Népújság, 1957. szeptember (12. évfolyam, 70-77. szám)

1957-09-28 / 77. szám

NÉPÚJSÁG 1957. szeptember 28. szombat.. TUDOMÁNY• MŰVÉSZET• KÖNYVEK!""“?“’'** . ŐSZ VAN MAR Az Atlantisz vita feltámasztása Kevés dolog érdekli annyi­ra az emberiséget, mint saját múltja és jövője. Míg az utóbbi a nemzedékek sorsá­nak homályban ásítozó kapu­jába torkollik, előbbi a törté­nelem előtti ember szokásain, életén át talajt ad bizonyos vallási mítoszok, hiedelmek és legendák keletkezésére. Ezek aztán befolyásolják az emberek világnézetét, gondol­kodásmódját, céljait. Sokszáz éve foglalkoztatja a tudomány úgyszólván min­den-ágát az Atlantisz problé­ma. Arról van ugyanis szó, hogy Pláton az ókorban rész­letesen beszámol egy olyan — időközben a tenger hullámai­ba sülyedt — földrészről, mely magas kultúrával rendelke­zett s mindenképpen szerve­zettebb, gazdagabb és fejlet­tebb volt a környező államok­nál. Ez az elbeszélés időszá­mításunk előtti 4. évszázad­ban keletkezett. A sziget — vagy földrész — neve Atlan­tisz volt. Kézenfekvőnek lát­szott emiatt, de egyéb — ké­sőbb részletezendő körülmé­nyek miatt is — helyét az At­lanti-Óceán térségében keres­ni. Köztudomású, hogy ilyen földrész ma az Alanti-Óceán­ban nincsen. De tény az is, hogy a közép és délamerikai közép és ókori indián kultú­rák olyan vonásokkal rendel­keznek, melyek hasonlítanak az egyiptomi és görög kultú­rák jellegzetességeire. Ezek — úgy látszik — csakis úgy juthattak át Amerikába, ha a két kontinens között össze­kötő kapocs létesült. Néhány közös vonás: az egyiptomi piramisok nagyon hasonlítanak a Kelet-mexikói mayák által épített piramisok­hoz. Az ógörög istenek között szerepel Pán, akinek felesége Maya. Érdekes, hogy a közép- és délamerikai indián törzsek istenei között feltűnő gyakran találkozunk Pán és Maya ne­vével. Amerikában a történel­mi korban nem voltak elefán­tok. De a történelem előtti korszakokból maradtak ránk elefántmaradványok. Pláton leírásában határozottan utal arra, hogy az Atlantisz lakók az afrikai kolóniákkal való kapcsolatban bonyolítottak le a két kontinens közötti ele­fánt kereskedelmet. A geológia rámutat arra. hogy az Atlantisz pusztulásá­nak legendabeli ideje csak­nem pontosan megegyezik az utolsó európai és amerikai jégkorszak befejezésével. Az Atlanti-Óceán menti népeknek mindnek van özönvíz legen­dája, tehát az amerikaiknak is, s a legrégibb azték írásos emlékek is őrzik az özönvíz történetét. Mindez arra mu­tat, hogy az Atlantisz elsü- lyedésének időpontjában ke­letkezett földmozgások egyi­dejűleg sújtották özönvízzel a környező népeket. Mindez arra enged követ­keztetni, hogy Európa és Amerika között — szárazföldi kapcsolatként — egy ismeret­len földrész létezett. Másfelől viszont lehetséges, hogy az ókorban is éltek Co­lumbusok, akik Európa és < Amerika között hajózva el- < vitték egymásnak a két kon-< tinens kultúrájának eredmé-< nyeit. A sok geológiai és kulturális' lelet miatt azonban a tudo-‘ mány hajlik afelé az álláspont^ felé, hogy Atlantis mégis lé-< tezett. N. Sz. Vetcsinkin szov-' jet akadémikus szerint pusz­tulását egy rázuhanó óriási meteor okozhatta, s ez lett í okozója a legendabeli özön-* víznek is. Gyakorló senekarok létesülnek A művészeti dolgozók szak- szervezete elhatározta, hogy a hivatásos szórakoztató zené­szek szakmai továbbképzése érdekében nagyobb városok­ban gyakorló zenekarokat lé­tesít, melyek, állandó oktató', irányításával működnek majd. A népzenészek területén már', megkezdődött ezeknek az • együtteseknek a szervezése. Esztrád est Egerben A Népújság nap keretében vasárnap és hétfőn tánczene és szatirikus jelenetekből ösz- szeállított esztrád műsor volt a színházban. Hosszabb idő óta ez volt az első kezdemé­nyezés, melynek során nem a Cirkusz Vállalat és a Filhar­mónia által rendezett buda­pesti együttesek vendégjátéka, hanem egészében helyi erők nyújtották a szórakozást. A Gárdonyi Színház számos mű­vészén kívül a Honvéd tánc­zenekar és az Eger táncegyüt­tes mutatkozott be. Mit láttunk a moziban? A CSODACSATÁR. (Vörös Csillag). Kevés filmre áll annyira az, „aki sokat markol keveset fog” elv igaza, mint erre. A forgatókönyv írói sza­tirikus burleszket terveztek, de a túlhajtott ötleteskedés közepette a szatíra elvész. Mindenki megérti, hogy Fut- bólia a labdarúgó világbaj­nokság idején sápítozó Ma­gyarországot jelképezi s itt- ott komoly oldalvágásokat, megszívlelendő fricskákat kap a se látó, se halló labdamá­niákus. De gyártók, rendezők és színészek — úgy látszik ki­csit még tartva a nemrég le­bukott disszidens sportkirá­lyok befolyásától, no meg a karikírozott drukkerek harag­jától bocsánatkérő módon el- komolytalankodták az ügyet s játék közben sem győzték hangsúlyozni: „bocsánat ked­ves Puskás, elnézést kedves Kocsis Sanyi, hisz ez csak vicc!” Sajnos, nem volt vicc. Sem a milliók, sem a töltő­tollügynök helyett nyugodtan emberügynöknek titulálható kalmár lelkek raja. A színészek közül Feleky mértéktartó és kitűnő, Pongrácz Imre igyek­szik kordában tartani a bur- leszk határain belül szerepét. Bár Ungváry Dúca szerepében is megcsillogtatja kitűnő szí­nészi adottságait, véleményem szerint túljátsza az amúgyis elhandabandázott szerepet (.itt 5 érvényesül leginkább a gyár- 5 tők opportunizmusa a sport-) közvéleménnyel szemben).; Kisebb szerepekben jó Kiss < Manyi, Gőzön Gyula és Mak­iári. A magát kényelmetlenül^ érző ember belső viszolygásai^ val nézzük a filmet, két ok-5 ból: egyrészt mert annak ide-< jén sajnos, nagyon is „Futból” beliek voltunk, másrészt mert^ a film gyengécske. Könyvespolc dr. Leff: A kuruzslástól az^ orvostudományig. Nem szakkönyv, hanem ér dekes olvasmány. írója in­kább szociológus szemmel bí-< rálja a letűnt korok egészség ügyi fejlődését. Bepillantást< nyerünk Hippokrates, Xenop- < hon s a római orvosok villa-\ násszerűen meg-megtalált < gyógyászati elveibe s a sötét) babonák rejtelmeibe. De dr.) Leff elnéző a kuruzslókkali szemben is, a jó elemző sze-) mével látja meg, hogy annak-í idején — pszichés alapon —1 sok beteget meggyógyítottak, < s hogy tevékenységük szoros < kapcsolatban állt az egyházi tilalmaival, mely az emberi < testet tabunak tekintette s a] boncolások, kísérletek ' kerék- < kötőjévé vált. Érdekes, izgal­mas könyv. Az ablakon bekopognak a hársfák. Szidnak-e most, vagy így köszöntenek? A verebek az új őszt kiabálják, s már púposabbak körül a hegyek. Eldőlt a harc, és nincs fórum, hol annak változtatását kérhetnék talán... s hol hajnalórákon már megriadnak, hideg fut át a csöndes kis szobán. Nem árnyékot, napfényt keresve járkál anyó a kertben, kéklő fák alatt. Egy-egy szilvát tép hajlottágú fáról, s megsímogatja görcsös águkat. Ma nap süt még, szeptember enyhe fénye. Anyó arca egy percre felderül. Holnap már új dal cseng mégis fülébe, és vállára már nagykendő kerül... >FAZEKAS ISTVÁN: Szőlőőrzéskor Hegytetőn állok csöndben, sötétben is várok Hideg szél verdesi arcom. Néma csend pihegve alszik a szőlőföld rögein Ijedt a táj, fáradt, — a fogam meg vacog. Hideg van. Két csillag fáradtan pislog le rám A hold siklik a zuhanón. Kutya ugatás méltó gyásszal temeti az éjjelt Kocsi zöttyent, talán széttört a bukkanón. Völgyben a házak hevernek, alszik a város Ott alszik Ö is a kedves! Két szemén varázsos tűz csókot felejtett az [álom ■Aludj csak aludj, ki zavarhatna téged? CS. AD ÁM ÉVA: VIDÁM SZIVEK A vidám szívek gyorsan dobognak. Gyorsan vernek és sietnek! Szaladnak valami után! A vidám szívekben nincs kitartott hang. Csattannak szinkópák és a ritmus meleg! De kevesek! Jaj, de kevesek a vidám szívek! LÖRINCZY GÉZÁNÉ: MOLNÁR BÉLA: Nyárvégi lepkék Szomszédék se vették észre, burgonyára, a repkényre rozsdaszínű lepkék szálltak; barna, sárga, ezüstszárnyak lepték meg az egész kertet, zöld levelek feleseltek s konok bírókra keltek mind, szeder, a birs, a kankalin, reszketve, halálraszántan, új smaragd-egyenruhában földhányáson, köveken át, kiégve, mint a katonák, hátrálva és egyre harcban, tűző napon, mocsarakban, fától-fáig fedezékbe’, — arcvonalat rövidítve — húzódva a hűs árkokig, az utolsó állásokig... ...Aztán véres, dúlt hajnalra eső, dér jön új rohamra s ott hullnak el, lenn a szakadt indákkal szórt kertek alatt... PAGONY LAJOS: Az elsüllyedt Atlantis Ócska képet őrzök, nem régi hires vásznat halhatatlan kezek féltett alkotását, pár fonnyadó szín, rossz rajz, csak nekem ked­[ves mert hajdani kertünk egy részének mása s ha feltekintek rá, rebben az idő megmegpihenő varjuhada, hogy fülem s szemem fájdul. Gyorsul szívem dobbanása mint kávézó bácsiké, kik az öregségtől szürkülő szemmel fürkészik a múltat s futkároznak is tán, nem rogyó inakkal de lihegve, hidakon s utakon, ahol elkorhadt jegenyék vigyáznak az éjben. Nem, ne vitatkozzatok velük és velem barátaim, ne bolygassátok a lábak nyomát s tíz-húsz éve halott füveket. Nem gyolcsot, ércet, őskincseket őrzök én de egy sugdolódzást a körte-fa alatt lebegő sárkányt a mérhetetlen égen, nem is sejtve még, hogy sülyed el alattunk óriásárnyaktól révült szarvasbogarat és anyám kendőjét, melyen megpihentünk az Atlantis is. Mire ráncokon s gyér hajunUt hullásán lemérjük merre szédelegtünk, hiába, kakasszóval tűnnek el mind és a ködből fáradt-őszen bukannunk elő: ők meghaltak — mi megöregedtünk. (N. Gy. szíves figyelmébe ajánlom) Mégis, nagyon szeretem . . . Rosszul gyökerezett szót... hamis hangot hallgatni, Megszoktam. A közöny, ha kong, az, még tud bántani. Ha rajtam köszörülik nyelvüket, az már nem éget... De, lángot szór szívem... szikrát fogott, az idézet: Apámat, nem hagyom és nem engedem, hogy bántsák. „Volt már gazdag is...” halkan mondják avagy kiáltsák, Mindegy! Súlya van e szónak, a fogalom mögött, Vas szorgalom, tiszta becsület, ritkán költözött (És kötött békét, sok szegény emberrel — a múltban) Apám élete, a Párt próbáját állná... tudom... Igaz Ember, Ő, egész Világ előtt mondhatom. És megvallom büszkén és azt is, hogy mértéken túl Mérhetetlen a jósága. Érzése nem fakul... Nem volt „gazdag” (most sem az) hogy, kevés az ajándék? Tudjuk, rút gondokkal küzd - de, nagy benne a szándék... Segít, ahogyan tud... nem földbe túr... égbe csikar!... Miért vonták, hát kétségbe jóságát oly hamar! Miért mondták, Vejének, hogy... jó após kellene... (Jobb apóst — apámnál — nem adhatott neki istene.) Gyürkőzünk az élettel és a szükség, szörnyű szertelen... De én, a mi Apánkat, mégis, nagyon szeretem! AZ ŐSZ TZ i ne gyönyörködött volna mái* az őszi lombok csodá­latos színeiben? Kit ne ragadott volna magával az érzések hulláma a sárgúló-pirosodó erdő látásán, vagy a hulló falevelek halk zize- gése hallásakor? Az ősz szépségei­vel, hangulatával nem lehet be­telni, nem lehet megunni, mindig szebbet ad, mindig többet nyújt Az őszi táj varázsa alól nem tu­dunk szabadulni. Tavasz a vá­gyak, ősz a gondolatok ébresz­tője, Ki ne gondolt volna már őszi sétája alkalmával az elmú­lásra...? Van-e szebb látvány az erdők októberi kzínpompája- nál? Itt piros, ott vörös, amott aranyló, ismét másutt barna lombkoronás fák, hulló levelek, zörgő avar, üdítő fanyar illat, ró­zsaszín fodrú lassan vonuló őszi fellegek, nagy csend ... csak itt- ott koppan néha egy-egy leeső makk. Mind megannyi szépség, csupa hangulat. Oly jó ilyenkor sétálni, andalogni és egy kicsit ábrándozni . .., élvezni a pi­henni készülő természetet, gyö­nyörködni a fényekben, színek­ben, szagokban, szabadjára en­gedni gondolatainkat, emlékezni... A kalászt érlelő, testet barnító nyár elmúlt, forró, perzselő na­pok hova lettek . .. ? Elbúcsúztak régi fészküktől a gólyák, néma körözés után elindultak dél felé, elnémultak a rigók, útrakeltek a fecskék, csendes lett erdő-mező. csendes lett az ég is, nem villan már az égi láng villáma, nem ri­aszt már a zivatarok zaja. Rövi- debb lett a nap futása, hűvös lett az éjszaka, deres a hajnal. Lassan, szinte észrevétlenül meg- színesedtek az erdők, sárgul már a kukorica szár, mézédes lett az aranyló szőlő, olyan a csipkebo­gyó, mint a cseppentett vér, be­köszöntött az ősz, Itt-ott elkésett virágok nyújtózkodnak a bá­gyadt napsugárban, mintha szép­ségüket akarnák még egyszer utoljára felragyogtatok természet mozgalmas tava­szi ritmusát, a nyári dúr- akkordokat, az őszi nyugalom ritmusa, <moll-szimfóniája váltja fel, hogy átadja helyét az altató, pihentető télnek. Igen, pihenni készül a természet. Virág fakadt madár dalolt, termés érett, meg­tette a magáét a természet, pi­henni készülődik . .. elköszönt a lángsugarú nyártól, anak örö­meitől, csodás színekkel, ragyogó fényekkel ünnepi hangulatban búcsúzik... A költő így mondja : „... Az őszi fa ága Zöld, piros, kék, barna, sárga Ruhákat vesz magára Halálra készülődni“. A mesés szépségű, színpompás őszi lombok láttán így kérdez és így felel a költő : „A festéket ki őrzi nyáron, Hová van rejtve az ecset? Honnan veszik az őszi lombok E csodálatos színeket? Kell egy raktárnak lenni rejtve Hogy míg a boldog nyár [ragyog, Meg legyenek az ősznek [mentve A színek és a bánatok“. Nézzük meg ezek után egy kicsit a pazar szépségű őszi szí­neket és az oly sok érzést és gondolatot keltő lombhullást a tudomány hangján: hová van hát rejtve a titokzatos és bűvös színező ecset, honnan veszik hát az őszi lombok az oly sokat cso­dált színeket? Valóban halába készülődik a természet? Tavasz és a nyár folyamán a talajból felszívott vízzel együtt sok tápláló só kerül a növény testébe, A sók feleslegét a nö­vény nem tudja kiválasztani, az a levelekben halmozódik fel. A levelek ásványos sótartalma igen jelentős lehet. Ettől meg kell szabadulni! Hogyan? Ügy, hogy leveleit időnként leveti. A ta­lajra hullott levelek (az avar) baktériumok, gombák és más apró élőlények közreműködésé­vel elaprózódik, elkorhad, elás- ványosodik (mineralizálódik), az­az ásványos só tartalma vízben oldhatóvá válik, melyet a nö­vény a következő tavasszal gyö­kereivel újra felszívhat. Tehát nem megy veszendőbe a felvett sómennyiség, körforgást végez a növényen keresztül. Mi az oka annak, hogy éghajlatunk alatt őszkor és viszonylag rövid idő alatt történik meg a lombhullás? Ez alkalmazkodási jelenség a környezethez. Amint a termés megérlelődik, a levelek táplálék­készítő hivatásuknak eleget tet­tek, nem is tudnák rendesen folytatni ezt a munkát, hiszen a napsugárzás csökkenése gátolja a szervesanyag előállítást, az asszimilációt. Az állandóan hide­gebbé váló talajból a gyökerek nem tudják felszívni a kellő mennyiségű vizet. A hideg leve­gő pedig a növekedést akadá­lyozza. A párologtatás mértékével nem tudnának lépést tartani a fák, elszáradnának. A párolog­tató felülettől meg kell szaba­dulni, a lombozat ledobása te­hát szükséges folyamat. A mérsékelt égövi növények őszi lombhullása évezredek során annyba elmélyült, örökletes sa­játsággá változott, hogy üvegház­ban is lehullatják leveleiket. A lombhullást hosszú előké­szítő folyamat vezeti be, érdekes anyagi változások mennek végbe. Az elöregedett levelekből az ér­tékes és még hasznosítható ve- gyületek bevándorolnak ászárba. A levél valósággal kiürül, csak az értéktelen sók maradnak vissza. /eleiket. Ez a jelenség a meleg .'idékrol származás, illetve az irökzöld jelleg utolsó megnyil­vánulásának fogható fel. Száraz evelei csak rügyfakadáskor hul- anak le. Trópusok vidékén élő örök­lőid növények is levetik leveleid cet, de nem egyszerre, hanem lassan, folyamatosan, ezért nem eltűnő az. Alul az elöregedett levelek levállnak, felül újak nő­sek. A mi fenyőink is váltva, folyamatosan hullatják tűlevelű­ket. Városunk környékén különösen szép ősszel az Eged oldala i* cserszömörce vagy parókafa vö­rös tömegétől. Napsugaras időben olyan tőle a hegyoldal, mintha lángolna. Legszebb sárga lombja a platánlevelű juharnak van. Igen szépen megpirosodik a kecs­kerágó és vadszőlő levélzete. A hárs, nyír és nyár sárga lombjá­val tűnik ki. porduljunk ismét a tudomány területéről a szelíd őszi tá­jak felé és idézzünk a versírótól néhány szép sort: „Rozsdabarna őszi lombok Hulló pelyhe közt bolyongok Es a hullást hallgatom, Rozsdabarna bú a fákon, Barna bánat. .. Zöldül lelkem mély avarja, Hogy az őszi szél felkavarja Hűvösével megsuhint“. JUHÁSZ LAJOS főiskolai adjunktus, A levelek zöld festékanyaga ale klorofil elbomlik és az un. karó- ■ tinoidok halmozódnak fel, ez le- < hét sárga, mint a xanthoffi] vagy vörös, mint az erithrofill. Antho- ciánok is keletkezhetnek, ezek aszerint, hogy milyen a levelek kémhatása vöröstől a kékig sok­féle színárnyalatot mutathatnak. Ezek a festékanyagok adják a le­velek oly változatos őszi színeit. Nincs tehát „elrejtve az ecset“, így magyarázzuk tehát, hogy „honnan veszik az őszi lombok e csodálatos színeket“. A szín­skála színeiben mutatkozó levelek élettani szerepet festékanyagaik­kal nem végeznek, az csak a ter­mészet játéka. A levelek hullását élettani fo­lyamatok sora előzi meg. A levélnyél lapi részén, ahol az a szárral érintkezik, harántul levá­lasztó réteg képződik, majd eza­latt pararéteg (kallusz) jön létre. A leválasztó réteg sejtfalait ösz- szeragasztó anyag a pektin felol­dódik, a szárba tartó edény-nya­láb elvékonyodik. Végül a levél saját súlya alatt vagy az eső­cseppek ütő hatására, vagy a szél mozgatására leválik. Nem marad seb a levelek helyén, a bepárá­sodott levélnyomokat levélripa- csoknak nevezzük. Lombhullás után téli pihenőre térnek a fák, cserjék. A levélszí­neződés és a lombhullás tehát nem „halálra készülődést“ jelent. Érdekes az, hogy tölgyfáink, különösen a fiatal példányok ősszkor sem vetik le megszáradt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents