Új Úton, 1957. április (12. évfolyam, 27-33. szám)

1957-04-17 / 30. szám

1957. április 17. szerda.

ÚJ ÜTŐN

7

(Mifúrt'a ké&zid a r{)(it’fűl(it

AZ EGRI PATYOLATOT is

az üzemekben, termelésben dolgozó nők, családos édesanyák életének megkönnyítésére építtették néhány évvel ezelőtt. Az egyik legfárasztóbb és gyakori munkától, a mosástól akarták megszabadítani őket. De mert a mosásnak, a ruha habfehérségének, színe tartósságának ezer fortélya van, érthető, hogy kezdetben az asszonyok vonakodtak a Patyolathoz menni. Honnan tudhatná az a gép, hogy egy férfiing nyakát, mandzsettáját jobban meg kell dörzsölni, vagy, hogy a konyharuha zsíros és foltjait nem lehet egykönnyen eltávolítani, — érveltek. Ehhez jöttek az első idők panaszai: eltűnt egy-egy darab, a kimosott ruhát valami megfogta, összement és ki tudja, még mi minden. Az, hogy most már szívesen és sokan járnak ide mosatni, sőt egyesek évek óta, és hogy nemcsak a dolgozó asszonyok, hanem a háztartásbeliek is szeretik, elégedetten veszi át a szép, fehér, kivasalt holmit — legjobb bizonyítója a Patyolat rendes, lelkiismeretes munkájának.

NOHA MÉG a nagyon korai tavaszban járunk, mikor is nincs úgy por, meleg, tehát nem gyűlik gyorsan a mosni való, mégis hetente 30—40 mázsa fehérneműt, felsőruhákéból körülbelül 380 darabot

zóan. Amikor néha másfél- szeresére is növekszik „nyersanyag készletünk” és ezt kapacitásunk nem bírja. Ha a lehetőségünk megengedte, igyekeztünk ezen jóelőre segíteni. Még e héten befejeződik az új gyárkémény építése, mely nagyobb huzattal bír majd az eddigi ideiglenesnél, és a két kazánhoz lesz összekötve Elvégeztük á kazánfelújítást, mert eddig csak az egyik volt üzemképes és meghibásodása, például egy csőrepedés, egyenlő volt a munka leállításával, amig újra meg nem javították.

Üj vegytisztító gépet kaptunk az NDK-ból, az ismert Try-gépet, ennek üzemeltetése 10 százalékos termelékenység növelést jelent. Azaz csak jelentene. Mert a három hónapja megérkezett gépet a mai napig, sőt belátható időn belül sem tudjuk munkába állítani keret hiányában. (Megjegyezzük itt, hogy az ezzel kapott 17 gép az ország különböző részein, más-más Patyolatoknál már mind dolgozik!) Ennyit az építkezésről. Csakhogy ezekkel még nincs rendben a nyári forgalmunk. Munkáslétszámunkat nem régen emeltük néhány fővel, és még további dolgozókra lenne szükségünk, ha tervünket, a két műszakra való átállást megvalósíthatnánk. Ehhez az eddig elmondottakon kívül még két dolog szükséges: tricikli helyett valami kis teherkocsi. A tricikli jó arra, hogy a városból és a városban összeszedje, illetve széthordja a ruhát, például a nálunk mosató közületeknek, de csak a városban, itt helyben 'ehet ez. Viszont környékünk tele van üdülőkkel, a gondnokságnak nagy megkönnyítést jelentene a mi munkánk, ők viszont nekünk jó munkalehetőséget és a szállításon elbukik az üzlet.

Másik nagy panaszunk, hogy rendkívül kicsi a Marx Károly utcai egyetlen üzlethelyiségünk. Itt vesszük át a mos- nivalót és amig le nem szállítjuk itt szorítunk helyet az összegyűjtésre. Ugyanitt történik a tisztaruha átadása is, így annyira helyszűkében vagyunk, hogy az átadásra váró ruhák legtöbbször hegyőrödnek, összegyűrődnek. Jogos elégedetlenséget váltanak ki a gazdákból. S az sem jelentéktelen tény, hogy ezáltal nagyobb lehetőség van a lopásra.

NAGYON szeretnénk — s velük együtt a szerkesztőség is — az illetékesek mielőbb orvosolnák a Patyolat panaszait, ezzel is elősegítve nyári munkájukat.

Dohai Margit

I JEGYZETEK

Disszidált gyerekekről

A

zokról szeretnék mégegyszer beszélni, akik az elmúlt őszön elhagyták az országot. Nem a felnőttekről, akik tudták, mit csinálnak, akik úgy gondolták, hogy köny- nyebb lesz odakint az élet, vagy éppen a fe- lelősségrevonás elől mentek el. Azokról, akiknek még a szülők mellett lenne a helyük. — Elöljáróban hadd idézzek a Die Presse című osztrák újság egyik vezércikkéből, mely a magyar gyermekek problémájával foglalkozik: „A budapesti gyermekek még ma sem tudják, hogy kiszolgáltatják-e őket a rezsimnek, vagy sem. (Már mint a szüleiknek.) Sőt, mi több, az osztrák hatóságok sem tudják, A dilemmát az a tény okozzá, hogy vannak olyan esetek, amikor mindkét szülő meghalt, mégis az apa és az anya telefonon, levélben, táviratokban kéri az Ausztriában található gyermek visszakerülését, és tulajdonképpen, ha 14 éven aluli gyermekekről van szó, ezeknek a kéréseknek eleget kell tenni. De vajon ezek a levelek és táviratok valóban az igazi szülők tollából származnak-e? Olyan megható esetekről is tudnak, amikor a szépen, tisztán, géppel megírt kérések olyan helységekből jöttek, amelyekben a forradalom előtt egyetlen írógép sem volt (?!). A magyar kormány funkcionáriusai semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. Ausztriában illetékeseknek tudomásuk van ar.ról, hogy olyan levelek, melyeket valóban a megszökött gyermekek szülei írnak egy pótlólagosan átcsempészett levélben megcáfolnak az alábbi szavakkal: bennünket kényszerítettek, maradj ott, ahol vagy, mi örülünk neki.”

Túl sok kommentár nem kell ehhez, csupán néhány megjegyzés. Nehéz lenne elhinni, hogy Magyarországon, de bárhol a világon van olyan szülő, aki szívesebben tudja

idegen országok lágereiben gyermekét, mint otthon. Viszont egy igazság van benne, valóban éppen a szülők kérésére mindent megteszünk azért, hogy a 14 éven aluli gyermekek hazakerüljenek.

„Az ENSZ menekültügyi főbiztosa, dr. Lindt a napokban meglátogatja Ausztriát, és nem utolsó sorban a gyermektragédiával foglalkozik majd. Éppen itt az ideje, hogy a drámának helyesen végetvessenek, és ebben az egész világ közvéleménye asszisztálni fcg.”

Ezzel fejezi be az osztrák lap és ehhez még csak annyit, mi is kívánjuk azt, hogy végetvessenek már ennek a huza-vonának és reméljük, az egész világ közvéleménye segíteni fog abban, hogy a magyar anyák ismét magukhoz ölelhessék elveszett gyermekeiket.

Az „évszázad üzlete44

Vfég október végén vagy november ele- jén hallottam a hírt: nyitva ájl a határ Ausztria felé, csokoládéval, naranccsal, diadalkapuval fogadják a Nyugatra távozó „szabadságharcosokat ’. Nem akarom én most kétségbevonni, hogy csakugyan álltak-e diadalkapuk, még csak azt sem mondom,- hogy minden disszidált ellenforradalmár volt. Meggyőződésem, akadt köztük jócskán olyan, a- kit félrevezettek. Csupán azt akarom megmutatni a Spiegel című hamburgi képes hetilap egyik cikkének idézésével, mi is van voltaképpen az osztrák kormány vendégszeretete mögött. A lap Magyarországról disszidált személyek helyzetével foglalkozva megírta, milyen üzérkedések folynak. Emlékeztet arra, hogy Kamitz osztrák pénzügyminiszter a közelmúltban tett washingtoni látogatása idején azzal a kéréssel fordult Amerikához, juttassanak újabb segélyt Ausztriának. Aztán így ír:

tisztit ki a Patyolat. Ezenkívül sok a festeni való ja is. Mintha most hozták volna ki az üzletből, illetve úgy mondjuk, jó lenne, ha az üzletből kihozott ruhadarab így nézne ki. Tiszta, gyönyörűen kivasalva, fogasokra akasztva, egyik-másik szebb, mint újkorában. Látszik, hogy Zagyva Lajosné mosónő, Krupa Jánosné felsőruhavasaló, Er- dé’yi Ignácné fehérnemű vasaló, Vozári Dénes festőmester és mindenki, aki itt dolgozik nem sajnálja a fáradságot, az időt. Talán még nagyobb gonddal készítik, mint a magukét odahaza. Nemcsak szép, de kifizetődő is a Patyolatnál mosatni (különösen most, amikor a szappan beszerzése olyan körülményes)) bárki kiszámíthatja. A fehérnemű kilóját 3.10 forintért, egy öltöny rendbetétele 32.60 forint, egy férfinadrág vegy- tisztítása 14.50 Ft.-ba kerül. Ennyiért odahaza aligha moshatunk.

ÉRDEKLŐDTÜNK a vezetőségtől, hogyan készülnek a tavaszi, nyári szezonra. Bírja-e vállalatuk majd az előre látható rohamozást, a sok mosn'valót, meg kell-e hosz- szabbítani a jelenlegi egyheti átfutási időt és lesz-e elegendő mosószerük? íme válaszuk:

— Jelenleg nyolc óra alatt éppen el tudjuk végezni a hozzánk küldött ruhák tisztítását. Viszont nem mondhatjuk ezt már nyárra vonatkoNéhány perc és kezdődik a műszak. Mielőtt a bányászok leszállnak az aknába, megtöltik a karbidlámpákat, mert odalent bizony nagy szükség van erre

Horváth István, a gyöngyösi XII-es akna munkástanácsának elnöke, bányászból lett mérnök

s

I

„Knowland szenátor, a Köztársaság-párti frakció elnöke egy csomó bizonyító anyaggal akar fellépni a kérés teljesítése ellen. Nem csupán azt akarja bizonyítani, hogy az ausztriai menekült táborokban botrányos viszonyok uralkodnak, hanem azt is, hogy Ausztria egész jól keres a magyarországi menekülteken. A magyarok egy üzletemberekből és hivatalnokokból álló szervezet áldozatai lettek, ^ ez a szervezet az „évszázad üzletét” csinálja. Hivatkozik a Spiegel a Neuer Kurier című bécsi lapra, mely február 2-án ezeket írta: „A nyilvánosság előtt kevéssé ismeretes az a tény, hogy egyedül az ENSZ menekültügyi biztosa közel 160 millió schillinget nyújtott át készpénzben az osztrák hatóságoknak és a különböző segélyszervezetele is nagyobb összegeket adtak át. Az osztrák költségvetésből ezideig egyetlen schillinget sem kellett kiadni a menekültek ellátására. Elmehetünk-e szó nélkül amellett, hogy egy nemzetközi szervezeteknek naponta és fejenként két dollárt, azaz 52 schillinget számolunk el, miközben minden menekült legfeljebb 22 schil- lingbe kerül nekünk. Hogy már eddig több millió schillinget különböző építkezésekbe ruháztunk be, amelyek most ugyan a menekülteket szolgálják, azonban csakis nekünk jönnek jól.”

Az amerikai megfigyelők — írja tovább a Spiegel — akiket a táborokba küldtek, botrányos viszonyokat találtak. A külföldi juttatások legtöbb esetben nem érik el céljukat, az amerikaiak tömeges lopásokra jöttek rá. Végül ezeket írja: Wnowland amerikai szenátor el van határozva árrá, hegy nyilvánosságra hozza a bécsi amerikai nagykövetség jelentéseit és megakadályozza, hogy Ausztria továbbra is amerikai pénzösszegeket kapjon a magyar menekültek ellátására!

Hát kell ehhez még kommentár!

—deák—

Hem feledkezhetne!! meg róluk...

Az ajtóban piros arcú, eleven kisfiú, komolykodó tekintettel nézi az idegent és kíváncsian megkérdi:

— Apukát keresi?

— Igen.

— Apuka alszik még.

Az asszony felfigyel a beszédre, abbahagyja a takarítást a konyhában, leteszi az ablaktörlőrongyot, egy kicsit rendbehozza előrehuliló haját, majd fürge léptekkel kijön az ajtóhoz.

— A férjemet?

— Tóth Ferencet.

— Igen, itt lakik. Várjon egy kicsit, mindjárt szólok neki, nem kelt még fel, éjszakai műszakos volt...

A kisfiú előreszalad nagy robajjal kinyitni az ajtót és az anyja még be sem lép a szobába, már nagy hangosan kiabálja:

— Apu kelj fel, keresnek...

Nem kell sokáig várni. A

magas, barna hajú ember ébredés utáni vörös szemeivel hunyorogva, hirtelen magára kapott ruhában átjön a szobába. Nagy erős marokkal szorít kezet, bányászos jó szerencsét kívánva, asztal mellé ül és cigarettára gyújt. A beszéd a kezdeti kölcsönös zavar és tartózkodástól eltekintve köny- nyen indu’L Keresetlen, természetes ,,melós” szavak...

mégis elég ahhoz, hogy kirajzolódjék egy ember, egy igazi bányász élete, a valamikor ide-oda vetődő félmunkanélküli fiatal fiútól, a 35 éves ötszörösen kitüntetett frontaknász Tóth Ferencig. Egy kommunistáé, mely nem volt titok sem a múltban, sem ma, de még októberben sem...

De maradjunk talán az előbbinél: a kitüntetett bányásznál, a sztahanovistánál, akinek fényképét még ma is meg lehet találná a szakszervezet dicsőség tábláján, egy-két régebbi újságban. A felírás ezt mondja: „A munka hőse”. A valóság is! Mi van most ezzel a Tóth Ferenccel?

— Élek, élünk mi „ilyenek” mindannyian. Csak fur- csálom egy k!csit... mintha valahogy elfelejtettek válna... Bányászok vagyunk, tudom én jól. Dehát...

A szavai akadoznak, homlokát ráncolja, ingatja a fejét és mosolyog olyan rosszalló, restelkedő mosollyal. Mert valamikor nem is olyan régen még gyakran jártak hozzájuk a párttól, a szakszervezettől, az üzemvezetőségtől: „Elvtársak így, úgy... a szocializmus építése... többet kell termelni... verseny, bizalom.” Sok igazság volt benne, de sok papír, léleknélküli dolog is.

És Tóth Ferenc dolgozott szívvel, becsületesen... sokat dolgozott és jól.

Aztán jöttek a kitüntetések, jól esett, érezte, hogy tényleg megbecsülik őt a bányászt, a munkás embert. Szívesen versenyzett, ereje és h.te is volt hozzá, tudta, hogy úgy van rendjén: „aki kapni asar, adjon is.” De azt is tudta, mert benne élt és látta, sok igazságtalanság csúszott a versenybe, akarva is, de akaratlanul is. Egy-egy híressé lett brigád nevéhez bizony néha hozzájárult az is, hogy jó helyre osztották be őket. A rossz munkahelyen dolgozóit pedig káromkodtak és azt mondták: „könnyű itt sokat termelni”. És igazuk volt. Igazat adott és ad nekik Tóth Ferenc ma is. Mert becsületes volt, nyitvatartotta a szemét és a szíve nemcsak magáért dobogott.

Aztán közbejön október, felfordul a világ Petőfibánván is egy kicsikét. S a kommunista Tóth Ferenc bent ül a párt- iredán, amíg lehet. De forradalmi tanács alakul itt is és a hozzá hasonló embereket nem látják szívesen többé. Megtörténik veile az, hogy néhány, valamikor „jóbarátja” is szívesen ütne rajta, csak azért, mert kommunista volt és maradt.

De nyugalmas napok jöttek mégis, nem úgy történt, ahogy egyesek szerették volna. Tóth Ferenc az elsők között megy be a bányába, s azóta dolgozik, brigádja már elérte az október előtti teljesítményt.

És ez az ember mégis elégedetlen magával, társaival szemben, — a munka miatt. Nincs baj a keresettel, átlagosan 3000 forintot keres havonként. Elég tisztességesen megélhet belőle egy bányász, de... Igaz, hogy a teljesítményük azonos az október előttivel, de míg akkor 44 forintot fizettek 100 százalékra, addig ma 80-at. Megnövekedett az önköltség és ő tudja jól, hogy ez előbb, utóbb éreztetni fogja hatását gazdasági életünkben, ha továbbra is igy marad.

Nem maradhat így — kötelez erre a holnapi kenyér. Mint ahogyan az sem lehet, hogy Tóth Ferencéket elfelejtsék. Rászolgáltak és rászolgálnak ma is az elismerésre, a megbecsülésre, ök, valóban a munka hősei, bármennyire is

marasztalja őket a hazug hírverés, a rosszmájú „susmus”, az irigység. Mert dolgoztak ők és nem a szájukat jártatták „várat építve a semmiből.”

Mi lesz velük most, amikor mindannyian hordjuk az újrakezdés súlyos terheit? Minden erőnkre szükség van a teljes gazdasági talpraálláshoz, mert utóvégre nekünk kell saját magunkat eltartanunk — a mi zsebünkből — még akkor is, ha ilyen komoly gazdasági segítséget kapunk a Szovjetuniótól. Nem adhat ez okot igazságtalanul kifizetett bérekre, „nagylelkű” kedvezményekre, mert reprezentatív szociaTz- must sem eddig, sem ezután nem ismer a társadalmi fejlődés és tudomány.

Keressük hát meg újra a Tóth Ferenceket! Menjen el hozzájuk újra a párt, a szak- szervezet és az üzemvezetőség képviselője, beszélje meg velük azt: „hogyan tovább és hogyan újra?” Élő igaz beszéd, tények, akarat, jószándék kell — és sikerülni fog.

Sikerülni, mert Tóth Ferenc ma is akarja a munkaversenyt, ma is érezni akarja azt, hogy megbecsülik, tisztelik azokat az embereket, akik a munkájuk után lettek hősök a hétköznapokban.

De egy új, az előbbinél sokkal jobb, igazságosabb versenyt akar, erről így beszél:

— Ha elkezdjük, akkor ne ott, ahol abbahagytuk. Ne legyen az az őrült mennyiséghajszolás. Emberibb és igazságosabb legyen... nem vagyunk mi gépek sem föld felett, sem föld alatt. Sokat hangoztattuk már: „legfőbb érték az ember” — a valóságban, jelen esetben a versenynél is ragaszkodunk ehhez. Sokoldalúság és körültekintés szükséges, ezt úgy értem: számítson a minőség is, vegyék figyelembe a munkahely szabta adottságokat, ne jelöljék többet ki a helyeket „nagy teljesítmény” reményében. Maradjunk igazságosak minden esetben és így is befogjuk azoknak a szájukat is, akik irigységből és rossz indulatból próbálják lejáratni az ügyet és bennünket is. Mi ilyen körülmények között is meg fogjuk állni a helyünket...”

Az idő sürget, halasztgatás- ra, sem idő, sem hely nincs. Nem lehet várni tátett szájjal arra a bizonyos sültgalambra. Rendet és igazságot kell teremteni minden fronton politikai és gazdasági életünkben. Nem feledkezhetünk meg a Tóth Ferencekről, mert ők sokat segíthetnek — és segíteni is fognak.

HANKÖCZI SÁNDOR