Népújság, 1957. október (12. évfolyam, 78-86. szám)

1957-10-12 / 81. szám

1957. október 12. szombat

NÉPÚJSÁG

5

Jó úton járnak as atkári kommunisták, de bátrabb hangra van szükség

Esztendeje lesz már maholnap, hogy Varga Györgyék elégedetten kezdték dörzsöl- getni a kezüket Atkáron. Úgy vélték, sohasem állhatnak már talpra a szövetkezetek, s nem sok idő múlva már az emlékük is a múlté lesz. Aki akkoriban kint járt Atkáron. nem ismert rá a felboly dúlt falura. De az öröm kissé korai volt, korán húzták meg a lélekharangot a szövetkezetek felett. Nem telt bele két hónap sem, s mire beköszöntött a tavasz, újra talpra álltak s a nagy táblákon közösen végezték ismét a szántást, vetést. Nehéz volna ma már elmesélni, hogyan is kezdődött. Visz- szahúzódott medrébe az ellen- forradalom szennyes áradata is, de helyén még sok iszap maradt.

Most csendes a falu, ezernyi hétköznapi problémáival kopogtatnak be a tanácshoz, az egyiknek cserép kell az építkezéshez, a másik cserevetőmag után érdeklődik, a harmadik családi bajára keres •orvoslást. Kint a határban törik a kukoricát, szántanak, vetnek, — de ez csak a felszín. A mélyben még fel-fel csapnak az indulatok, igazságukat, vagy vélt igazságukat keresik az emberek, sérelmeiken rágódnak, ■ s mindez, ezer felé húzza a falut, melynek talán soha sem volt olyan nagy szüksége az összefogásra, hogy megőrizze nehezen visszaszerzett nyugalmát.

Jól érzik ezt a falu kommunistái és nem is járnak rossz úton, amikor igyekeznek eloszlatni a fejekben még itt-ott meglévő zűrzavart, amikor segítenek a jogos sérelmek orvoslásában, de akkor is, amikor erélyesen fellépnek a jogtalan követelések ellen. Mert ezekből is akad jócskán.

Hosszú, nehéznek ígérkező munkába fogtak, mikor teljes rendet, nyugalmat akarnak teremteni, de nem kilátástalan, mint ahogy azt az itt-ott megcsillanó eredmények már mutatják is.

A legnehezebb talán, saját soraik rendezése volt, hiszen köztük is akadtak sértett emberek, — bár dicséretükre mondva többségük félre tette ezt, mikor a pártról volt sző, — s olyanok is, akik félelemből, vagy kényelemből minduntalan a hangoskodók mellé szegődtek. De ma már ott tartanak, hogy a termelőszövetkezettől a tanácsig, a gépállomástól az egyéni gazdák udvaráig, mindenütt hallatják szavukat. Hangjuk néha talán •erőtlen, nem elég bátor, de mégis naponta hirdeti, hogy a pártot nem lehet elsöpörni, az •embereket, akik felismerték az igazságot, nem lehet megfélemlíteni, még egy októberrel fém.

Esztendővel ezelőtt megye- ®zerte híres termelőszövetkezeti község volt Atkár. Egyik szövetkezete a Micsurin, való- ^sggal híres lett, de még a

leggyengébb szövetkezet tagjai is mindig vittek annyit ható, mint egy jól dolgozó egyéni. A micsurinisták meg bátran versenyre kelhettek bármelyik középparaszttal. Erőszak kellett hozzá, hogy szétverjék őket, s az erőszaknak helyenként igen jó szövetségesei voltak olyan emberek, akik csak azt nézték, mit lehetne hazavinni a közösből. De végül megtört minden az embereken. akik esztendők kemény munkáját, szívüket, lelkűket adtak bele a szövetkezetbe. Egymás után álltak talpra s most a hónapok kemény munkája után ott tartanak, hogy

berek éri” áIIhatnak *z em- fTw- eredményeikkel.

S°r a PftŐfi tsz kommunistái eszméltek rá erre. A

fez-tagokból kis küldöttségeink S'en:eztek’ s felkeresik sorrd azokat, akik az ősz óta n^g nem jöttek el a szövetkezet hazatajára. Elmondják

ienkJk végeztek egész esztendőben, s megkérdik, nem

vo na-e kedve ismét közöttük kknzn\ r§azuk volt, amikor azokat keresték fel először,

akiket már a közös munka, közös emlékek, barátság fűzött a csoporthoz. Az egyéni gazda gondjával eltelt egy esztendő, nem feledtette el a szövetkezetben töltött négy-öt évet. A beszélgetések eredménye, hogy a Petőfi Tsz legközelebbi közgyűlésén 10 visszalépő család felvételéről döntenek.

örülnek a tszben az első sikereknek, s most már néha olyanokat is felkeresnek, akik a Micsurinból léptek ki. A gazdák, akiket az otthagyott szövetkezetből még senki sem hívott vissza, örülnek a látogatásnak, s ha a Micsurinisták nem ébrednek hamarosan magukra, a legjobbakat „elagitálja” az orruk elől a Petőfi. Mert sajnos, a Micsurin tsz kommunistái még nem tartanak ott, ahol a másik szövetkezetbeliek. Van vagy ötven család, aki a Micsurinból lépett ki, s nem egy közülük már megtette félig az utat a szövetkezethez. Vagy 28-an gyűltek össze, hogy beszélgessenek a visszalépésről, de a Micsurinból senki sem jött el közéjük. Pedig javarészük becsületes, szorgalmas ember, csak nyer vele a tsz, ha visz- szahívja.

A régi tagok mellett akadnak a kívül állók között is olyanok, akik várják a hívást, egyeseket éppen a szövetkezetiek bátor kiállása nyert meg, de egyelőre még azokkal sem sokat törődnek. A községi pártszervezet is csak most kezdi megtenni az első lépéseket, hogy bátran ismertesse a szövetkezetek előnyét. Pedig Atkáron kétszer olyan szükség van a megnyerő szóra, hiszen szinte „hagyományai” vannak a községben, az önkéntesség minden oldalról való megsértésével folytatott szövetkezeti fejlesztésnek. Most, ezekben a napokban, mikor szép szóval keresik fel az embereket, egy kicsit vizsgáznak is a falu kommunistái abból, hogy nemcsak türelmetlen erőszakos módon tudják erősíteni a szövetkezeti mozgalmat.

A sok törvénysértésből szinte természetesen adódik a község kommunistáinak másik nagy feladata. Az elmúlt években a szükségessé vált tagosítás mellett számtalan esetben volt, minden alap nélküli földcserélgetés. Egy-egy földdarab nem ritkán kétszer-há- romszor gazdát cserélt, míg végre megállapodtak a végleges tulajdonosban. Az emberek egyrésze, akik ezt elkövették, ma már isten tudja hol éldegélnek, de ott maradtak a községben az elégedetlen gazdák, s jogos sérelmeik orvoslásának, jogtalan követeléseinek leszerelésének — egyformán nehéz munkája a tanács új vezetőire, s a falu kommunistáira hárul. A jogos kérelmek többségét sikerül is, — ha nem is teljes mértékben — orvosolni. Nem Is ezek okozzák a nehézséget, hanem a sok jogtalan követelés. Sehol a megyében nincs még olyan község, ahol olyan hatalmas visszhangot keltett volna az ellenforradalom által bevetett jelszó: vissza az ősi földet.

Nem egy kérvény van a tanácsnál, amelyen csak ez áll: Kérem és követelem, hogy adják vissza ilyen és ilyen helyrajzi szám alatti föidemet, mert az „ősi” tulajdonom. S ezeket a kérvényeket ráadásul nem ritkán olyan emberek írták, akik 1945-ben kaptak földet. Sokról kiderült, hogy kapott helyette ingatlant, tehát követelése jogtalan. De egyetlen határozattal, melyben értesítik, hogy kérését nem vehetik figyelembe, még nem lehet célt érni. A tanácsiaknak, a község kommunistáinak a feladata, hogy megmagyarázzák, csak a törvénysértések egész sorával lehetne teljesíteni ezeket a kérelmeket. A szövetkezeti táblákhoz hozzányúlni nem lehet, s az egyáltalán nem volna jogos, hogy ismét megmozgassanak három-négy, vagy ennél is több gazdát -csak azért, hogy egy-egy ember újra a régi 1000-2000 kvadrátján szánthasson. Sajnos a földek a községben úgy össze vannak cserélve, hogy egy-egy ilyen panaszt csak egész sor ember új megsértésével lehetne orvosolni, ennek pedig igazán semmi értelme! Mindezt megmagyarázni, a kommunisták igen nehéz munkája. De ha sikerül, ha az emberek nagy többsége nem a saját sérelmét dédelgeti már, hanem derekasan nekifog a munkának, érdeklődése az egész falu élete, eseményei felé fordul, megnyílik az útja annak is, hogy még több embert nyerhessenek meg ismét a közös gazdálkodás gondolatának.

Addig pedig, csak egyet lehet még mondani: jó úton kezdtek el járni a falu kommunistái, csak egyre van szükség, arra, hogy minden kérdésben bátrabban mondják ki az igazságot.

s deák —

Elvették a kutyáját

Sidney Cromptonnak, egy vak angol koldusnak Rinty nevű farkaskutyája volt és egyetlen támasza és társa. Egyik szomszédnője, áld látta, hogy kutyáját többször megverte, feljelentette Cromptont, A bíróság ítélete értelmében a kutyát elvették a gazdájától és úgy döntöttek, hogy a koldús soha nem tarthat kutyát.

Tetőről egy kocsiba

Trontóban egy háztetőn dolgozó villanyszerelő hét méter magasból ráesett egy kis autóra, annak felnyitható tetejét átszakította és az elképedt gépkocsivezető mellett kötött ki.

Eredmény:' egy kartörés.

A hír nem tisztázza, hogy a villanyszerelő, vagy a gépkocsi- vezető karjáról van-e szó.

Helyesbítés

Szüret Abasáron című cikkünkben elírás történt a szerződéses must átvételi áránál, A Borforgalmi Vállalat nem 56, hanem 46 fillért fizet cukorfokonként a szerződött mustért.

Októberi napsütésben...

O- ■ • • «“ '

i—

300 vagon búza az államnak

Érdekes kimutatást készített a termelőszövetkezetek idei gazdálkodásának eredményeiről a Heves megyei mezőgazdasági igazgatóság. Csupán a gabonatermés számbavétele jól bizonyít a nagyüzemi gazdálkodás fölénye mellett.

Amíg ez évben az egyénileg gazdálkodók — megyei átlagban — 8.5 mázsa kenyérgabonát takarítottak be holdanként, a termelőszövetkezeti tagságnál ez a szám 10.95 mázsát mutat, kerek egy métermázsával többet a tavalyi jó termésnél. A közös gazdaságok egyötöde tizenkét mázsán felüli termést takarított be egy-egy holdról, s nem ritka a 13—14 mázsás átlag sem, sőt a felnémeti „Petőfi” tagsága 16 mázsás eredménnyel

tűnt ki. A kiváló termésnek több, mint felét a tagság között osztották ki, a többit pedig a vetőmag visszatartása után az államnak adták át. Összesen csaknem 300 vagon búzát juttattak el az állami szabadfelvásárlási szervekhez, azaz minden egyes holdról 3 mázsa 20 kiló búzát küldtek az ország kenyérellátásának biztosítására.

Jó volt a termés takar- mánygaobnából is. A megtermett árpa, zab csaknem felét takarmányalapnak, vetőmagnak tették félre a megye termelőszövetkezetei, több, mint négyezer mázsányit szabadgabonaként értékesítettek és még mindig maradt annyijuk, hogy egy-egy család hat mázsát kapott belőle.

Az atkári Micsurin Tsz több terménye nyert első díjat a gyöngyösi Mátravidéki Gyümölcs- és borhét kiállításon. Virág Gergely, a tsz elnöke örömmel mutatja az első díjat nyert búzát, a kiállítás egyik látogatójának.

Qhjíít Lejú-éL

ejgjip izei£bn£$j[iáj4ifr£

Tf'lnézésüket kell kémem, hogy ilyen nagy nyilvánosság V-J előtt kéretlenül és hívatlanul teregetem ki szívük titkát, de szolgáljon mentségemül, hogy nevet nem írok, minthogy nem is tudok. Babits Mihály mondja egyhelyütt: „Nem. az énekes szüli a dalt: — a dal szüli énekeséi?’. Másszóval, nem én találtam e levél mondanivalójára, e mondanivaló talált rám a minap, az esti cukrászdában, ahová szí- vetrontani betértem, s ahol önöket megláttam a kéz a kézben ülve a tenyérnyi asztal mellett. Leültem magam is unottan és fáradtan, egésznapi munka mogorvaságával fejemben és szívemben, oly hangulatban, hogy gyilkolni köny- nyebben tudtam volna, mint simogatni. S mikor egy negyedóra múlva kiléptem a cukrászda ajtaján, egészen fel- vidámodtam és megbékéltem az élettel.

Higyjék el, ezt nem a kávénak köszönhettem.

Ez természetesen meg nem Lett votna ok arra, hogy mindjárt — mert ugye nekem erre éppenséggel meg van a Lehetőségem — a LegszéLesebb nyiLvanossag eLótt írjak itt levelet a két ismeretien szerelmesnek. Előtte való nap azonban házassági évfordulón vettem részt: szüléimén. E az évforduló családias meghittsegeoen felele oeneaiek azok az even is, amikor az én letem meg csak anyam es apam szemében lobogott, s azok az évek is, amikor letem mar megkövetelte a mindennapit, amelynek megszerzése gyilkosa volt abban az időben minden szerelemnek es romantikának.

S ahogy ott ültem a sarokban, fel szemmel oda-oda pislogva a masík asztalhoz (bevallom: tudom, hogy ez nevelet- lenseg volt tőlem) akaratlanul is eszembejutott az előbbi este. Tudom, nagyon jól tudom, éppen anyám és apám szavaiból tudom, hogy a szerelmesek annak idején és azelőtt is és mindig telve voltak hittel, bizalommal, optimizmussal, nemcsak egymással, de az egész elettel szemben. Az már aztán más lapra tartozik, hogy a hétköznapi élet verejtékes küzdelmében mi es mennyi maradt meg ebből a vőlegénymenyasszonyi útravalóból. De azt is tudom, s nagyon kérem önöket, ne vegyék most ezt vatc/mijeie ad hoc, életszínvonal agitációnak, hogy e szerelmespár tarisznyája, amely most hittel, bizalommal, ezernyi tervvel van telve, néhány esztendő múlva sem lesz a sívar élet hamubansült pogácsájával telve.

Tudom, hogy az a nagy darab fiatalember, akinek olyan öklei vannak, hogy már csak amiatt se merném megbántani, s aki most ezekkel a kezekkel úgy simogat, mint valami bársony, fog még cifrán káromkodni fiatal felesége nem kis bosszúságára. Tudom, hogy az a bájos kislány, aki most szendén, de határozottsága biztos tudatában ül a férfi mellett és megállás nélkül beszél, fog még perlekedni is. Tudom, hogy lesz bajuk, gondjuk, zátonyra futott tervük, s (ne legyen igazam!) talán könnyük is, bánatuk is. Lesz, mert az élet sajnos nem diadalmenet, de...

C* e miatt a kötőszó miatt, e két betűből álló „de” miatt ö írom ezt a nyílt levelet a ma minden szerelmespárjának, akik cukrászdában, vagy a kispadon, lopott csókot váltva, vagy egymás kezét simogatva tervezik a boldog holnapot. Ezért a betűért! Mert ez a „de” pontosan azt rejti magában, amit az én szüleim, a mi szüléink számára nem rejtett magában az elmúlt kor boldogságot adni oly meddő méhe. Régen azt mondták — önámító vigasztalásképp — hogy a boldogságot csak magunkban kell keresni. Lehet, hogy vám, ebben igazság, de azt tudom, hogy a munkanélküli bányász, akinek a felesége otthon a harmadik gyereket várta, a béres, a summás, a napszámos, aki Móra „mindennapi kenyerén” tengődött, hiába nézett magába. Ott nem talált bol- boldogságot, csak keserűséget, nézett hát inkább, ha tudott, a pálinkáspohárba, mert ott legalább öntudatlanságot talált.

A boldogság — vállalom, itt is vállalom a materializmus vádját — bizony eléggé anyagi valami. A mámor elszáll, a mézeshetek hite, bizodalma megkopik, a csók íze fanyarrá válik, ha a boldogságra hivatott embereknek a csók közben is felkordul a gyomra, s az ölelő kar sovány bordákra tapad. Sok nálunk ma, a talán nagyon is fiatal házas. Korra fiatal. A magam részéről nem értek, mert nem is érthetek azzal egyet, hogy 18—20 éves fiúk, s 16—17 éves lányok esküdjenek „örök hűséget” egymásnak. De nem tudom letagadni azt a tényt, hogy ebben a nem örvendetes házassági lázban is van örvendetes, — hogy házasodhatnak, mert van mire, mert a boldogságnak meg van az anyagi alapja. A munka, a biztos munka, a jó kereset, — s istenkém, — talán még lakás is akad valahogy, liehet családot alapítani, mert nem fenyeget a munkanélküliség riasztó réme, nem az adóvégrehajtó, nem a háziúr kénye-kedve, a betegség, amely pénz nélkül majdhogynem egyenlő a halállal.

És nem tudom, hogy önök, kedves cukrászdái szerelmesek, mikor tartják az esküvőjüket, hogy egyházi lesz-e vagy sem, még azt se tudom, vaj’ mi lehet a foglalkozásuk. Csak azt tudom, amit látok, amit láttam. Hogy szeretik egymást, hogy jól öltözöttek, hogy a férfi munkás lehet valahol, de az is lehet, hogy könyvelő, vagy mérnök... ki tudja ezt ma már nálunk megállapítani? ...mondom, magukról csak ennyit tudok. De azt tudom, épp olyan határozottan és biztosan, mint maguk, hogy ez a két, kedves cukrászdái szerelmes boldog lesz, — a társadalmon legalább is ez nem fog múlni — az asszonynak, (bocsánat, de minek az álszerénység) nem kell otthon orvos nélkül szülnie, hogy a férjnek is mindig lesz munkája, becsületes keresete, hogy lesz szép és nyugodt otthonuk, s ugyanilyen életük.

Puck, a Szentivánéji álom csintalan manója titkos varázsszerrel rendelkezett, s ez segített a szerelmesek egymás- ratalálásában, ez segített a boldogsághoz. Nekünk nincs semmiféle varázsszerünk ehhez, csak a két kezünk, a munkánk és nagy, nagyon nagy hitünk. S amikor szerelmeseket látok, tervező fiatalokat, akik mernek is tervezni, akkor ez az én nagy hitem, bizodalmám, ha lehet még nagyobb lesz. Az életben, amelyben annyira lehet ma már bízni, hogy még a szerelmet se kell féltenünk tőle, amely a tervek gazdag tarsolyát a megvalósult tervek még gazdagabb tarsolyává változtatja.

Jllindezért lettem én olyan jókedvű abban a kis cukrászi dában, mindezekért írtam én ezt a nyílt levelet — nem is magukhoz, hanem a tervező szerelmesekhez, mindenkihez —■ és mindezek után, úgy vélem lehet bátorságom levelem végén sok boldogságot, sikert, szép életet, sok-sok csókot kívánni önöknek.

Mégegyszer, elnézést kér ezért a nyílt levélért, kedves cukrászdái szerelmesek:

GYURKÓ GÉZA. *