Új Úton, 1957. május (12. évfolyam, 34-42. szám)

1957-05-19 / 39. szám

1957. május 19. vasárnap

0 J 0 T O N

5

Levél az Egri Bútorgyár dolgozóihoz

edves Bútorgyári dolgozók!

Bizonyára csodálkozni fognak, hogy a múltkori személyes beszélgetésünk után, e lapon keresztül nyílt levélben térek vissza beszélgetésünkre. Ezt elsősorban azért teszem, mert amiről mi a napokban beszélgettünk, az nemcsak a bútorgyáriakat érdekli, hanem megyénk, sőt országunk valamennyi üzemét, s minden dolgozóját.

Órabér legyen-e, vagy teljesítménybér? Erről, a mindannyiunk számára fontos kérdésről beszélgettünk. Beszélgetésünk nagyon őszinte volt. Búcsúzáskor arra kértek, hogy ■az igazat írjam, pontosan azt, amit mondtak. Megígértem és meg is tartom. Megírom a maguk igazságát is, de engedjék meg, hogy hozzáfűzzem a magam igazát, a mi véleményünket is.

Kezdjük tehát elölről.

Gyetvai Sándor, Bódi Mihály és még sokan mások az üzemben ugye — jó szakmunkások voltak az ellenforradalom előtt is. Gyetvai Sándornak hat kitüntetése is volt, illetve van- Október előtt 1500 forintot keresett havonta. Most órabérben dolgozik az üzemnek valamennyi dolgozója. Gyetvai Sándor, mint jó szakmunkás, 8 forint órabért kap az egészségügyi pótlékkal együtt. így 1700 forintot keres havonta. A teljesítménybérről ■hallani sem akarnak az üzemben — mondják

— jó az órabér rendszer, hisz az üzem, így is teljesíti a tervét. Bár nagyon világosan látják, hogy ezt az ügyet országosan rendezik.

Nem akarják visszahozni a régi, bürokratikus normarendszert, mi sem akarjuk! Maguk nem akarják, hogy ismét három-négy normást ültessenek a nyakukra, mi sem akarjuk! Hallani sem akarnak arról a vastag füzetről, amit nekem megmutattak, amibe óránként kellett bevezetni az egytizedeket, századokait és ezredeket és ahogy mondják, idegeinkre ment ez az egész. Ezt módszert mi sem akarjuk! Mit akarunk hát?

Egyszerű, könnyen áttekinthető darabbér rendszert, amelyben minden dolgozó minden különösebb számítgatás nélkül tudja, hogy mennyit dolgozott, s mennyit keresett. A maguk üzeme — ahol éppen darabok készülnek, szinte kínálja a darabbér-rendszer bevezetését. És maguk mégsem akarnák. Nem, ez nem •egészen igaz! Ez csak a látszat. Hiszen maguknak sem a pártszervezet, sem az üzemi szakszervezet nem magyarázta meg, hogy milyen darabbér-rendszert akarnak, sőt azon a bizonyos termelési értekezleten a szakszervezet területi bizottságának kiküldötte sem mondta el világosan, hogy miről van szó. És nem is nagyon igyekeztek meggyőzni a dolgozókat a darabbér-rendszer helyességéről.

Maguk, kedves Gyetvai Sándor, Bódi Mihály és a többiek, amikor az órabér mellett beszélnek, akkor a régi, bürokratikus, a gyakran és indokolatlan szigorított normák ellen beszélnek. Mert nézzük csak:

Nem kell a teljesítménybér — mondják

— és ha jól megnézzük, valamilyen rejtett darabbérben dolgoznak most is. Hiszen megvan szabva, hogy az órabérért mennyi munkát kell elvégezni. S ha ezt nem végzik el, nem kapják meg az órabért. Ha viszont többet dolgoznak, 10—15 százalékos célprémiumot kapnak.Tehái egy kicsit itt is kötve van a bér a termeléshez. Ez azonban nem előnyös az államnak sem. de nem előnyös a dol- •gozóknak sem. Mert a bér 80 százalékát mindenképen ki kell fizetni akkor is, ha csak •30, esetleg 70 százalékos termelés van mögötte. Ezzel szemben csak 10—15 százalékos

prémiumot fizetnek akkor is, ha valaki 20— 25 százalékkal teljesíti túl a bérét. Ez pedig a dolgozókra hátrányos. No, de gyerünk tovább.

Az órabér mellett beszélnek, de ugyanakkor kijelentik, hogy az 1953-as normarendszert szívesen csinálják, mert akkor tudtak keresni. Sőt azt is mondják, hogy „dolgozzunk alkubérbe’1. Nézzük csak, mi is az alkubér:

Azt mondják, megállapodunk az üzem vezetőivel, hogy egy asztalt mennyiért csinálunk meg. s akkor brigádban dolgozunk. Látják, látják, máris közelebb kerültünk egymáshoz. Hiszen maguk akarják a darabbért — ha ezt ilyen világosan nem is mondják — de nem az olyat, amit felülről, esetleg a helyi viszonyokat nem ismerő emberek állapítanak meg. Dehát a kormánynak is az az álláspontja, hogy nagyobb önállóságot kell adni az üzemeknek, vállalatoknak. Azt mondják alkubér, vagyis a maguk véleményét is hallgassák meg és így állapítsák meg, illetve így szervezzék meg a darabbérezést.

És még valamit, amit úgy érzem, nem magyaráztak meg kellőképpen. A 11.1 százalékos fizetésemelés a darabbére is érvényes. Sőt a felsőbb szerv engedélyezett 13.9 százalékos normalazítást is (mert odafent is észrevették, hogy voltak indokolatlan szigorítások). Ez összesen 25 százalék, ami azt jelenti, hogy az eddigi 75 százalékos teljesítmény már 100 százaléknak számít. Nem kell tehát félni, mert a kereset így is meglesz, sőt érvényesülni fog az az elv, hogy aki jobban és többet dolgozik, az többet is keressen. Ebben pedig megegyezhetünk a bútorgyár valamennyi dolgozójával is. Mert hiszen maguk között sok jó szakmunkás van. Régi élmunkások, többszörös sztahanovisták, akik akarnak dolgozni és mondjuk meg őszintén, akikre hallgatnak is a többi dolgozók.

Az üzem most sem dolgozik rosszul, hiszen komoly nyereséget fizetnek be az államnak, de azért az egy főre eső termelési értékkel van egy kis hiba. Mert az bizony 1956. III. negyedévéhez képest hat százalékkal csökkent. Azt mondják, objektív okai vannak. Lehet. De mi lesz, ha a csökkenés tovább tart, sőt az órabér rendszernél előfordulhat még nagyobb mértékű csökkenés is. És mi lesz, ha az országban még sok üzemnél lesznek hasonló jelenségek? Ha egyre több olyan bért fizetünk ki, ami mögött nincs elegendő termelés? Nos. mi lesz akkor? Mi lesz, ha az állam nem tudja majd tartani a közszükségleti cikkek árát? És a bútorgyár dolgozói megkapják ugyan majd a 7—8 forintos órabért, de nem tudnak majd annyit vásárolni érte, mint tegnap. vagy tegnapelőtt. Nem akarjuk az ördögöt a falra festeni, de az infláció veszélyét még nem hárítottuk el teljesen. Ehhez még nagy feladatok várnak mindenkire, s így a bútorgyáriakra is.

Gondolkozzanak el ezeken a dolgokon egy kicsit és a párttal, szakszervezettel, a munkástanáccsal, s az üzem vezetőivel közösen alakítsák ki a helyes darabbérezést, s meglátják. hogy jól járunk vele mindannyian.

A régi normarendszer bürokratikus hibáit jelképező vastag füzetet pedig égessék el És ha ezután valaki teljesítménybérről beszél az üzemben, ne erre a rossz emlékű füzetre gondoljanak, hanem gondoljanak a legigazságosabb bérezési formákra, a bürokrácia mentesen megszervezett darabbérre, ahol érvényesül a szocialista bérezési elv: aki többet dolgozik, az többet is keres.

Üdvözlettel

MÁRKUSZ LÁSZLÓ

Jóska a halász

ESTEFELE a halász-szó vetkezet udvarán, a jégverem hátánál három-négy ember ácsorgott. Gumicsizma volt a lábukon, az egyiknek térden felüli toldással. A ruhájukon itt-ott még sötétes, vizes toltok jelezték, hogy nemrég jöttek haza a munkából, leadták -a fogott halmennyiséget, s most beszélgetnek egy kicsit, így szokott ez lenn,, mert ha az ember nap, nap után egyedül járja a vizet, csónakjával varsát vetni, szárítani, meg lerakni, akkor könnyen ráéhezik a szóra. Az egyik alacsony idősebb ember viszi a szót, ■csurgóra álló kalap van a fején. mellén keresztbefont karokkal álil.

— Víz is van, hal is van, ■'•csak éppen mi nem fogunk. Kimegy az ember üres tarisz- nyával, aztán majdnem úgy is jön vissza. Zavaros a víz, hol árad, hol apad, nehezen lehet eltalálni a haljárást.

— Szóval most egy ideig rosszul megy az üzlet, bólint rá az egyik határozottan.

— Rosszul, egv-két kilócska apró hallal szégyenkezik haza az ember — kapcsolódik be a beszélgetésbe egy magas 30 év körüli ember.

— Te azért Jóska még eddig hoztál is haza, fogtál néhányat. Nyolc-tíz kiló az is vafami, különösen a mostani időkben.

— Valaminek valami, de kevés. Emlékezzen csak vissza a tavalyi nagy fogások idejére, néha még a napi 200 forint keresetet is keveseltük. Most persze nagyon örülnénk neki.

— Nincs még itt az évvége, addig még sokszor evezünk az öregen. Tavaly volt úgy két hétig, hegy nem fogtam egy árva csuka fiókát sem. Aztán meg... — így az alacsony csur- gós ka lapu.

— Na, na nem is azért mondjuk — szólt újra Jóska, a magas halász. De én már elmegyek, van még egy kis dolgom odahaza, meg aztán holnap korán kell kelnem.

— Megyünk már mi is, mert lassan ránksötétedik — mondja az egyik. Kezet fognak, ők hárman megindulnak lassan lépkedve a sáros úton az alvég felé, Jóska pedig balra fordul a köves úton. Amikor már olyan távolságra voltak egymástól hogy nem hallatszott a beszélgetés, az alacsony, időseb ember hátrafelé bökött az ujjával.

— Belevaló gyerek, jól csinálja. pedig nemrégen van köztünk.

JÓSKA még csak egy éve tagja a poroszlói Május 1 Halász-szövetkezetnek. Régebben egvszer már kérte felvételét, akkor elutasították, mert nem tudta igazolni: hol tanulta meg p. halászmestérséget. Pedig jóformán kisgyerek korától kezdve járta a vizeket,

1945 után az egy'k halászmester bérletén felébe halászik, majd a tanácsnál dolgozik ebben a „szakmában”. Jár vadászni, hörcsögölni, szívesen bajlódik méheivel is, van néhány hold földje kishaszonbér- be. Megfér ez együtt valamennyi ha az, aki foglalkozik velük, korán felkel és nem alussza ki a fejszéből a nyelet.

Ilyen m ndenes ember volt egy darabig melyhez éppen úgy hozzátartozott a vadvesz- szőszedés. mint az orvhalászat. Mostani társai néha-néha tréfálkozva még nevetnek is rajta: „lám Jóska már közöttünk hal’.ászik.”

Szombaton én is kimentem vele horgászni. Reggel öt óra felé már a Ráboly tanya alatt jártunk a megáradt Eger patak partján. Hűvös, borúit idő, cső ígérkezett. A magas fű csupa harmat, s rajta csillogott még a tegnapi eső, melytől térden felül is vizesedett a nadrág, s hidegen tapadt a lábra. A magas gát mellett keskeny rét kígyózik el fehér virágosán az erdő haragos zöldje mellett.

A vidék még csendes volt, embert nem lehetett látni. Távolabbról szólt a kakukk, ijedt madárraj suhogott el a fejünk fölött; a kuvikok felé vércse keringett. A víz sebesen folyt, zavaros, árad, s a

Földműves- és termelőszövetkezeti mozgalmunk kapcsolatáról

1? égi földművesszövetke1 * zeti tagjaink jól emlékeznek még az 1945—48-as esztendőkre, földműveszöVet- kezeti mozgalmunk „hőskorára”. Ezekben az években két irányú munkát végeztek földművesszövetkezeteink. Egyrészt igyekeztek az akkori nehéz áruellátás ellenére biztosítani a legfontosabb ipar- és élelmiszer cikkeket, a falvak népének. Munkájuk nagyobb része azonban a termelés segítésére irányult. Földművesszövetkezetek vették birtokukba régi nagybirtokok traktorait, s ezekkel segítették az újgazdákat, a régieket egyaránt. Később, 1948-ban a 8000-es rendelet megjelenése után — mely termelőcsoportok szervezését, alakítását tette lehetővé, — földművesszövetkezeteink ott álltak a termelőszövetkezeti mozgalom bölcsőjénél, minden erejükkel segítették megszületését, fejlődését. Az első termelőcsoportoknak még a földművesszövetkezetek gépei munkálták a földjét, tőlük kaptak kölcsönöket, s nem ritkán jól jövedelmező darálójukat, pálinkafőzőjüket adták el földművesszövetkezeteink a termelőcsoportoknak, hogy mielőbb megerősödjenek. Ugyanakkor a földművesszövetkezetek legjobb tagjai, vezetői maguk is alapítói, voltak a termelőcsoportnak.

A zóta esztendők teltek el,

~ri‘ termelőszövetkezeti mozgalmunk megerősödött, az októberi ellenforradalom idején bebizonyította életképességét, s azt, hegy a szövetkezeti gondolat és munka nem idegen a magyar néptől, mint ahogy azt egyesek bizonyítani akarták. De ahogy telt az idő, — ahogy erősödtek termelőszövetkezeteink, úgy került egymástól mind messzebbre e két paraszti szövetkezeti forma. Termelőszövetkezeteinknél a gépállomások, majd a saját gépvásárlási lehetőség, az állami hitelek és az egyre növekvő szövetkezeti közös vagyon szükségtelenné tette a földművesszövetkezetek anyagi támogatását, azonban, sajnos, ezzel együtt elsorvadt a két szövetkezet . eleinte erős és szilárd kapcsolata is. Földművesszövetkezeteink figyelme egyre jobban a beszerzés felé fordult. Igaz ugyan — és ez jó is volt — hogy községeinkben egymásután nyíltak meg a városi igényeket is kielégítő üzletek, hogy falvaink áruellásá- sa jobb lett, mint bármikor, de ezzel még nem töltötték be azt a feladatot, ami a szövetkezeti mozgalom fejlesztésiében rájuk várt.

Természetesen kereken kijelenteni azt, hogy földművesszövetkezeteink mit- sem tettek a termelőszövetkezeti mozgalom fejlesztéséért, hiba volna és nem is lenne igaz. Különösen az utolsó két eíia'tendő alatt igen jelentő® eredményekről számolhatnak be a különböző termelői társulások, szakcsoportok szervezésében. Nem egy olyan termelőszövetkezetünk, vagy termelőcsoportunk van a megyében, mely eredetileg a földművesszövetkezet támogatását élvező szakcsoport volt. Ott szokták meg a tagok a közös munkát, s utána elhatározták, hogy magasabb szövetkezeti formát választanak. A hiba ott van, hogy attól a pillanattól, hogy megkapták működési engedélyüket, teljesen elszakadtak a földműveszövetkeze- tektől. Pedig a földművesszövetkezet, ha nem is anyagi téren, de még igen sok segítséget tudott volna nyújtani a fiatal földművesszövetkezetnek, s ugyanakkor a csoport tagjai sok fmsz-tagot nyerhettek volna meg a szövetkezeti gondolatnak, éppen saját példájuk ismertetésével.

T^öldműves szövetkezeteink elsősorban a fokozatosság lenini elvének betartásához adhatnak sok segítséget,

Pótolják a kipusztult palántákat

A szokatlanul hideg május elejei napok a hatvani zöldövezetben és a tamamenti konyhakertészetekben is megsanyargatták a frissen kiültetett palántákat. A dinnye, a dohány és a paprika palánták egyrésze megsárgult, visszamaradt a fejlődésben. A konyhakertészetek azonban számítottak az időjárás kártételére és a melegágyban őrzött, szépen fejlett erős palántákkal most pótolják a kipusz- I tultakat Ezidőszerint csaknem egymillió palántát ültetnek ki |

pótlásra. A csányi dinnyekertészek a tervezett dinnyeföld mintegy húsz százalékán ültetnek új palántákat, hogy a jó dinnyetermést biztosítsák. A tarnabodi konyhakertészek a paprika és paradicsom paradicsom palántáit pótolják azokon a helyeken, ahol kárt szenvedett. A kedvező melegben egyébként szépen fejlődnek a kiültetett palánták, így minden remény megvan arra, hogy a zöldségfélékből az idén is bőven terem Hevesben.

amikor különböző termelői társulásokat és szakcsoportokat szerveznek. Tarnabodon például igen virágzó zöldség- termelő szakcsoport működik, melynek tagjait az októberi ellenforradalom sem tudta eltántorítani, sőt azóta 10—12 új tag is jelentkezett. A földművesszövetkezet szívén viseli ennek a szakcsoportnak ügyét, anyagi téren is segíti fejlődését. Most tavasszal például 10 ezer forint kölcsönt folyósított számukra, hogy beszerezzék a legfontosabb kertésezti kellékeket, a melegágyi üvegeket, kereteket. A szakcsoport tagjai a kölcsönt, a termésből fizetik majd vissza. Ez a segítség tette lehetővé, hogy sok olyan ember is résztvegyen a szakcsoport munkájában, akinél nem volt meg a kellő a- nyagi fedezet a kertészethez szükséges eszközök beszerzéséhez. A földművesszövetkezet segítsége tette lehetővé számukra, hogy ha alacsonyabb fokon is, — de megismerkedhessenek a közös munka, beszerzés, eladás előnyeivel. De ugyanakkor éppen ebből a faluból lehetne felhozni példát arra is, mennyire elszakadt egymástól a földművesszövetkezet és a termelőszövetkezet.

t tarnabodi példa kö- vetendő megyénk minden községi földművesszövetkezete előtt. Megmutatja, milyen segítséget adhatnak a szövetkezeti mozgalom fejlesztéséhez, ha törődnek vele. A termelőszövetkezetekkel kapcsolatban azonban Tarnabodon is és másutt is változtatni kell. Sokkal jobb kapcsolat kell a két szövetkezet közt, hogy kölcsönös segítségadás alakuljon ki. Ez indokolt volna már csak azért is, mert mind a kettő a dolgozó parasztok életének megkönnyítfését szolgálja.

Amikor termelőszövetkezeti mozgalmunk fejlesztésének fontosságáról, időszerű problémáiról beszélünk, s arról, — hogy földműveszövetkezeteink egy kicsit előiskolái a közös gazdálkodásnak, akkor hasznos lesz, ha megpróbáljuk feleleveníteni a tíz évvel ezelőtti „hagyományokat”. Szövetké- zeti mozgalmunk fejlesztésére csak hasznot hozhat, ha ismét közelebb kerül egymáshoz két nagy paraszti mozgalmunk — a Földművesszövetkezet és Termelőszövetkezet — munkája.

DEÁK RÓZSI

sodra remegteti a hosszú varsa karókat.

Elértük az utolsó varsát. Jóska lement a patakpartra, megnézte saját készítésű mércéjével, hogy mennyit áradt tegnap óta a patak, majd vízre szálltunk. A hosszú, keskeny csónak megbillenve a sebes folyáson, széles ívben kanyarodott az első varsa mel- Cé. Jóska a csónak végében állt, kezében tartva az evezőt, melyet később maga mellé helyezett, s húzni kezdte az első leszúrt karót.

— Elkezdjük. Meglátjuk, mit tartogat mára számomra a szerencse — szólt röviden és halkan, mintha magának beszélne. Izgult, mintha most fogná az első halat, gondolatban már előre elképzelte a zsákmányt. Ilyen minden halászember. Lassan emelte ki a vízből a varsát, melyben néhány apró hal és egy nagyobb jászke- szeg csapkodta riadtan uszonyaival a hálót.

— Kezdésnek szegényesen megfelel — dörmögte, s bedobálta őket a csónak közepébe, a varsát pedig kimosta, s kiakasztotta hosszú karóra száradni.

Lassan jöttünk lefelé a patakon. halállományunk nem gyarapodott túlságosan biztatóan. Volt olyan háló melyet teljesen ellepett a vízzel sodródó p:szok és egyetlen hal sem volt benne. De azért mindegyik varsához a nagyfogás reményébe közeledtünk.

— Itt tegnap három csukát fogtam, kíváncsi vagyok, mit fogok ma. Hátha ...

— De nem volt csuka, csak nyolc darab csúnya kis „siring” fújta fel csupa gyomor törzsét és megfeszítette szúrós uszonyait.

— Jó lesz a macskának — mondta nem nagy örömmel a halász és a többi közé dobálta őket. —*■ Annyi van belőlük, mint a szemét, s mind ilyen apró. Nem női ez meg és szapora, tele van ikrával. A húsa jó, csak nehéz tisztítani. A ragadozó halak meg nem szeretik, hisz kész öngyilkosság volna lenyelni egyet belőle.

ERDŐS részen haladtunk keresztül. A partoldalban befelé dűlő fűzfák, a gallyakról nagy vízcseppek hullnak ránk, meg a patakba. Oldalt a derékig érő sást félig már ellepte a víz; a gallyrecsegésre és az erőteljes evezőcsapások zajára felfigyel a gém, hosszú, szürke nyaka kiegyenesedik, majd riadt szárnycsapásokkal emelkedik a levegőbe. Hallgatunk. Jóska az evezővel félrelöki a csónak útjába megakadt törmeléket, s tovább jutunk. A csónak közepén pedig ott vergődnek a halak, egy keszeg feldobja magát, majd nagy cuppanással hull a padlóra. Az enyhe kanyart elhagyva újabb varsa következett, a csónak lassan mellé ingott. Jóska lerázta ruhájáról a rátapadt tavalyi vizes faleveleket, csillogó szemmel nézte a vízből kilátszó tiszta hálórészeket.

Ezt a helyet még nem hagytam el egvszer sem jászke- szeg nélkül, remélem, most sem hagy cserben.

Cserben hagyta, mert csupán egyetlen szép kicsi napkárász pikkelyeinek szivárvány színe csillant az elázott zsinórokon. Egy kicsikét el- kedvetlenkedett, még zavar félét is érzett, valami olyan lámpalázt, melyet a diák érez akkor, amikor eltéveszt egy verssort. Nem szólt a következőig, s amikor megfogta a karót egyik kezével legyintett.

— Ha sokáig így megy, decemberre sem keresem meg azt a 16 ezer forintot, amit tavaly egy félévre kaptam.

Csak akkor vidúlt fel egy kicsit, amikor meglátta a négy darab nagyobb keszeget vergődni a „halász börtönben.” A kis pontyokat jó kedvvel dobta a vízbe, még tráfálkozott is.

— Ezek megnőnek háromnégy kilósra, s akkor újra megkeresik az én varsámat. Megismerik már a szagáról.

A CSÓNAK haladt lefelé a vizen, az utolsó száradásra .terített varsáról is csöpögött már a víz. Végeredményben a zsákmány nem volt elkeserítő.

Mert arcúkor egy jó óra múlva a hriász hazafelé igyekezett a szövetkezetből, egy munkaegységgel volt több beírva a könyvébe.

Másnap, vasárnap, amikor néhány asszony a reggeli misére igyekezett, találkoztak vele. Ö már akkor dolga végezve víztől csöpögő, félig tömött zsákkal a kerékpárján fordúlt be az utcájukba. A kisebbik fia már távol rótt megismerte és szaladt feléje a sáros ko- csiúton keresztül.

HANKÓCZI SÁNDOR