Népújság, 1957. augusztus (12. évfolyam, 61-69. szám)

1957-08-18 / 65. szám

4, NÉPÚJSÁG 1957. augusztus 13. vasárnap REKKENÖ, SZINTE NYÜLÓSAN tapintható hőség. A cséplőgépek, porködbe burkolódzó dzsinnek, hajnal óta zümmögnek és a levegő déltájra megtelik a fáradt testek elverejtéke­zett energiájával. A széles falusi utcák oly néptelenek, mintha az emberek valami nagy veszedelem elől az erdők, hegyek közé mene­kültek volna, pedig erről szó sincs: nagyon is helyén van mindenki. De ezen a tizennégy év előtti, 1943. augusztus 20-i napon a falu megszakította sokévszázados életmenetének rendjét. Igen, ez a nap más volt, mint a többi augusztusi nap. És más volt, mint az előző évek nyár derekának napjai. Néhány csendőr, a jegyző kíséretében, még előz® este felkereste az érdekelt házak lakóit. Schwartz bácsit, a szatócsot, aki üres petró- leumos kannákkal ajándékozott meg kölyök korunkban és néha egy-egy csokival, mely­nek hátlapján Titkos, Toldi, vagy Zsengellér fényképe rejtőzött. Az öreg két lányával csöndben készülődött. Schwartzné már évek óta ágybanfekvő beteg volt, tolókocsiját ki­párnázták hát az öt-hatkilométeres útra. Az idős kereskedő figyelmesen hallgatta a ható­sági utasítást, melyet jegyzőnk petróleum- lámpánál vakoskodva olvasott fel és nem fűzött hozzá semmit. Rózsi, a kisebbik lány a háttérben csöndben szipogott. Másik ház a falu közepén volt, a jegyzőlak­hoz közel, mégis, ide csak később, s vonakod­va látogatott el a hatóság embere. Az egy­szerű kis ház kerítésénél legények cigaret­táztak. Egyikük köszönésfélét mormolt a ka­kastollasok felé. Dóczi lakott itt, a körorvos. Itt is együtt volt a család: az orvos vacsora­maradékot falatozott; évek óta ez volt a so­ra, lemaradt az együttes étkezésekről. A csendőrök nem köszöntek, de nem is visel­kedtek kihívóan. Míg a jegyző az írást ol­vasta, mindenki fölállt. A kőolaj füstös láng­ja egykedvűen libegett. MI VOLTAKÉPPEN MÁR napokkal ez­előtt hallottuk, hogy a két családot, Schwar- tzot és Dóczit a gettóba viszik. Lányaik ve­lünk járták az iskolát. Pár hónapja sárga csillaggal a mellükön, aztán sehogy. Elma­radtak. Az utcán sem találkoztunk velük. Falunkban nem volt gettó, nem létesíthettek nyolc ember miatt. Templomjáró—pogány pórnépünk nem is igen tudta, mi az. ^ Hal­lottuk. hogy a szomszédos városban néhány utcát lezártak, s ide telepítik a zsidókat. És velük Schwartzot és Dóczit. Családostul. Hogy Dóczit, aki harminc éve kurálgatta a környék apraját-nagyját, elvigyék a fa­lunkból, ' oly természetellenesnek látszott, — hogy nem is tartottuk érdemesnek foglalkoz­ni vele. Dóczi nélkül a falu nem is volt iga­zán falu. Öcska Tátrája számtalanszor meg­rekedt az alkonyi csordák porában, a köly­kök ilyenkor fülsiketítő ovációval rugasz­kodtak neki és visongva tolták, míg a köp­cös. billiárdgolyó fejű doktor a volánnal baj- molódott. Rendelőjébe úgy jártak, mint aféle jó kútra. Sokszor bajjal, olykor csak terefe­rélni. Megesett, hogy pénzt kölcsönkérni. Az orvosné urához hasonlóan testes, már nem fiatal vidéki asszony perlekedő han­gon oktatta az úi menyecskéket egy-egy jó­féle befőzési módszerre, tisztába tette az anyósok és vők egyenetlenségeit. Egyszóval: Dóczi az Dóczi volt, egyszerű és legenda­mentes falusi fogalom és épp ezért megsem- misíthetetlen is, mint az öregek fejében az omladzó pincék sok kedves emléke. Augusztus 20-án reggel a csendőrök az ál­lomásra kísérték a két családot. A fiatal, de terebélyes gesztenyefák árnyékában ezen a napon sem várakoztak többen, mint máskor. Most könnyű és népszerű lenne azt írni: a falu egész népe elkísérte őket hányatott sor­sú útjuk kapujához, a békésen bedöcögő sze­relvényhez, melyre aznap ugyanannyian ka­paszkodtak, mint máskor. De a baljós hábo­rúvég kezdődő terrorja akkoriban már meg­tanított bennünket egyre-másra. Aznap — István nap lévén —, az urasági cselédséget kivéve, a falu nem dolgozott. Amazokat haj­totta az intéző, mert valami gabonaüzletről volt szó a Futurával. így mondta Pali bácsi, aki fát vágott nálunk, de hivatala is volt: ő volt községünk éjjeliőre. PAGONY LAJOS: ÜNNEPI REGGEL A FALU NEM DOLGOZOTT, de eszébe sem jutott az állomásra menni, vagy tüntet­ni. Az igazat bevallva, a többség még min­dig nem hitte, hogy a két család örökre el­búcsúzik. Mindenesetre a forróság Ígéretét horuozó reggelen kiváncsi arcok sorakoztak az utat szegélyező kerítéseken, egyvonalban a karókra húzott köcsögökkel. Jobbára asz- szonyok, közülük is a vénebb je. Az emberek a barmokkal veszkődtek, de ki-ki pislantot- tak az útra. Amikor feltűnt a kis menet, — csendben káromkodtak. Elől baktatott Dóczi, cipelte a bőröndöket és orvosi táskáját, néha feltekintett és szót­lanul nézte a házakat. Mindenik mondhatott neki valamit. Ebben a rátartiban ült két éj­szakán át a félrebeszélő Annuska-mellett, — belekapaszkodva a diftéria üstökébe, s vias­kodott vele álmosan, de éber makacssággal. Emitt a vályog házacskában patkóit el a vén Répási, akin már nem segített sem szana­tórium, sem a vők által nyújtott könnyebb élet: félévszázados cselédsor rágta szét a tü­dejét, s egyszerű, hárombetűs diagnózist ve­tett oda halotti lapjára: tbc. A házak beszél­tek, az asszonyok sírtak, az emberek károm­kodtak. Feje tetejére állított reggel, — annyi szent. Az orvos ment, félretaposott cipőben, mö­götte^ a lányai, takarosán, mintha iskolába vinné őket. Dócziné nem győzött visszakö­szönni. Kis kertjüket tegnap sebtében oda­adta egyik páciensüknek, Demény nőnének, az özvegyasszonynak, akit elhagytak a gye­rekei. Deményné a falu végén lakott, s a menet most a háza előtt botorkált. Az asz- szonyság — jóféle fullánkosnyelvű banya — az udvar közepéről eregette a hangját a csendőrök felé, szidta, piszkolta őket. De mert csend volt ’ a környező udvarokon és némaság, amazok nem sokat bánták. Egy süldőlányka odafutott Dóczinéhoz, és kezet akart csókolni neki, de a kísérők elkerget­ték. Bosszúsan ripakodtak a kisbírónéra is, aki kendőbe bugyolált elemózsiával futott elő valahonnan és Zsuzsi, a kisebbik lány kezébe akarta nyomni. AZ ÁLLLOMÁSON EGY PÁR PARÄSZT körülvette a plébánost, aki éppen a városba készült. „Hová viszik őket?” — kérdezték. A pap tűnődött, de amikor a menet a közelük­be ért, elfordult, hogy ne kelljen a köror­vosnak köszönnie. Megjött Zöllner úr is, a MÉP helyi elnöke, s verőfényes mosollyal nézte a jelenetet. Simonkay, az uraság, Pest­re készült, a Szent Istváni ünnepségekre. In­tézőjével arról beszélt, hogy idén a fának jó ára lesz. Maid minden átmenet nélkül meg­kérdezte: „Mennyivel tartozunk mi ennek a Schwartznak? Háromezerrel?” — és arra gondolt, hogy aligha kerül sor már e tarto­zás lerovására, s ez is valami. Igaz, a bir­tok összadósságához mérten semmiség, de ha CS. ÁDÁM ÉVA: KÉP 4 FALON Látod azt a képet Ott a fehér falon? Két farkas koldul a fehér havon. Sívár téli tájon két kóbor állat. ... de tükrözik az üveg és én ott is jfj Téged látlak. ©I te P PAGONY LAJOS: fe te te­te te' te; te: te te te te m tej te te p] m 1 üi&itaiz lűrflk Ha szívdobbanásommal mérnénk az időt gyorsvonatként robognának a percek ellobbannának a lámpák, harapás bor mellett tűnődnék: szóljak? Merjek? Mert Éva vagy, még akkor is ha másként keresztelt papunk és Erzsébetnek Olgának, Irénnek, Ilonának szólít a sok gyáva, kik a mersznek szikrája nélkül titkon siratják az órát, melyen az úr beeresztett a paradicsomba, hogy Ádám orra viszkessen s ő reszkessen. lm, keresztet cipel ő (két édes kis cipellő) s bámul téged, bár zokniján sok a lyuk: Hja, a férfi bölcs, s boldog, mint Nepomuk. MOLNÁR GÉZA: Jó éjszakát . . . Este, ha lefekszel és álmosan, Lehajtod váltamra szép fejed, Én még felvagyok, sokáig nézem — Szempilláiddal árnyékolt szemed, Mosolyogsz, gondolom, szép az álmod, Jaj el ne veszítsd a fonalát! Megcsókolom homlokod szelíden, így kívánok én jó éjszakát. FAZEKAS ISTVÁN: Rád gomboltam Bezárt gondolataimmal sétáltam kint a selymes füvű mezőn, — megállók. A szél megcsókolt, én Rád gondoltam Madár kacsintott le rám az ágról. Már este lesz, szürkül, száll az alkonyat Te bebújtál a nagy felhőbokrokba. Zöld szempillák hulltak a fenyőfákról Én meg csókot küldtem hűtlen ajkadra. Egy fürge kis hangya lábamra mászott elindultam rajta felfedező útra, Agyamon izzadt, szívemnél már fázott Kergettem, de e táncot járta újra. Súlyos testem hanyatt feküdt a réten Szeles csókod bűvös erőt gyűjt körém... gyenge füveket durván letiporta. Szemem a felhők játékát figyelte S a szél a csókom fentről visszahozta. Arcom kigyulladt, Még szeretsz, mily jó hogy nem tudnál ott sem élni nélkülem. Rád gondoltam... Vágyaim sűrűsödnék! MOLNÁR BÉLA: Iiirb?rósök között Mintha óriás gyászszalagok lebegnének a régi várak felett: úgy integetnek felém a füstölgő tarjáni gyárak. Járok közöttük és úgy érzem mintha ott, Békéscsabán járnék a gyárak között; egyformák ezek. (Vagy csak kísért az árnyék?) Ismerem morc, mokány fiait. A gyár lányait is ismerem: ott vártam őket a gyár mögött türelmetlenül, szerelmesen... Hányszor néztem a palánk mellett, vagy este a gyár udvarán a kéményből felszálló füstöt, s bámultam a füst után, mely felfelé tört a magasba, (Békéscsabán, a Gyár-soron) ’ s az esti csöndben a környékre mint hó szállt le a tiszta korom ... Itt, a tarjáni gyárak között emlékezem: egyszer, bután én is így indultam el a magasba, a füst után ... steteS'CTF' 0 1 te te ö te te te is, te B te S te 0 te te te te 3 te jte te te te te e te­lte te Él 0 0 te te (O te te te te te te 0 10 0Í 0 te te 1 te p 0 te te te te te te te te te te te te te 0 Hitler így bánna el valamennyi hitelezőjé­vel, mint Schwartzékkal, hamar rendbejön­ne a szénája. Zoller, akiről mindenki tudta, hogy ő je­lentette fel Dócziékat, mert pár ingóságukat a gettózás elől el akarták ásni a kert végé­ben, most odafurakodott Simonkayhoz. „Mit szól, nagyságos uram? Ezt is megértük”. — ... Simonkay nem tudta, mit feleljen, leeresz­kedjen-e a jöttment tanítóhoz, aki valaha Schwartz lányának udvarolt. Bizonytalan mozdulatot tett a levegőbe. „Hát...” mondta - „Hát”. # Dócziék leültek a hatalmas málhákra, a csendőrök — inkább csak elméletben — kor­donfélét tartottak körülöttük, melynek ha­táráról, mint lepratelep kerítésétől nézték őket a bámészkodók, nz orvos nem nézett sem jobbra, sem balra, mereven a földnek szegezte a szemét és a kezdődő melegben ve­rejtékező fejebúbjat törölgette. Schwartzné a tolókocsiban kényelmetlenül mozgolódott. Ekkor hirtelen nagy sivalkodás támadt, — mert az egyik „zsaru” nyakonteremtett egy 12 év körüli kölyköt. Az ácsorgók odaügyel­tek. Lidu visított a csendőr markában, a ti­zennégy esztendős cigány kölyök. Néhányan izgatottan morgolódtak, mert Lidu megjele­nése a színen felidézte sajátságos történetét. Két évvel ezelőtt a fiú tetanuszt kapott. Szé­rum ide, vagy oda, későn vitték orvoshoz, a merevgörcs kitört rajta. És most hirtelen mindenki emlék°zett: A kopasz doktor majdnem egy héten át éjjel-nappal a kis be­teg mellett vmuj^on,, n^oaznuzta rekesz­izmát, hogy megmentse a fulladástól. Lidu meggyógyult. Most ott settenkedett a dokto­rék rörül, kikhez betegsége óta valami szin­te gyermeki bizalmasság fűzte. A FIATAL ÁLLOMÁSFŐNÖK nem bírta tovább. Már régóta legyeskedett Schwartz Rózsi körül, s tehetetlen dühe és a mostani jelenet együtt bontotta meg hallgatását. „Fő­tisztelendő úr... ez... ez... disznóság..” suttogta a papnak, mintegy segítséget várva a lelkek atyjától. De még mielőtt amaz válaszolha­tott volna Vincze a váltóőr mordult fel, — kinek asszonyát nemrég kezelte az orvos — gyermekágyi lázzal. — A gabonánk, marhánk már' nem is elég. Viszik a doktorunkat is. — És maga elé kö­pött. Hangja lármás volt és fenyegető. Az egyik csendőr — fiatalabb legényke, idegességében csőretöltött s a többiek is huzigálták puska­szíjaikat. Valahonnan asszonyi hang visított: — Maflák! Még hagyjátok?! A csendőr erre lekapta puskáját és a moz­dulatlan orvosra fogta. Rózsi, a szatócs lá­nya sikoltozva kapaszkodott a tolókocsiba. „Piszok zsidók” — fröcskölt Zöllner. S még mondani akart valamit, de a fiatal állomás­főnök úgy mellbevágta, hogy a falnak zu­hant. „Állj!” Kiáltotta a csendőrtiszthelyet­tes, aki felelős volt a rábízottakért. Revol­vert rántott, mert látta, hogy Zöllner vadász- fegyverét kibiztosította. A tömeg kétharma­da meg mert volna esküdni rá, — hogy a tiszthelyettes az állomásfőnököt fenyegette. Ebben a szerencsétlen helyzetben Lidu oda­ugrott a háttal álló tiszthelyetteshez, és teljes erővel belerúgott. Lövés dörrent, jajszó, s a kölyök felbukott. E pillanatban befutott a vonat, sokan leugráltak, de a csendőrök elő­reszegezett fegyverekkel mindenkit sakkban tartottak, és pár perc múlva halálos csend lett. Dóczi mindenről megfeledkezve sürgölő­dött a vérző gyerek fölött, a tolókocsis öreg­asszonyt s a kis csoport tagjait felpakolták már egy hátsó teherkocsiba. Simonkay, s az intéző egy másodosztályú fülke ablakából nézték, hogyan kötözi' be az orvos a nyilván könyebben sebesült Lidu combját. — CIGÁNY, VAGY ZSIDÓ: egyre megy, lám, hogy összetartanak — elmélkedett az intéző. Aztán elmerengve: Csak Rózsit saj­nálom. Jó nő. Kár a gázkamrába. Igaz? Zollnerre kacsintott, és mert közben Dó­czi is felkászálódott a marhavagonba, a vo­nat lassan elindult. SZALAI ISTVÁN: cLz G reg EGY NAGY \ FA áll a ház előtt. Szakértők szerint közel háromszáz éves. Ketten se tudnánk átölelni évszázados de­rekát, melyre bizony örök em­lékeket vésett az idő. Úgy mondják; valamikor itt is hatalmas őserdő volt, és a tölgyesben farkasok kóborol­tak... Aztán jött az ember. Kivágta a fákat, házakat épí­tett és beültette a földet. A vadak az emberszagtól riadtan menekültek tovább, beljebb a Bükkbe, mert otthonukból egy darabot újra elfoglalt az em­ber. Ez a vén tölgy, mégis itt­maradt valahogy. Itt felejtet­ték, vagy itt hagyták talán? Ki tudja? Idegen járó-kelők nem hagyják szó nélkül. Meg­nézik, megcsodálják. Találgat­ják, hány éves lehet? Az itte­niek megszokták már. Ilyen­nek ismerték mint most, a leg­öregebb emberek is. ötven­hatvan esztendő meg se látszik ripacsos, vén testén. Az emberek mesébe szőtték a nagy fát. Mesék keringenek róla még ma is. Ágai között a csodálatos üregről, melyben a félllábú ember lakik. A né­ma bagolyról, mely ott él a gallyai között... Abronkáról, a szegény favágó lányáról, akit hajdanán tündérré változtatott az öreg fa... Igen. Élnek ezek a mesék ma is. Hogy hol szü­letnek? A bükki ember színes képzeletvilágban. Az erdőn, szénégetők, mészkemencék tü­ze mellett. Ott, ott születnek, és népünk szívében élnek to­vább. Nézzük csak közelebbről az öreg fát. Vén testét egyik ol­daláról belepte a selymes, pu­ha moha. Olyan a törzse, mint egy aggastyán arca. Ráncos, mély barázdákkal teli. Egyik helyen vastag, durva forradás, mély sebeket takar. Talán vil­lám sújtotta egy viharos éjsza­kán? Nem is emlékszik rá sen­ki. — A seb már beheggedt. Meggyógyította az idő. AHOL A TÖRZS ketté ága­zik, jókora odú tátong Belse­jében méhek, darazsak, vörös- hangyák tanyáznak. Itt laknak a hosszúlábú hőscincérek, a büszke szarvasbogarak is. Né­ha nyolcán, tízen is sétálnak az öreg fa oldalán. Jól érzik magukat, ahol nyugalmukat csak néha zavarja meg egy- egy bátrabb, merészebb gye­rek... Talán itt lakhatott a mesebeli bagoly is, mely néma volt, és kuvikhang soha nem hagyta el száját. Lehet. így meséli a legöregebb ember a faluban, aki több mint készáz évvel fiatalabb a vén fánál. Pár éve mókus is lakott itt, de nagy hintás volt a fiú, és fia­talabb fákra vágyott. Az egyik vezérág kisebb odújában búbosbanka család lakik évek óta. Milyen gyá­moltalanok a kis fiókák! Mi­lyen tehetetlenek! Az anyjuk nagy gondal szállni tanítja őket... A sűrű ágak között ger­lék, vadgalambok tanyáznak. A gerlék nem laknak itt, csak átutazóban pihennek meg, a hűvös lombok között. Villanó ■repüléssel szántják a levegőt, aztán eltűnnek valahová, ahol már senki sem figyeli őket. Odúgalamb is tanyázott itt pár éve. Mostanában nem látni őket. Hűk... hu. . huk.„ hu,„ kurjongattak esténként... Áz egyik kiálló félig letörött revés gally belsejében vöröshangyák építettek csodálatos várat. — Most látom csak; a legfelső ágon egy barna héja figyel. Szemrebbenés nélkül, . mozdu­latlanul bámul a semmibe. Nem tudni, mi a szándéka mégis. Jól látom horgas csőrét, inas, sárga lábait. Haragszem a vén ragadozóra .. Ám az öreg fa jobb házigazda, nem zavar­ja el vendégeit... MEGÉRKEZETT egy sárga­rigópár is. Ök sem őslakók a nagy fán. csupán délutáni lá­togatók. Fiatal a bíró., fütyü­li az egyik, és ragyogó sárga tollain megcsillan a napsugár. Mennyi élet, mennyi madár, rovar, ezen az egyetlen öreg fán. Egy egész természetrajz, egy különös életközösség.. Kopp... kopp... kopácsol a harkály-doktor, Többedmagá- val lakik a fán Bizony, igaz, időnként máshol is rendel. Hi­ába, sok a Ijeteg fa. Űk az öreg tölgy háziorvosai. Vigyáznak az egészségére. Hegyes cső­rükkel kikopogtatják a beteg részeket, aztán szúrós nyelvük­kel könyörtelenül kiszedik még a legkisebb, kórokozó férget is. Mi is lenne háromszázéves testével ezek nélkül? No, az öreg fa sem marad adóé Ha villámlik, ha dörög, ha szél rázza a gallyakat, hű­ségesen oltalmazza lakóit. Vé­konyabb ágai dacolnak a vi­harral, de a törzs csak áll, mii. tóságtelj esen. Sohasem mozdul. Próbálkozott vele há­romszázév minden vihara. Hiába.. Nézem a vén tölgyet. Tisz­telettel simogatom meg gör­csös, ripacsos testét. Kisfiam jön ki a házból. Meglát a fa alatt. Odaáll az öreg fa mailé. Pöttömke törpé­nek látszik a hatalmas fa mel­lett, — Apu ,— kérdez rám barna szemeivel; ez a fa öregebb, mint te vagy? — Bizony fiacs­kám, sokkal öregebb. Talán még tízszer is öregebb nálam. — Hogy tudott megnőni ilyen nagyra? — fegas kérdés, va­lamit mégis felelek rá. — Apukám, ez a fa akkor is ott lesz ha már nem élünk? — Biztosan itt lesz, kisfiam. Még sokáig itt lesz, talán még száz évig is A gyerek csak nézi a fát, hunyorgó szemek­kel, aztán megint kérdez. — Apu, és ez a nagy fa is öreg­szik? Igen, hogyne! öregszik ő is csak lassabban, mint az emberek. Lassan, lassan, de azért mégiscsak minden nap öregebb. — Végre megúnja a kérdezge- tést, tovább szalad. Elgondol­kodom... Öregszenek-e a fák, a kövek, a hegyek? öregszik-e a vén fa? Igen. Egészen biztos, hogy öregszik, minden. Fejlő­dik, változik, mozog az egész világ. EGYSZER MAJD EZT a vén fát is kivágják, vagy talán kidől magától. Bizony, bizony, percnyi pontossággal, óráról- órára, mindig egyformán. Mi is így vagyunk emberek, csak mi egy nap alatt néha, egész éveket öregszünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents