Új Úton, 1957. június (12. évfolyam, 43-51. szám)
1957-06-01 / 43. szám
6 ü J ÜTŐN 1957. június 1. szombat MOLNÁR BÉLA: Bányászvasúion Ez a mi Árpádunk, e zörgő, kopott, füstös kis bányászvonat, csipkés szélű, hajlott pléhtető íveli rá az áramvonalat. Pár apró fütty, nyolc-tíz kis láda a fura fogat, s talán a világról is lefut, ha útját nem állja a nagyvasút s a zord szemafor. Nézi bátyját, ahogy felette a töltésen zúgva elrobog, s megvert kutyaként szédelegve lassan zakatol, továbbkocog. Lihegve, tiszta, virágos házak sorfala között zúg-zakatol, Turjánban nekimegy a hegy oldalának, majd ismét kibukkan a föld alól. Szeretjük őt, a bánya, s gyár népe, nagymellű, kosaras asszonyok utaznak rajta Tarjánba, vidékre: nyíltszívű, halk szavú utasok. Szemben velem, egy lány kötöget, könyve a térdén, s ahogy a dal zsong, nézem őt, amint rendre szedeget szemet-szemre, s mélán elborong. Tűnődik... Egy bányászlegényre veti fényét, s tovább andalog, szeme ékkő és mint sugárkéve hová lecsap, a táj felragyog. Most hosszan néz, s két öltés között a fénylő szem rólam leszalad, mint a másik, amit könyve fölött szedett fel fürge ujjai alatt... SASS ERVIN: jUdfeiuji kőzazit Csillag virágzik odafenn, az ég sötét, csendes, furcsa ködét, rámborítja most a koraest. Csillag virágzik odafenn, döcög a Göncöl, az Orion amott féllábon áll, s a göndör csillaghajú tejút fehér... Csillag virágzik odafenn, s idelenn, álmos a sötétség, — március! Tavaszi fény! Jöjj illat, új remény!... Csillag virágzik, az ég sötét odafenn... Valahol, talán elsőt csókol egy új szerelem. ANTALFY ISTVÁN: — ANYÁNK VARR.. A varrógép monoton berregése belesajog a fülledt levegőbe. Olyan, mint csonka karnak ölelése. Bántó és mégis... Jó e zajt figyelni, amíg anyánk a taposót tapossa, s a varrógép dalát zörögve pergi. Anyánk varr... Már szemüveg kell szemére, a sok munkától gyenge már... Bohó dalt dúdolok a gép zörgő ütemére... GATSZAKAD AS Letört szavak, elnémult hangok, mik soha nem hallatszanak, most bennem is félreverik a vészharangot. Hangos robajjal szakad át bennem a gát. Nagy, esztelen, vad rohanás... Gátszakadás... És nem tudom, mi van velem... MOLNÁR GÉZA: No sírj édes ... Ne sírj többé, ne sírj édes! Ha könnyed látom peregni Nyugtalan, bús az éjszakám Úgy el tudok keseredni. Neked nem szabad Kedvesem, Mosoly arcodon jobban áll, Ugye nem sírsz? S nem akarod, Hogy rossz legyen az éjszakám. PAGONY LAJOS: A csönd felé! Öregszel már? Mindig csak mosolyogsz! Nem riadozol többé gátak, sáncok előtt, s ha móddal ebbe-abba fogsz nem bújtogatnak égő, vad románcok. Kószálsz a vár málló kőgerincén hol langy mohák lappangnak odvaikban karcost kortyolsz kénvirágos pincén vagy horgászol a zöldtükrű csalitban. Idill? Nem. Megértés. Nincs mögötte rosszízű bánat, sem megfutamodás hisz mosolyogsz: s e mosoly örökre sorsod igenli, mint derűs vallomás. a szakszervezeti művész- együttes hazánkat járó tánccsoportjának tagjával, amúgy minden hivataloskodástól mentes, bormelletti barátsággal. Mig fejünk felett az étterem vigassága, a mulatozó vendégsereg heje-hujája dübörgőit, mi egy kis asztal mellett borozgattunk Szergejjel. Szergej vicces fiú. Amikor még azt sem tudtuk ki fia, felugrott az asztal mellől és viharzó sztepptáncot mutatott be, lessett az állunk a csodálkozástól. Bemutatkozott, majd diszkrécióra intett, mert mint mondotta: „megszökött” a húsz lépésnyire szórakozó szovjet együttestől. Fényképeket nézegettünk. Ez Rosztov, Szergej otthona. Milliós város, neoklasszikus oszlopcsarnoku egyetemmel, sugárutakkal. Szergej egy mezőgazdasági gépgyár technikusa. Már közel jár a harminchoz, de örökké mókázó, fin- , torokra szakadó arca 20-nak sem látszik. Asszony? Család? Hogyisne! „Táncolok barátocs- káim! Ez sok. Majdnem minden.” Kérdezgetjük a Szovjetunióról. „Ah, Moszkva!” - sóhajtja és örökké izgő-mozgó lába máris tánclépésekre rándul. Ott vannak ám hatalmas mulatók. Szól a szakszofon, a jazz, Gershwin, amerikai számok, meg külföldiek, hazaiak. Rock and Roll? Játszák, de nem táncolják a moszkvaiak, testi épségük nekik is kedves. Vidám az élet Moszkvában, de jó is ott! Kár, hogy az együttes mindig úton van. Sokat táncolnak, szerepelnek, országvilág előtt. S hogy állítását demonstrálja, egyik időközben odasomfordáló társának bokáját mutatja. A fiú lába alaposan be van fáslizva. Megerőltetés? — Nevet — „Nem veszélyes! Petőfibányán forró sikerünk volt kicsit megrántottam ugrás közben...” Kommunista vagy? — kérdezzük Szergejt. „Nem, nem vagyok párttag és mostanáig keveset törődtem a palitikával, de nálunk az együttesben elsősorban az emberség a fontos, a rátermettség, a tudás, nem a tagkönyv.” Persze, Szergej is szeretne párttag lenni. Eddig nem léphetett be. j Valami bibi van? Változtatni kell magatartásomon bizonyos dolgokban” — szólt s ezt oly halálos komolyan mondta, hogy egy percre mi is elkomolyodtunk. Aztán újra nevet: „Szaladok, mert elcsíp valamelyik nácselnik, s a szökésért akasztás jár.” De nem megy el, fogva tartják a köréje sereglett magyar művésztársak. színészek. A gázsiról érdeklődnek, életről, árakról. Szergej cipőjét nézik. Mennyi ez odakünn? 200 rubel? Olcsó! És az itteni élet? Hogy ízlik a magyar bor? A mi palackolt borunk nem nagyon ízlik neki... Szégyenkezem, mert az üvegen ez áll: „Tokaji hárslevelű” Tokaji? „Tokáájii?” — Szergej valamit hallott már harangozni erről. Aztán előkerül a notesze.. Arckifejezése most olyan, amilyen minden férfié, ha titkos és büszke közlésre készül. Egy nagykanizsai címet mutat, magyar lánykáé, aki „beleesett” a pompás táncbemutató kavargásában, s akinek — de igazán, higyjük el! — írni fog. És aztán még árad a szó, életről, táncról, filmről, nőkről, mindenről, ami szépség és gyarlóság, ami brossuramentes valóság, s amikor hajnaltájt elbúcsúztunk, éreztük: közelebb kerültünk a szovjet emberekhez, mint tíz propagandaelőadás során. Viszontlátásra Szergej! Hiszen ennyit megtanultál Te is magyarul! — pala — Filmhírek — A HUNNIA filmstúdióban rövidesen megkezdik Fábri Zoltán új filmjének, a Bárányfelhőknek forgatását. Az új film főszereped Krencsei Marienn és Mens áros Lász'ó játszák. Külső felvételeit Budapesten, illetve Esztergomban készítik majd. — PÁRIZSBAN ismét műsorra tűzték egy hétre a Potyemkin páncélos című szovjet filmet, amelyet ma a világ egyik legnagyobb filmjének tartanak. — A CEDIF francia filmvállalattal konkretizálódnak a tár nyalások a magyar-francia koprcdukciós filmre vonatkozóan. A közös produkció látványos színes, normál és szélesvászonra készülő lenne, ideiglenes címe: A szépasszony és a cigány. majális Több, mint 5000 ember gyűlt össze az elmúlt vasárnap a felsőtárkányi tónál rendezett majálison. Képünk az egyik tánccsoport fellépés előtti készülődését mutatja be. Hamisítatlan magyar népi táncot járnak a szovjet fiatalok. fVSWWA REJTŐ JENŐ: (P. HOWARD) — Igen. — Gyorsan, izgatottan folytatta. — Szokoloff fogoly. Olivér Yolland eltévedt a sivatagban csapatával... Bimba oázisban fekszik betegen... Én is csak most tudtam meg, hogy nem Ideleszben voltunk... Azóta úton vagyok... Ez a táska Sir Yollandé... Az ösz- szes iratok benne vannak... — Mit kíván ezért? — Egy fillért sem... Bosszúból tettem... Tessék. Átadta a táskát. Harlingtcn izgatottan húzta ki az okmányokat és remegő kézzel vette le a fedőlapot. Azután felkiáltott. Ez állt az iratcsomag tetején: „Egy sofőr ne nősüljön” Irta G. B. Kratochvill. — Mi ez? Meg tudja magyarázni Miss Mildstone? A leány azonban igen furcsán viselkedett. Elkezdett kacagni. Kacagott és kacagott, — de úgy, hogy le kellett ülnie. A pincér jött. — Lord Harlingtonnak postát hozott tegnap a repülőjárat, azzal az utasítással, hogy akkor adjuk át, ha egy hölgy látogatója érkezik. Az utasítást az oázis békebírója vette át és most kiadta a küldeményt. Tessék... És átadta a lordnak a Urungi petróleumlelet teleprajzát, a pontos térképpel és a valószínűsítő iratokkal. Csak egy rövid levél volt mellékelve. „Dear Lord Harlington! Belátom, hogy Önt. elsőbbség illeti meg Afrikában. Egy hölgvismerősünket megbíztam, hogy juttassa el Önhöz az iratokat, de tévedésből egy szépirodalmi művet vitt magával. Nem szeretném, ha ezért károsodás érné az illetőt, ezért sietve küldöm az eredeti okiratokat, kát. Tisztelője Oliver Yolland gróf Denham örökös ura” Különös egy nő. Most meg sír... 3 Gépiesen tioorták a forró sivatagi homokóceán porát. Az alkonyati ég sötétvörös visszfényei szállongó portölcsérek árnyaiba burkolták az elcsigázott menetoszlopot... Csak vonszolták magukat... Hová? Merre? Senki sem tudta közülük... Houben, a pisz- tonos betegen vergődött a szekéren, Jordan helyettesítette, az overálos parancsára és a katonák harmonika kísérettel meneteltek... Houben nem trombitált többé. Tüdővérzése volt és amikor már ott menetelt a többi között vánszorogva, akkor sem fújhatta a kürtöt, csak Jordánt irányította. — Aidát... — vetette oda szomorúan, ha indulást vezényeltek. — Két ismétlés... Az cverálostól valamennyien féltek. Tuotain elárulta nekik, hogy ez az ördög... Izabella őrvezető állandóan két puskát cipelt, mert Duke of Roswang teljesen letört, öt teherhordó állatot veszítettek és Durien gyönyörű ruhája piszkos volt már, Félix, a szép hölgyfodrász egy beteg koldusra hasonlított. De azért csak mentek... Hová? Merre? Minek? Tudja az ördög, aki ott megy elől, sohasem fáradt, sohasem beszél fölöslegesen és nem tehetnek ellene semmit, mert csak ő ismeri a sivatagot. Renoir hadnagy bágyadtan ült a szekéren... Beteg volt. Illetve gyenge, a marsall lerongyolódott, de különben frissen ült a nyeregben. Az árnyékuk már észrevehetőben rövidebb volt a déli órákban, ahogy az Egyenlítő közelébe értek. Mindössze egy torz, nagy fekete folt a lábuknál... Istenem, mi lesz? Nagy messzeségben egy sötét vonal húzódik az ég és a sivatag között. A dzsungel! Ott végződik a Szahara. A tábor szabályos, rendes, a Szahara befejezte a kiképzést: katonák voltak. Fleur de Bac olajjal kente gyulladt szemét. Duke of Roswang összeszorított foggal, mozdulatlanul fekszik. Az overálos intézkedik, hogy vigyék a szekérre, csavarják pokrócokba, ha izzadni kezd, jobban lesz. Izabella őrvezető kétségbeesetten ütögette a fia hideg kezét, aztán felugrik. — Ördög! — kiáltja az overálosra —, hova viszi az embereket! Azonnal mondja meg! Jobb kezét a rchamkésén tartja. Az overálost körülfogják fenyegetően. — Mit akar velünk? — kiabált Wolfram — meghalunk mind! Öklök emelkednek fenyegetően a levegőbe. — Amíg én itt vagyok — mondja nyugodtan az overálos —, addig nem pusztulhatnak el, mert van aki vezesse a csapatot. Az öklök lehanyatlottak. Tudták jól, hogy az ördög kezében vannak. Most már csak ő tudja, merre járnak. — Viselkedjenek rendesen és fegyelmezetten, akkor nem lesz semmi baj... Ezt jegyezzék meg. Később, mintha más elhatározásra jutott volna, Jordánhoz lépett. — Fújjon sorakozót! Houben bágyadtan odaszólt: — A-dur... Felhangzott a sorakozó. Ez a ritmus is mdnnyire megváltozott! A frissen csengő piszton helyett egy bús tangóharmonika sírta az Aidát. Miután felsorakoztak, az overálos eléjük állt. — Emberek! — kezdte. — Játsszunk nyílt kártyákkal. Az volt a szándékom, hogy továbbra is megtévesszelek benneteket, de nincs hozzá erőm. A cél ugyan felment minden tettem következménye alól. Mégis... Nem tudom... A Láthatatlan Légió rongyos, elcsigázott legényei nyomasztó érzéssel álltak. Jön... jön... a valóság. És az szörnyű lesz... A sirokkó lomha portölcséreket hurcolt és zizegve végigszórta a táboron. — Én becsaptalak benneteket — kezdte az overálos. — Nem ölhettek meg, mert csak én vezethetem ki a csapatot a Szaharából... Mégis... nem bírom felmenteni magamat, ezért megmondom, hogy olyan harcba viszlek benneteket, amiért nem jár Semmi... — Kicsoda maga? — Lépett eléje Tuotain, igen elszántan. — Durien százados! Döbbenten álltak. Félix halotthalvány lett. — És... -7- kérdezte Izabella —, hová megyünk? — Meghódítunk Franciaország számára egy fontos néger telepet. Harc lesz, amiért nem jár pénz, ami kötelesség. Elvihettelek volna odáig benneteket, hogy kénytelenek legyetek harcolni... De nem voltam képes rá. Aki nem akar verekedni, az biztonságos helyen bevárhatja a küzdelem végét. — Szóval... maga... becsapott?? — Kérdezte Fleur de Bac. — Igen... Ez történt. Kiszedtem előttetek a karókat, azután hamis úton Afrika másik végébe vezettem a csapatot, hogy abban a hitben, mintha Urungi földön lennétek, elfoglaljátok Kinibalu földjét, ahol francia katona nem verekedhet. Gyenge voltam ehhez. Aki nem akar harcolni ingyen, kötelességből, a hazáért, az kiállhat a sorból. — Ha így áll a dolog, hát kijelentem, hogy vesszen meg, aki sajnál egy kis verekedést Franciaországért... — mondta a sorhajóhadnagy. — Én is ezt tartom — csatlakozott Wolfram. És senki sem állt ki a sorból. Követték az overálost. Mit is tehettek volna mást?' (Folytatjuk). Meglátta Biszkrát az ablaknál. Kisietett. — Nos? — Sir — mondta a rabló tökéletes angolsággal. — Azt hiszem, baj van. Bármilyen lassan jönnek Yoland grófék, már át kellett volna haladni erre a csapatnak. — És az ön híres Szokoloffja? ’ — Nem értem. Azzal valami baj történhetett... őszintén megmondom magának, nem úgy mentek a dolgok, ahogy számítottuk. Harlington idegesen töröl- gette verejtékes arcát. — Most mi lesz? — Sir — felelte Biszkra —, holnap többet tudok. Néhány felderítőt küldtem eléjük. ... A lord egyedül maradt. — Nehéz lélegzettel szívta be a súlyos, növénvszagú levegőt. Szemben, jeges fénnyel világította meg a hold a mozdulatlan Szaharát... — Uram... A petróleumforrás tervrajzát hoztam — szólalt meg valaki mellette. Egy nő volt. — Miféle rajzról beszél és kisoda ön? — Éra Mildstone vagyok... — A riportemő? Aki Adri- anne Grovescu ügyét írta meg legutóbb?
