Népújság, 1957. szeptember (12. évfolyam, 70-77. szám)

1957-09-07 / 71. szám

2 NÉPCJSÁG 1957. szeptember 7. szombat A GONDOLAT PESTISE ELÖL KÉT LEVÉL FEKSZIK előt­tem. Szólni késztet, nem új, de agyonelemzett témáról, mely író és olvasó szemében kissé már „lefutotta” magát. De ha valaha propagandának vélhették egyesek a disszi- densek életének zsákutcába futásáról szóló hírekét, a mos­tanában kibontakozó igazság egyre borzongatóbban józanít s hökkent jó és rosszakaratú embereket egyformán. Mert, ha tudunk is öngyilkos szín­művészekről, üvegmosogató müvészreménységekról és sztá­rokról, akik kolostorok éjjeli­őrei, a legmeghatóbbak mégis az apró egyéni tragédiák, mint ahogyan az úton gázolt kósza kis eb halála jobban fáj, mint a lőtt oroszláné. L. Ria, akit Egerben jól is­mernek s aki szépsége és sok­irányú készsége miatt jó elő­jelekkel vehette fel a versenyt a külföldi élet-halál harcban, ezt írja: „Akkor kellett volna megpofozni engem, amikor ott­hagytam a várost s hazámat. Éjjel-nappal dolgozom, s még­sem szabadulhatok a hon­vágytól. Nem élet ez így, it­ten. „Egy másik írás ugyan­csak Londonból B. Gáboré, akiről ugyancsak azt hittük: könnyen áll majd helyt oda- künn is, hiszen kitűnő muzsi­kus, jómegjelenésű fickó, nőt­len, blazirt, tettrekész, A ma embere. „Segítsetek valaho- hogyan rajtam” — könyörög a levél — „nyomorgok, s jön­nék haza, de a következmé­nyektől való félelem s a hó­napok óta tartó nélkülözés megfosztott energiámtól.” Szokványos két levél, ful- lasztóan szokványos. Annyi van belőlük, hogy újságcikk­nek unalmas, telt gyomornak pedig közönyös. Közei negyed- millió magyar ragadott ván­dorbotot. Mi mostan itthonról a derűs ősz biztonságában egy­kedvűen latolgatjuk e tényt s csak kevesekben sajog fel új­ra meg újra a kérdés: miért? Miért kellett ennek így lennie? Statisztikákat állítottunk össze arról: hányán szöktek meg a bűnözők közül, hányán politikai okokból, kik mentek el kalandvágyból, kik új élet­forma keresése miatt. De sze­rintem épp a fő okot kerül­gettük eddig. Hallgattunk a „harmadik világról” mely Ke­let és Nyugat valósága helyett mindkettőről százezrek fejé­ben létezett csak s most a té­nyek pörölycsapásai alatt re- csegve-ropogva merült alá a közöny óceánjában. KIMONDOM nyíltan: vé­reink nagyrésze a gondolat pestisével fertőzve menekült egy fejtetőre állított délibáb felé. Ezt a gondolatot a har­mincas évek elején hurcolták be polgári társadalmunk vi­lágába. A Nyugatról készült fényképek ezek, finomnyomá- < sú' magazinok, válogatott szé- < pék, pálmák, Florida napsü- < tötte fövénye, ékszercsodák, < házóriások, „snájdig” cow- < boyok, vágtató csordák, pá- < holyból csodált krokodilok, < 100 tagú jazz-zenekarok, bá-< mulatós néger énekesek és szó- < listák világáról. Ezt és csak; ezt importáltuk s egy ezredév; óta jóra, nyugalmasra sóvárgó; népünk agyában lassan kibon- J taKozott egy mesebeli Atlantis J agyonkozmetikázott képe. ! Válságok, csődök, sztrájkok és I elbocsájtások nélküli képe. A ! Nyugatra vándoroltak sikerei < annak idején csak fokozták a ; lelkesedést. Hiszen a század; elején ott gazdasági fellendü- ; lés volt, a kapitalizmus terme-; lésgörbéjének jólismert ábrája ; szerint. Volt hát, aki jól járt.; De mi történt az ötvenes; évek elején? Az elzártság, a I Nyugatról festett képek egy- oldalusága tovább ajnározta ! ezt a melegházi penészvirá- ! got. „Hunyt szemmel bérceken < futunk, mindig csodára vár • szívünk, a legjobb amit nem • tudunk, a legszebb, amit nem • hiszünk” — mondja Babits ; Mihály. így történt, hogy a; „mi” nyugati világunk más; lett. Még annál a világnál is; másabb, amit önmagáról a; Nyugat pingálni próbált. És ; más még ma is. ; Bebizonyítsam? Uraságoktól; levetett „nyugati” nyakkendők; színorgiáit viseljük, holott ná-! luk ez már régen nem divat.; Suttyó és orvostanhallgató ! Rock and Roll-ért rajong, s I rángatódzik rá, holott ez a tánc Amerikában bámulatos gyorsan „lefutott”. Kezdő ze­nészek, akik a zenei ABC fo­galmait sem konyítják „in médiás rés” jelszóval bugl- vugit játszanak s aratnak nagy sikert az édes-bús nyugati bor- zadályt élvező naiv kis koba­kok között. HIGYJÜK EL: bóvli van itt, ami talán még rosszabb, mint az eredeti. Ebben mi is ludasok vagyunk: éveken át pojácát csináltunk belőle s sokan — érthető perverzióval — pont a pojácába szerettek bele. S ez a pojáca ott ugra­bugrált a Fertő-tó vidékén bo­torkáló családapák, diákok és „modern” leányzók szeme előtt s ahogyan hajdan a cso­daszarvas csábította monda­béli ősienket e földre, úgy ve­zette őket a csodapojáca a va­lóság kietlen kráterébe, ahon­nan csak kevesek számára adódott visszaút. De ez csak az érem egyik oldala. A másik: mi magun­kat is „eláztattuk” a blazirt és eszményekben nem hívő generáció előtt. Sokan sike­resen hitették el velük, hogy a szocializmus az élet teljes­sége ellen van s az ellensége­ket kiirtva és félreállítva a tudomány és művészet fan­tomjai közül mű-céltáblákat alkottunk s lőttük rájuk — jobb hijján — a szektariánus nyilakat. A nyugati délibáb­tól elbűvölteknek ez a haza középkori kolostornak tetsz­hetett, hiszen már-már ott tartottunk, hogy a báltermek­ben tilalomfákat állítunk fel. ök — szegények — elmentek, mert azt hitték, hogy már semmiben sem hihetnek. S most bámulatosan sok az ön- gyilkosságok száma. Miért? Nem egyszerűen azért, mert nehéz a megélhetés és mardos a honvágy. Korántsem. Az emberek akkor folyamodnak már ehhez a legutolsó lépés­hez mikor világnézetük, az önmagukból sarjadó vélemé­nyek, álláspontok, hitek rend­szere valamilyen okból hirte­len omlik össze. Látszatra nincs kiút s legtöbbször nincs erő az újrakezdésre. Mi tör­tént hát? A pojáca eltűnt. Szertefosz­lott. Nem maradt más, csak a munka, az állati robot. Kitűnt, hogy az amerikaiak nem a filmek Clar Gablejei, vagy Garry Cooperjei, hanem ver­gődő és gürcölő emberek, akik sokkal, de sokkal jobban fél­nek az elsejéktől és tizenötö­dikéktől, a leépítésektől és átszervezésektől, mint mi. Ki­tűnt, hogy ott sem táncol mindenki Rock and Roll-t, hi­szen az öreg farmerek, kiknél jó magyarjaink a dúsan tejelő tehenek tőgyét mosogatják, azt sem tudják mi az. „Phű, ronda külföldi” — köpnek az idegenre Kanadában s a nem­rég még az egri, vagy gyön­gyösi utcákon piperkőcködő fiatalember most zokszó nél­kül görnyed a fakitermelések gerendái alatt. Nemcsak a váll rokkan meg ilyenkor: a lélek elsősorban. Képzeljük el a kártyást, ki minden pénzét egyetlen lapra tette fel s vesz­tett. Van-e kiút? ÉS VALAMIT az itthoni­akról, a fiatalokról. Látassuk meg velük az igazat, rólunk is róluk is. Még nincs minden rendben. A pojáca még él itt­hon, még csábít és fertőz. Ha valaki rángatódzni akar, ám tegye, lelke legyen rajta. De mi lenne, ha végre egyszer már mi magunk adnánk a sa­ját ifjúságunk számára ötle­tet, „divatot” és célt, erőseb­bet a pojácánál. Sándor cár külön „ukázban” rendelte el, hogy népe tanuljon meg sak­kozni, mert úgy vélte, hogy az elnyomás jármát a sakkba mélyedt nép könnyebben vi­seli el. A nyugati divat hisz­tériák lélektani alapja ugyan­ez: menekülés a gondolkodás mételye elől. A mi teljes em­beri szabadságunk tehát azt jelentené, hogy nálunk nincs és nincs is szükség valamire, ami helyes irányba tereli a felnövő generációk érdeklődé­sét? Alig hisszük. Az oktalansá­gok utáni álmodozás, kikopott giccsek felkarolása helyett bi­zonyára akad sok más, ami jóváteheti a hazug álom világ­ba süppedt letűnt esztendők bűneit. — pagony — KIS ÜGYEK A Kis ügyek rovatban közölt Klucsik József petőfibányai lakos levelére a következőket válaszoljuk: „Tóth Mihályné lőrinci italboltunkban volt, mint italmérő, de még ez év elején felmondta állását, s vállalatunk a helyi tanács ja­vaslatára mást alkalmazott he­lyébe. Tudomásunk van arról, hogy Tóth Mihályné szeretne újból előbbi munkahelyén dol­gozni, de tekintettel, hogy az állást betöltötték, erre nincs lehetőség. Azt nem mondjuk, hogy amenyiben az állás meg­üresedik, nem alkalmazzuk új­ból Tóthnét.” Mátravideki Vendéglátóipari Vállalat. O A község nevében fogtam tollat, amikor megírom, hogy Bélapátfalván a Monosbélhez közeleső részen egy gazdátlan kút van, részben a tűzveszély esetére, másrészt ivóvíznek használtuk. Az utóbbi időben, vagy két hónapja, éppen ami­kor a meleg miatt legnagyobb szükség lett volna rá, főzés­hez, mosáshoz, a környéken Eladó a Pétervásárai Földmű­vesszövetkezetnél jó állapot­ban lévő 500-as 1 drb. csibe keltetőgép, 1 drb 100 literes és 50 literes burgonyafüllesz- tő, 3 drb 25 literes tejeskan­na, 1 drb fej övöd ör és 1 drb úszós tejmérő edény. A Nagy Október és a kulturális forradalom írta : SZ. KAFIANOV, a Szovjetunió kulturális ügyeinek első miniszterhelyettese Nagy Október az új kultúra kialakításának lehe­tőségét teremtette meg szá­munkra. Negyven év alatt olyan kultúrális életet terem­tettünk, melynek alkotója a nép. A kultúra tükrében a nép élete jelenik meg. A szov­jet nép a tudomány, az iroda­lom és a művészet valamennyi területén új vívmányokkal gazdagította kultúrájának ha­gyományos kincsestárát. A Szovjetunió népeinek kul­túrális felemelkedését az analfabétizmus felszámolásá­ban, az iskolahálózat fejlesz­tésében is lemérhetjük. Míg a forradalom előtt az orosz la­kosság háromnegyed része analfabéta volt, a különböző nemzetiségek írástudóinak száma alig érte el a 2-3 szá­zalékot, addig ma már tudó­sokkal, művészekkel büszkél­kedhetnek. A szovjet hatalom már az első rendeletéiben le­szögezte az általános tanköte­lezettséget, az ingyenes okta­tást és az iskolát elválasztotta az egyháztól. Jelenleg a Szov­jetunióban több mint 213.000 iskolában több mint 30 millió gyermek tanul. A hatodik öt­éves terv végére a politechni­kai oktatás alapján bevezetik az általános, kötelező tízosz­tályos oktatást. A í *■ Forradalom előtt a kü­lönböző technikumokban mindössze 54.000-en tanultak, míg az idén több, mint 2 mil­lió diák jár a különböző szak- középiskolákba. A Forradalom előtt 105 főiskola mintegy 127.000 hallgatóval működött, míg jelenleg 767 főiskolában több mint kétmillióan tanul­nak. Éppen ilyen gyorsütemű a fejlődés a nemzetiségi köz­társaságok területén is. A szovjet hatalom évei alatt soha nem látott felvirág|zás- nak indult a tudomány. Ez nemcsak a tudományos inté­zetek és dolgozók számának növekedésében tapasztalható, hanem világhírű tudományos vívmányokban is. Ilyen pél­dául a világ legnagyobb atemgépe, a szinkronfazotron, az atomerőmű és sok más. Negyven év alatt kifejlődött a szocialista-realista szovjet irodalom is. Az irodalom lé­pést tartott az egész nép kul­túrális felemelkedésével. Míg 1913- ban Oroszországban 26.000 különféle könyvet adtak ki, addig az utóbbi években évente 56—60 ezer különféle könyv, egymilfliárd, vagy an­nál nagyobb példányszámban látott napvilágot. Tavaly több mint 4.300 új könyv 180 millió példányban jelent meg. A kultúra elterjesztésének fontos eszköze a színház. Az Októberi Forradalom előtt egész Oroszországban mind­össze 172 színház működött. Jelenleg a Szovjetunióban több mint 500 színház, köztük 32 opera játszik. Ifjúsági, vagy gyermekszínház 40 évvel ez­előtt még ismeretlen fogalom volt Oroszországban, míg ma 101 ilyen várja ifjú közönsé­gét. Negyven év alatt világhír­névre tett szert a szovjet ze­ne. A szovjet zeneművészek, t.ovábbfejlésztve régi hagyo­mányaikat, méltán foglalják el helyüket a nagy művészek sorában. Mindezek a számok egy végső következtetéshez vezet­nek a színház és zeneművé­szet a széles néptömegek köz­kincsévé vált. ífcép eredménnyel büszkél­kedhetünk a tömegeket legin­kább érdeklő művészeti ág, a filmművészet terén. 1956-ban 2812 millió néző látogatta filmszínházainkat. A Szovjet­unióban 30 filmstúdió műkö­dik, amelyek tavaly 85 művé­szi és több mint 400 tudomá­nyos-népszerűsítő és doku­mentfilmet gyártottak. Idén 100 művészi és több mint aOO más film gyártását tervez­zük, de 1960-ra évi 120 művé­szi film elkészítését vesszük tervbe. Szóljunk néhány szót a ^ szovjet hatalom egyik kultúrális vívmányáról, a tá­volbalátásról. A televíziós köz­pontok száma állandóan emel­kedik és 1960-ra mintegy 75 ilyen stúdió szolgáltat majd adásokat. A kultúrális forradalom eredményeként jöttek létre a Szovjetunió híres múzeumai, könyvtárai, kultúrpalotái, a- melyek ma már mind a dol­gozók tudását gyarapítják. soocBc OÓ6SB © c''6~arő:o^f> ff A Heves megyei Szeszipari Vállalat mindenféle gyümölcscefre kifőzését vállalja. A gazdafőzésre je­lentkezni lehet: Eger, Mária utca 34. sz. alatti szeszfőz­dében. most látni kívánják az állam megteremtőit, lerónni tisztele­tüket, kegyeletüket. A bod- roshajú néger mellett magyar áll, mögötte talán éppen fran­ciák, majd angolok, aztán helybeliek, majd ceyloniak és németek, indiaiak és szudá- niak állnak a sorban, türel­mesen várva az őrségváltást, hogy megnyíljon a mauzóleum ajtaja. S jön a díszőrség. Fegyver a vállon, keményen döngenek a léptek... ballra át... ott áll egy­mással szemben a váltás, s ebben a pillanatban mélyet kondul az óra. Egyet. A le­váltott őrök elvonulnak, a mauzóleum ajtaja megnyílik és a sor, amely eddig türel­mesen várt, lassan megindul. Vörös márvány, csend, a kripta kicsit borzongató hű­vössége összekeveredik az ér­zésekkel, az emberek lehele­tével, óvatos lépteik csussza- násával, amint lefelé haladnak a lépcsőn. A vörös márványt fekete váltja fel, a lépcső al­ján jobbra széles ajtó, halk, kicsit szomorkás vörös fény árad, s a központi teremben, a fekete márvány alatt nyug­szik a két üvegkoporsó. Még néhány lépés, s itt fekszik előttem a fekete párnákon az alvó Lenin. Egyszerű, fekete ruhában, kis hegyes szakáié­val, mély álmában, domború homloka mögött az örökre megnémúlt gondolatokkal. Olyan, mint ahogy a korabeli filmek mutatták: egyszerű, szelíd arcú, de rendkívül ener­gikus állú ember... Mellette a másik üvegkoporsó, díszegyen­ruhában nyugszik itt, tömött bajuszával, örök némaságban, — Sztálin. Arca megsímúlt, mintha most aludná ki egy emberöltő hihetetlen küzdel­mét, deres bajusza, haja még határozottabbá teszi arcvoná­sait. Fekszenek egymás mellett, kik hosszú évekig egymás mellett küzdöttek. Fekszenek: az egyik, aki elkezdte, s a má­sik, aki folytatta és diadalra vitte a munkásosztály ügyét. Alszanak, pihennek, talán elő­ször és most már örökké utol­jára. Az emberek arcán meg­hatottság és zavar, szemük­ben tisztelet és kegyelet, amint lépegetnek a koporsók előtt, halkan, szinte lábujjhe­gyen: aludjanak, meg ne za­varják békés álmukat, egy békés város szívében. Vala­mikor ők zárták szívükre ezt a várost, Moszkvát, s most ez a város ölelte szívére örökre ezt a két embert, a mauzóle­um néma lakóit. Halottak, akik élnek, míg becsületes em­ber él a földön. Halottak, akik­nek csak az ajkuk szűnt meg beszélni, de gondolataik él­nek és vezetnek, ott lüktetnek Moszkva utcáin, az iskolák­ban, az egyetemeken, a labo­ratóriumokban, a szántó-vető paraszt munkájában, a meg­csapolt kohó vad tüzében, — mind nagyobb teret átölelve szerte a világon. j ze< örök. A szovjet emberek tud­ják és ismerik a másik halott, a másik nagy politikus hibáit. Ismerik, nem tagadják, sőt! De Lenin mellé fektették, mert szerintük ott a helye, mert hibái, annak az ember­nek voltak a hibái, aki vég­eredményben éjt nappallá té­ve dolgozott Lenin hagyatéka megvalósításán. Memento. S az emlékezés ott leng, mint örökké égő gyertyák kanyargó füstje a mauzóleum felett, s most meg­szakad a vidámság fonala, helyét csend, mértéktartó, vagy udvarias, szívből fakadó, de mindenképpen a tisztelet csendje foglalja el. A Kreml hatalmas torony­óráján az egyes számhoz kö­zeledik a hatalmas mutató. A végeláthatatlan sor, amely a mauzóleumtól végig a Vörös téren le, egészen a Manyezs teréig kígyózik, türelmesen vár. Minden nemzet képvisel­teti itt magát. Nem program ez, nem szervezett, előre meg­beszélt program, jönnek, akik jönni akarnak, jönnek, akiket megigézett a szovjet állam, s Kint vagyunk megint a té­ren. Szikrázik az égen a Nap, a tér másik oldalán zsong, morajlik az élet, a mauzóleum ajtajában a koszorúk mellett némán állnak őrt a katonák. Mi is némán és megilletődve lépegetünk el a Kreml fala mellett, betűzve az ide elteme­tett kommunista hősök neve­it, — és hallgatunk. Nincs mit mondanunk egymásnak. Mert mit mondjon az ember? Köz­helyeket? Szólamokat? Még akik hajlamosak rá, azok is érzik, hogy most hallgatni kell. Hallgatni és gondolkod­ni. Nem a két halotton. Nem. A művön, amit alkottak, amit eddig láttunk és még látni fo­gunk, amit tapasztaltunk és ezután még tapasztalni fo­gunk. Arra kell most gondolni, a holnapra, a jövőre. Hirtelen felvillan előttem egy kép: Le­nin a szovjetek tanácskozásán, kicsit előrelendülve, keze messze előre mutat. Ez a kéz most ott nyugszik, hideg me­reven a vörös fényben, a fe­kete márvány alatt. De a gon­dolat, amit ez a kéz akkor ki­fejezett, most is, változatlanul is előremutat. Előre! Én mentem adni: kegyeletet. S én kaptam, még a halottak­tól is: biztatást. Az utcákon egymásbakarolt fiatalok,' táncolva, énekelve, nevetve és bízva. Boldog ifjú­ság, boldog jövő: gondoljatok azért egy-egy tűnő percre ar­ra a márvány mauzóleumra is. (Folytatjuk). Memento Emlékezzünk, a halottakra. A halottakra, akik ma is él­nek, akiknek a neve elválaszt­hatatlanul összeforrott a hol­nappal és a múlttal, amelyből a jelen fakadt. A halottakra, akiknek nyughelyétől egy lé­pésre égnek tör a vidámság s úgy gyöngyözik az élet, mint a szertelen folyású gyors hegyi­patak. S ez a harsogó vidám­ság nem kegyeletsértés, ez az erőtől duzzadó optimizmus, nem méltatlan ahhoz a két halotthoz, aki itt fekszik egy nagy város szívében, már- :ványmauzóleum mélyén, a Kreml vörös falai tövében. Ezt : akarták, ezért dolgoztak, az egyik megteremtve egy új vi­lágot, hibátlanul, a másik fel­építve és megvédve, de em­beri hibáktól nem mentesen. Lenin és Sztálin. A két halott, • a nagy ügy megálmodója és falapjainak lerakója, s a má- ;sik: a nagy ügy, a szocializ­mus ügyének megvalósítója. ; Lenin több mint három év­itizede, Sztálin egynéhány éve halott, de amit tettek: az lakók kénytelenek tetejét fel­bontani és kötélen húzni vi­zet. Teteje régebben összetör­ve, mindenféle szemét, hulla­dék belepotyog a kútba, sok­szor még a trágya is, így vize teljesen ihatatlan, egészségte­len, többször felhívtuk az il­letékes tanács és egészségügyi szervek figyelmét a kútra. Egy hónappal ezelőtt szétszedték, a kút pumpa berendezését is elvitték és azóta még mindig nem hozták vissza. Azt hi­szem, a tanácsnak többét kel­lene foglalkoznia a község dolgaival, legfőképpen ezzel a kúttal. Ferenc Sándor, Bélapátfalva Kéréssel fordulok önökhöz, kérem szíveskedjenek segíteni, mert egyedül nem tudom elin­tézni panaszomat. Múlt évben 3794 forint értékű konyhabú­tort rendeltem a tiszanánai Vegyes KTSZ-nél, ahol 1500 forint előleget fizettem, a töb­bit a bútor átvételekor kell ki­fizetni — mondták. Az ellen- forradalmi időszak után fel­oszlott a tiszanánai Vegyes KTSZ és sokan Tiszanánán sem a bútort, sem az adott előleget nem kaptuk vissza. Pedig mar az IKOSZ, a Kiszöv és a Nem­zeti Bank is foglalkozott ügyünkkel, illetve ezekhez fordultunk, de azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak mit csinálni. Nehéz ezzel egyetér­teni. És én úgy vélekedem, ha egy szövetkezet felbomlik, minden félbemaradt ügyét in­tézze el mert emiatt én 1500 forinttal nem károsodha­tom. — írja levelében Láposi Irén, Tiszanána, Kosuth tér 37 szám alatti levelezőnk. Kérjük az illetékeseket, vizsgálják ki az ügyet és segítsék az előleg visszatérítését. GYURKÓ GÉZA:

Next

/
Thumbnails
Contents