Népújság, 1957. szeptember (12. évfolyam, 70-77. szám)

1957-09-28 / 77. szám

1957. szeptember 28. szombat. NEPOJSAG 3 — SZÁZADOS UR nem is­meri a Kállai kettős történe­tét! — szólt Hubányi zászlós egészen szemtelenül az arcába vigyorogva Lisznyay százados­nak. — Nemcsak azt jelenti: egy lépés jobbra, egy meg balra. Bár kétségtelen, hogy a mi eddigi politikánk inkább jobbra... — Elhallgass! — dühöngött Lisznyay, aki nemrég vette át az északmagyarországi hadse­reg egyik kisebb egységének parancsnokságát és szörnyen szégyelte az egész mai Horthy proklamációt. — Én megtaga­dom a Hadurat! Számomra Horthy nincs többé. És velem együtt megtagadjátok ti is. Minden jóérzésű magyar. De a hangulat mást sejte­tett. A tiszte^ leverten ültek a sötét kis barakban, melyet a kézi villanyfejlesztő sápadt izzója csak alig világított be. Hetek óta érezték helyzetük céltalan voltát. A folytonos visszavonulás megtörte élet­kedvüket, a katonai erények lekoptak róluk, egyre inkább közéjük telepedett a polgári élet csip-csup örömeinek igé­zete. Még nem panaszkodtak, mozdulatlan arcuk mögött fe­szülten latolgatták: mit, mennyit mondhatnak ki abból, amit éreznek. — Különben is — folytatta Hubányi hányavetin — nekem nincs mit vesztenem. Nem vagyok Testvér, mégcsak dzsentri sem. Hazamegyek a falumba és tovább írnokos- kodom. Legfeljebb... nélküle­tek Lisznyaykám. A KÖZDERÜLTSÉGET már nem lehetett fékentartani. A századost különben mindenki utálta és Hubányai célzásai nagyon is találtak. A víg, szó­kimondó zászlós tartalékos­ként cseppent a vidéki úri­családok ludovikás fiacskái közé, mint búzába az ocsú. Rendes körülmények között az úri összetartás Lisznyay malmára hajtotta volna a vi­zet s a kikent-kifent dzsentri tisztek fintorogtak volna ek­kora bizalmaskodás hallattá­ra. De Lisznyay százados nem­csak nemesi család sarja. Nyi­las is. Ezt tudta mindenki. És a nyilasokat a vidéki uracsok nem szerették. Nem antisze­mitizmusuk miatt. Hiszen egy magyar úr csak antiszemita lehet. De a nyilasok a csőcse­lékkel tartottak, azt mozgat­ták, és néha birtokos-ellenes hangokat is pengettek. Szende, Szekeres, Párkány és a többi hadnagy és főhadnagy a po­kolba kívánták a nyilas Lisz- nyait. — Árulók vagytok, gyaláza­tosak — vörösödött a százados. — De még megkeserülhetitek. Nincs vége a háborúnak. — Maradjunk a tárgynál, kiáltott közbe Szekeres főhad­nagy, egy jászsági mokány kun, akinek kegyetlenségétől félt a legénység, vadságát pe­dig tisztelte a garnizon maga is. — Pista a Kállai kettőst em­legette. Ismered a történetét százados úr, vagy sem? Lisznyay vállat vont. Most ezekkel a barmokkal vitatkoz­zon ezekben az órákban, ami­kor Horthy a történelem leg­nagyobb árulását hajtja vég­re a nemzettel szemben? Te­kintélyét elvesztette. Sápad­tan vonult vissza az asztal sarkára, ahol a konzerv vacso­ra maradványai illatoztak. A rádió elhallgatott, mintha a fővárost a gyász lidérce ülte volna meg. Izgató és mulatság­rontó volt ez a némaság. Pe­dig lassanként mindenki jó­kedvre derült. Kezdték felfog­ni a fegyverszünet jelentősé­gét. A katonaruhák levedlet­tek lelki szemeik előtt, s kiki visszatér lovai, barátnői, vagy íróasztala mellé. Elömlött bennük a hétköznapok tunya öröme, a sár és menetelés után, s alaktalan vágy a bi­zonytalan holnap titkainak ki- fürkészésére. — Mit lógatod az orrod Test­vér úr? — bökött Hubányi a komor százados felé. — Nem rádió: zene kell ide. A dzsip ugorjon be a városba és hozza ki ragyást. Viharos taps: Ragyás jóné- hány dáridó főszereplője és hangulatmestere nagy becsben állt a tisztek előtt. Felbúgó autózaj jelezte, hogy Hubányi ötletét máris kivitelezték. MIRE RAGYÁS befutott, a tisztek enyhe szalonspiccet kaptak, Hubányi pedig jócs­kán elázott. Előkerültek a rum 3Cállal kettői és likőrtartalékok. A százados még köztük ült, de nem ivott, fehér és puha arca meghup­pant, malacszemei tanácstala­nul pislogtak. A cigány egy szál hegedűvel — törzshelyén — tiszti asztal tetején kuksolt már. Köröskörül a tábor hallga­tott. A legénység bódultán aludta az árok és fedezéképí­tés napi fáradalmait. Csak ke­vés fény és zaj szűrődött a barakból. Hubányi Szekeres­sel kicsit levegőzni ment, hogy kiszellőztesse borgőzös fejét. Szekeres a sötétkék októberi eget vizsgálgatta. — Mi lesz most velünk? — tűnődött szinte csak önmagá­nak. Nem hiszem, hogy a né­metek belemennek. Pedig dög­rováson vagyunk. Figyeld a legénységet. Oly tunya, szem­telen mind, hogy kibírhatat­lan. Kibújnak a szolgálat alól, naponta szaporodnak a szöké­sek. Hol a régi magyar virtus? Eh, kár volt a Donig elmen­nünk. — Eltaláltad — szólt Hubá­nyi — de te aféle földesúri lo­gikával látod a dolgokat, in­kább csak a tüneteket, nem a bajt magát. Ne hidd, hogy a szellemmel van baj. Ha Hor­thy most azt mondaná: gye­rünk, üssük a németet, a te lomha és kedvetlen parasztod foggal, körömmel menne neki, annyira elege van a háború­ból. — Félnek a németektől a mieink — dünnyögte Szekeres. — Láttam, hogyan vette el egy ízben egy SS tiszt valamelyik főhadnagy motorbiciklijét. Ungvárnál történt. Az ipse mukkani se mert. Szóval fél­nek. — A tisztek. De a legénység nem — ellenkezett Hubányi, míg a barakba léptek. ODABENN ÁLLT a dáridó. Bús nótákra, pattogós dalokra gyújtottak váltogatva, Ragyás­nak pillanatnyi szünetet sem engedve. Lisznyayra ügyet sem vetettek. A földön szét­taposott konzervdobozok he­vertek. Legtöbben már zub­bony nélkül, ingujjban tán­coltak, mások kitámolyogtak a csillagfényes éjszakába. Éjféltájban az őr léleksza­kadva rontott közéjük: — Németek! — lihegte. Au- tózaj, kíméletlen tülkölés je­lezte, hogy fölösleges a továb­bi beszéd. Az ajtó felcsapódott és öt SS tiszt nyomult a ba­rakba. Hanyagul tisztelegtek. Vezetőjük, szikár, borotvált arcú alezredes alig leplezett gúnnyal jártatta tekintetét az elázott társaságon. — Jó estét. Az urak már a békét ünnepük? — Aztán ke­ményebben: a parancsnokot kérem. Lisznyay ragyogó arccal emelkedett helyéről, ügy érez­te az éjszakában kisütött a nap, értelme, magva lett új­ból az életnek. Az erő, a biz­tonság jött el, újból ő a hely­zet ura. Ö, Lisznyay Péter szá­zados, civilben egyszerű kis tanító, akit Szálasi testvér emelt a magasba. Már fura- kodott volna az esőköpenyes csoport felé, de egyszerre ol­dalában érezte Szekeres revol­verét: — Tartsd a szád, mert ha bárkit eláztatsz, hullává lőlek. Értetted?! — Mondja meg az uraknak, szólt halkan a borotvált képű SS — hogy Horthy parancsa semmis. A háború tovább fo­lyik, a végső győzelemig. Aki más véleményen van, haza­áruló és a szövetségesek áru­lója is. LISZNYAY sápadtan ismé­telte a szöveget. A teremben csend honolt. Minden szem Hubányira szegeződött. A tisztek várták, mikor fordul majd Lisznyay a németekhez s mutat ujjal az árulókra. S valóban úgy tűnt, hogy Lisz­nyay mondana valamit. De Szekeres, aki nyomában ma­radt oladala mellett állt, s egy mozdulattal elhallgattatta. Hubányi most kiugrott a csoportból, s vidáman csapta össze bokáját a németek előtt: — Jawohl — aztán Ragyás­hoz: — Tusst! Tusst a szövet­ségeseknek! Heil Hitler. Tánc­cAz emlék él Ru ubint színű csillagról verő­dik vissza a' búcsúzkodó napsugár. Ott pihen fehér bár­sonnyal bélelt tokjában. Öszhajú, meggyötört arcú asszony adja a kezembe olyan féltő gonddal, mint a legdrágább kincset. A „Vörös Csillag Érdemrend“. Mig hallgatva nézzük, lopva a szemét törölgeti. Aztán lassan indul a szó, nehéz, friss még a seb. A csillag gazdájáról beszélnek, aki immár egy éve porlad a föld alatt, — Csivincsik László alhad­nagyról. Fényképek kerülnek elő. Fiatal tisztatekintetű katona néz rám a képről. Itt még újonc volt, a má­sikon már tizedes. Ezt meg, nem sokkal a leszerelés előtt csinál­tatta. Mert október 25-én szerelt volna le három évi katonáskodás után. Mennyire várták haza, mi­lyen sok terve volt az egész csa­ládnak. Ha leszerel, segíti ő is a szülőket, öccse mehetett volna valahová tanulónak, apja eldol­gozgat a három holdon, s anyja munkája is könnyebb lett volna, mert leszerelés után asszonyt is akart hozni a házhoz. Már meg is volt az eljegyzés. Anyja mesél könnyesen: Éppen október 18-án voltam fennt nála Pesten. Megvettük a civilruhát, cipőt, hogy ha leszerel meg le­gyen neki mindene. Mert nagyorj jó gyerek volt a lelkem. Még a katonáéktól is hazakéredzkedett, mikor beteg lettem ... öccse is mesél: „Tudja mit mondott nekem a bátyám pa­rancsnoka? Olyan katona legyél mint a bátyád volt! Mert jó ka­tona volt. Nem látták azt itthon a szabadsága alatt kocsmázni, mert az nem illik az egyenruhá­hoz. Es olyan pontosan ment vissza a szabadsága után. Mindig azt mondta: inkább 2 órával ha­marabb érj be öcsém, mint egy perccel később. Társai, felettesei, csak dicsérni tudják. Lelkiismere­tes volt, bátor, fegyelmezett. Igazi katona. C* az emlékezés kirajzolja elém az embert. A 23 éves fiút, akit a nehéz gyermek­kor, apja küzdő élete, munkában korán öregedő anyja ezer gondja nagyon komolyá formált. Jól dolgozott, szívesen emlékeznek rá az üzemben, csak dicsérni tud­ják a katonaságnál. Csendes gye­rek,- szótlan és zárkózott, — de jó fia szüleinek, szerető párja kis menyasszonyának. Aztán az utolsó napról mesél­tek, ők is úgy hallották az élet­ben maradt bajtársaktól. Október 26-án történt. Akkor már harmadik napja néztek szembe az ellenforradalmárok fegyvereivel a Széna téren. Csupa fiatal fiú volt, nagyrészük olyan, akinek már előtte való nap le- kellett volna szerelnie. ÁVH-s sorkatonák. Harcoltak. Harc köz­ben nem jutott hozzájuk élelem, a harmadik napon estefelé aztán Csivincsik tizedes hét bajtársával vállalkozott, hogy hoz a laktanyá­ból. El is indultak, megérkeztek, felpakolták a kocsira az élelmet. Már ott voltak ismét nem messze- a fiúktól a Széna téren, mikor el­csattant az első lövés. Tűzszünet volt pedig. Az elsőt követte a többi, kiugrottak az autóból, az egyik kapualjban kerestek fedezé­ket. Ott érte őt is a halálos golyó. Egy sorozat ment a tüdejébe. Szeme elhomályosult, de öntu­data utolsó szikrájával viszonozta még a tüzet. A János kórházba vitték be meg is operálták azonnal, de segíteni már nem lehetett rajta. Este kilenckor utolsót dob­bant szíve. Életét adta az embere­kért, — de a halál nem pihenést hozott a számára. ÁVH-s volt, nem temették el a többiekkel együtt. Ott hagyták a Rákos-te­mető hullaházában, először érthe­tetlen embertelenségből, aztán ki­tudja — f ele dékenys égből. Olt akadtak rá, halála után 45 nap­pal a hozzátartozói. Meghalt. Fiatal életét adta. hogy apjától ne vehessék el a földet, amit 45-ben kapott, hogy megvédje a kis házat, amit két kezük munkájával építettek, hogy öccse dédelgetett álma teljesed­jen, — szakmunkás lehessen, hogy anyja, nénjei, ne legyenek többé cselédek. A legtöbbet adta, amit ember adhatott a munkás­hatalomért. Magunk sem vesszük észre, mi­óta ülünk csendben, emlékezve. Nézem a kitüntetést, amit már Csivincsik László alhadnagy ka pott. Az alkonyaiban utolsót lob­bant a csillag fénye, aztán rubint- piros színe beleolvadt a sötétbe. De az emlék él és világít. &oha sem felejtünk el Csi- *-r vincsik László. Emléked nem csak a kis házban, nem csak édesanyád szívében él, mert halá­loddal életeket váltottál meg. Hős voltál, — katona.- DEÁK — Ünnepségek a Néphadsereg napján Szép a katonaélet, nagyon szép, de csak leszerelés után tudja ezt az ember. A hosszú menetelések, az éjsza­kai gyakorlatok, az ázás-fázás, mind megannyi szép em­lékként térnek vissza évek múltán. Jó emlékezni és me­sélni róla, hogy olyan tettekre képes a katona, amilyent a civiléletben a legerősebb akaratú ember tud csak vég­hezvinni. Ezért érdemelnek dicséretet és megbecsülést a katonák. Szeptember 29-én őket ünnepeljük, a Néphadsereg katonáit, akik határainkat, hazánk békéjét, sérthetetlen­ségét hivatottak megvédeni, akik a meleg családi tűz­helytől távol, hidegben, fagyban, lövészárokban, vagy harckocsiban tanulják a katonai tudományt, hogy méltó feleletet adhassanak az agresszoroknak. ügy hírlik, hogy Egerben is nagyszabású ünnepsé­gek lesznek a Néphadsereg Napja alkalmából, hogy ez­zel is kifejezésre juttassák a város lakóinak megbecsü­lését a néphadsereg harcosai iránt. Az ünnepet megelőző napon fáklyás felvonulást szer­veznek a város fiataljai, közösen a katonákkal. Vasárnap reggel a katonazenekar ad ébresztőt az egrieknek, rövid­del utána repülőgép jelenik meg a díszszemlére felsora­kozott egység felett és virágcsokrot dob üdvözlésképpen. A díszszemlén meggyőződhetnek róla az egriek, hogy a kiképzési évben miként sajátították el a katonai tudo­mányokat, kik voltak a kiképzési év legszorgalmasabb katonái. Ezen a vasárnapon a katonáké lesz Eger. A kicsik roller és sárkányeresztő versennyel kedveskednek 'a ka­tonáknak, az önkéntes Honvédelmi Szövetség legjobb motorosaival rendez versenyt, légibemutatók, sport- és kultúrális program teszi emlékezetessé a napot. Este pe­dig pompázatos tűzijáték tesz koronát az ünnepi ese­ményekre. A kölcsönös barátkozás napja lesz ez, a város fiatal­jai, rendőrök, karhatalmiak, munkásőrökj katonák, civi­lek közösen szórakoznak, ünnepelnek szeptember 29-én. A katonák is nagy kedvvel, szorgalommal készülnek a katonaünnepre, s viselik el a gyakorlatok nehéz per­ceit, a csákánynak makacsul ellenálló földet, a nehéz lö- vegszárat, a vállat húzó géppuskát, s mindazt, ami ne­héz a katonaéletben. /WA^/V»AAAAA^\A\\\\AA^A^\A\\AAAAA\WWWNAAAAWWWVWVNA AVnAA AAAA\\AAA>WVWVWvVWVWWV\A cÁ kattínaílet eqij cpzakcq a BESÖTÉTEDETT. Az eső is megindult. Németh tiszt elvtárs alegysége gyakorlatra indult. — Legalább nem félünk a pataknál, hogy vizes lesz a ruhánk, — biztatják egymást a harcosok. De kevés idő jut beszédre, mert álcázni kell a gépkocsit, s néhány perc múlva megkezdődik az éjjeli gyakorlat. A raj felso­rakozik. Az eső ferde csíkokban paskolja a katonák arcát. Kegyetlenül sötét van. Sztan- kuila honvéd odasúgja szomszédjának: — Itt a bicskám, vágjál egy szeletet ki ebből a sötétségből, hogy legalább az orromig láthassak. Hiába az eső sem tudja elmosni a jó han­gulatot. Indulás. Jójárt és Sztankula honvéd a zseblámpa erőlködő fényét követve futás­nak indult a vezetékkel teletekert dobbal, Schmidt honvéd a sáros, vizes vezetéket rejti, nehogy az „ellenség” megtalálja, Mé­száros az építésben segít. Egy másik raj előttük jár. Látszik az imbolygó lámpa fé­nye. Az első kilométerek már elkoptak, a bunkóvá ragadt sáros csizmák alatt. Suhog az átázott ruha, amint a fára másznak, hogy a vezetéket odaerősítsék, a csizma tele víz­zel, az imént egy patakon keltek át. Előttük közelben felvillanó fények jel­zik, rövidesen utolérik a korábban induló rajt. Az esővíz izzadsággal keveredik, s folyik a gallér mögé. A rajparancsnok szemüvegét esőcseppek teszik használhatatlanná. De fogy a vezeték. Felázott szántás, cuppogó sár, ku­koricaföld, bozót, mindez nem tudja megálü- tani a rajt. A zseblámpák már mögöttük vil­lognak, megelőzték a szomszédokat. — A negyedik dobot kiépítettük •— je­lenti Benczúr őrvezető. Alighogy átadja a hallgatót Mészárosnak nagy szikra csap ki a vezetékből, vakító fényei, belecsapott a villám. De nincs baj, a vezeték földelve volt. A két harcos magáhbz tér a rémülettől, az­tán tovább futnak a vezetékkel. A VILLÁMOK FÉNYÉNÉL sziklás, bozó­tos hegy bontakozik ki. Ezen kell átépíteni a vezetéket. — Gázriadó! Olyan sötét lett egyszerre, hogy majd eltévesztették az irányt. A sziklás terep na­gyon próbára tette őket. Benczúr őrvezető nagyot nyekkenve huppan egy gödörbe. To­vább ... tovább, az irányt tartani. Végre mögöttük a hegy, s a cél már nincs messze. Egy negyedóra múlva Gerencsér sortisztee jelenti: — ... a raj a feladatot végrehajtotta. Nyakig sárosak, ruha átázott, de a veze­ték kész, az összeköttetés megvan, a rajt meg­dicsérték, s ez a lényeg. Pihenő következik Megérkezik a vacsora, s újra felelevenítik a építés nehéz perceit. A gyakorlatnak azon­ban nincs vége. Jelentés érkezik, hogy az „ellenség” harckocsija elvágta a vezetéket felderítői rövidre zárták a vonalat. A raj a hiba elhárítására sietne, de a gépkocsi vi­zet kapott, nem indult. Gyorsan határoznak gyalog nekivágnak a sokkilométeres útnak. A gépkocsivezető zuhogó esőben a zseblámpa gyér fényénél javítja a kocsit, s mire a raj visszaér készen áll a kövekező feladatra. Ezen az éjszakán még egy próbát kel­lett kiállni a rajnak, lebontani a vezetéket. Futva teszik meg a nyolc kilométert felázott szántáson, bozóton keresztül. A kis patak köz­ben megárad a sok esőtől. Mészáros honvéd bátran belegázol, hátán a tele vezetékes dob. Elkapja a víz sodra. Csak a feje és a keze lászik ki a jéghideg fürdőből, de átevic- kél. Tovább fut a dobokkal, még egy negyed­óra és a bontás végetér. MIKOR DICSÉRIK ŐKET csak szabad­koznak. — Kötelességünket teljesítettük. ra hát a végső győzelemre. Mit bámészkodtok? A száza­dos úr miért vág olyan fan­csali képet? Tán nem tetszik a német Es fühlt Ihnen etwas vielleicht zum Glück? — ta­golta Lisznyay arcába jelentő­ségteljesen, hogy az SS is hallja. Aztán a megrökönyö­dött tisztek orra előtt karon ragadta a németet és táncra- perdült vele. Az esőköpenyes csoport tagjai elmosolyodtak és leeresztették géppisztolyai­kat. Az ősz alezredes széles csizmáiban esetlenül tipegett ide-oda. — Gyorsabban — diktálta Szekeres, akiben felderengett valami. — Zardas, um Gotteswillen — nyerített a zászlós táncköz­ben a német fülébe. Már az egész barak táncolt, feléme- lyedett a por és izzadság sza­ga. Veszettül sok ital került elő, Hubányi és Szekeres ka- cakva töltötték a vendégekbe a konyakot s a nehéz pálin­kát. Az SS-ek el voltak ra­gadtatva. Ugylátszik a magya­rok mások, mint a románok, nem hagyják cserben a Füh- rert. Proszit! Fel sem tűnt, hogy Hubányi közben eltűnt közülük. Lisznyay rosszat sejtve to­pogott ide-oda. Hajnaltájt az iram lanyhulni kezdett, elkó- kadtak, berekedtek, nem ízlett már a tánc. A németek derű­sen búcsúzkodtak, rázogatták a tisztek kezét, libasorban in­dultak ki a barakból. Ám az első ajtónál vissza- hökent és méltatlankodva for­dult a százados felé. A többi­ek arcán düh és meghökkenés tükröződött. A barak előtt Hubányi állt vagy harminc jászsági bakával: mindenün­nen puskacsövek meredeztek a kilépőkre. — Vissza! Weiter tanzen! Nem érted? — vicsorgott Hu­bányi fenyegetően az alezre­desre. — Táncoljatok, mert le­lőlek. Kérdezd csak meg a szá­zadost, mi a Kállai kettős? A visszahőkölt SS-eknek Lisznyay reszketve magyaráz­ta a halálra táncoltatott kál­lai magyarok történetét. Sze­keres és a többiek elpárolog­tak a barakból. A németek fegyvereikhez kaptak, de egy­két figyelmeztető lövés meg­mutatta: nem tréfa a helyze­tük. Ragyást Hubányi az ab­lak alá állította, távol a né­metek kezeügyétől. — JÁTSSZ, ROGYÁSIG! Ti pedig táncoltok. Ameddig én akarom. — S závár katta­nása jelezte, hogy nem tréfál. A németek — Lisznyayval együtt éppen hatan — kényte­len táncoltak tovább. Egy pohos, kopasz kapitány dőlt ki elsőnek. Szája lefittyedt, félájultan a fáradságtól zu­hant a sarokba. Aztán az al­ezredes: ápolt arcát verejték és por lepte el. Végül már csak Lisznyay támolygott egy cingár, rőt hajú germánnal, aki szívósnak látszott, mint a macska. Délre mindnyájan ájultan feküdtek. Harangoz­tak. A rádió közölte, hogy Szálasi és a németek átvették az ország irányítását. A tisz­tek tanakodtak, mit csinálja­nak az 5 SS-el. Kivégezni ve­szélyes lett volna, a szomszé­dos német alakulatok büntető expedíciót hajtottak volna végre ellenük. — Várjatok — szólt Hubányi megfontoltan. — Küldjük őket haza, hisz oly részegek. De tegyük számukra emlékeze­tesebbé a mai napot. Janusek! — Parancs! — vágódott elő Hubányi pucérja. — Janusek, te mindent hidsz. Szerezz öt civil paraszt- gúnyát ezeknek az uraknak. De lajbit és gatyát is. Csizma maradhat. ÉS NEMSOKÁRA elindult a német terepjáró öt bőgatyás parasztlegénnyel. Mind az öten a részegség fáradalmait alud- ták s a Kállai kettősét, amit ezen az októberi napon járat­tak velük. A legénység szét­oszlott, Hubányi eltűnt s csak hónapok múlva találkoztam vele, akkor már civilben, s mesélte el a Kállai kettős tör­ténetét. — Hogy a többiekkel mi lett, nem tudom, bár félfüllel hal­lottam, hogy Lisznyay” test­vért” hadbíróság elé állítot­ták német testvérei. Szólt meg­játszott rezignáltsággal, hogy utána hangosan, mint pajzán gyerekből kitörjön a nevetés. PAGONY LAJOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents