Bocsi János nyug­díjas termelőszövetkezeti pá­rám. Kovács Bődre Séta Játékországban (A képesriport folytatása az 1. oldalról.) A legnagyobb sikere a szaladgáló kis villanyvasútnak van. Alig lehet a gyerekeket elhúzni mellőle. Bár lehet, hogy karácsony után boldog tulajdonosai lesznek. Melyiket válasszam? Nehéz a döntés! De majd csak sikerül. Mintha már az övé volna, olyan boldogan játszik ez a kis­lány a nagy labdákkal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents