Új Úton, 1957. február (12. évfolyam, 10-17. szám)

1957-02-20 / 15. szám

1957. február 20. szerda ÜJ ÜTŐN 5 NAGY A KEDV — ESZTENDŐKKEL ezelőtt olvastam egy noveííát. Egy öreg aszonyról szólt, aki fél­tékenyen óvta fenn a hegyen parányi termőföldecskéjét, — szembeszállt érte vízzel, vi­harral, s ha a nagy tavaszi olvadás, vagy egy-egy vihar le­sodorta a keskeny termőföldet, emberfeletti munkával, a há­tán cipelte ismét vissza. Most tudom csak, hogy mennyire mindennapi életből vette a témát az író. Hogy fenn a he­gyekben nem ritka látvány a nagy vihar után, hogy öregek és fiatalok puttonyokban hord­ják vissza a szőlőtövekről le­sodort termőföldet. És a szőlő gazdagon fizet a sok-sok, néha emberfeletti fáradságért. Sok­szor jobban, mint a legkövé­rebb, legfeketébb alföldi hu­musz. Több száz évre vezethető vissza a gyöngyöskörnyéki sző­lőtermelés. A „hegy levét” nemcsak itt az országban, ha­nem messze földön is dicsé­rettel emlegették. Azt mond­ják, valamikor régen, a Sár- ■ hegynek egész a tetejéig fu- . toítak fel a szőlősorok. Bőven adták a tőkék a jóféle magyar bort s az egri mellett keresték a gyöngyösit is. A visontai fe­hér, az abasári leányka, mind méltó társai voltak a többi hí- . rés magyar bornak. A legérde­kesebb pályafutása azonban talán a vécsi rizlingnek volt. Van a falu határában egy sáf- rányosnak nevezett rész. Az ott termő bor a dűlőtől kapta a nevét is, „Sáfránycsi rizling” lett belőle. így vonult be a világhírességek közé az apró .kis vécsi dűlő neve. Az egész gyöngyösi járásnak 8—10 olyan községe van, ahol a legfőbb termelési ág a szőlő. Értenek is hozzá, az évszázadok mes­terekké avatták a termelőket. Átvészelték az 1800-as évek végén pusztító filoxéra vészt, a filléres borárakat, s most, a- mikor esztendőkkel ezelőtt úgy indult az élet, hogy a szőlő- termelő parasztra is jobb vi­lág következik, jobban, mint bármikor, pusztulni kezdett a szülő. Gyom verte fel a szé­pen gondozott táblákat, egyre foghíjasabbak lettek a régi telepítések újat meg csak el­vétve találtak itt-ott. Ha ho­zott' is egy-egy esztendő vala­mi kis fellendülést, tiszavirág életű volt, egy sem tartott to­vább egy esztendőnél. Lassan, de pusztult évszázados híres büszkeségünk, a Gyöngyös vi­déki bortermelés. Oka ezer s egy volt, de ma már ez ke­vésbé érdekes, hiszen cikkek­ben százszor megírták már, — értekezleten ezerszer elmond­ták, nem volt feltétele, hogy fejlődjön a szőlőtermelés. MOST NÉHÁNY hónap óta újra fellendülés tapasztalható, ezegyszer minden remény megvan rá, hogy nem átmene­ti dologról van szó. Ezt le le­hetne mérni azon is, hogy egy- egy gazda, esztendők óta nem­tapasztalt méretben költ be­ruházásokra. Nem ritkán nyolc-tízezer forintot adnak karókért. Ősz óta 200 holdnyi új telepítésre kértek enge­délyt, Gyöngyösön kb. 25 hold új telepítés alá most forgatják a földet. Megnőtt az érdeklő­dés az oltvány készítés iránt, s egy-egy oltvány kétszeres áron is elkel, megadják érte, mert pótolni akarják a kive­szett töveket. De talán a leg­jobban az tükrözi a megnöve­kedett kedvet, hogy ha kétszer annyi szőlő volna, annak is akadna gazdája. Nem is olyan régen, két-három esztendővel ezelőtt, legnagyobb gondot jelentette egy-egy szőlőterme­lő községben az elhagyott, fel­ajánlott földek hasznosítása. És most? Négy-öt esztendővel ezelőtt parlagon hagyott sző­lőknek jelentkezett a gazdája, igényt tartanak egyetlen négy­szögölre is, s nem egy köztük még igazságtalanságnak is tartja, hogy esztendők óta sor­sára hagyott szőlejét nem ve­szik el attól, aki vállalta, hogy gazdája lesz. Vételre is keres­nek földöt, egy-egy hold sző­lő ára a 40 ezer forintot is meghaladja. S ha néhány éve teher volt a föld, most gyöke­resen megváltozott a helyzet, kincset ér minden négyszögöl, s görcsösen ragaszkodik min­denki ahhoz, ami megvan. Úgy látszik, hosszú, hosszú pangás után végre éledni kezd ismét a szőlőtermelés. De ami volt,j azt nem lehet egyszerre meg-J nem történtté tenni, még akkor» sem, ha két akkora kedvvel | látnának is hozzá. S hogy $ rendbe jön-e igazán a szőlő* ügye, az most attól függ, — J mennyire sikerül elhárítani { mindazt az akadályt, amik! esztendőkön keresztül meg-í nehezítették a gazdálkodást. | A SZŐLŐTERMELÉS alap i anyatelepek munkáját igazán megfizetné. Most van rá alka­lom, hogy ezt orvosolják, nem is kellene soká gondolkozni rajta. Sürgős intézkedésre lenne szükség, mert ha már az idén tavasszal hozzáfognak az anyatelep létesítéséhez, akkor is csak három-négy esztendő múlva hoz igazán változást az oltványtermelésben. A másik nagy gond a káró. Az erdőgazdaságok, a TÜZÉP, minden olyan szerv, amitől a karóellátás függ, arra hivat­kozik, hogy nincs elég fa, még importtal sem tudják fedezni a szőlőtermelők szükségletét. Karó nélkül pedig nincs sző­lőtermelés. Igazuk is van az említett szerveknek, de még a meglevő kevéssel sem gazdál­kodnak jól. Rossz az elosztás. Miért kellett például Ludas­nak, ahol össze-vissza három hold szőlő van, harminc ezer karót küldeni? Jobban elkelt volna az a mennyiség Patán, vagy Visontán, vagy Abasáron. Könnyítené az ellátást az is, ha a termelők elmehetnének máshová karóért. A gyöngyösi városi tanácson például je­lentkezett egy asszony: igazol­ják, mennyi szőlője van, mert a lánya a gyulai erdőgazdaság­ban tudna megfelelő mennyi­ségű, minőségű karót szerezni. Meg kellene hát könnyíteni a szállítást, s a termelők biztos nem sajnálnák majd sem a fáradságot, sem a költséget — és megszerzik a karókat az al­földi, meg a dunántúli erdő- gazdaságokból. Ha nem is je­lent ez teljes megoldást, sokat könnyítene. DE NEMCSAK ilyesmiben van hiány, két-három hónap és szükség lesz a permetező­szerekre is. S mi a helyzet? A gyöngyösi járás földműves­szövetkezeteiben jó, ha egy mázsányi rézgálic van. Meg­rendelték és most várnak szé­pen. Csak az a kérdés, hogy ha itt lesz az ideje, a szőlős­gazdák is ilyen türelmesen várnak-e majd a permetező­szerre. Itt is sürgős intézke­désre van szükség, mert a per­metező szer a már meglévő szőlők megmentéséhez kell. Raffia sincs még elég a kö­tözéshez. Pedig ez is halaszt­hatatlanul szükséges. Mindent összevetve, biztató mégis aUavulás a szőlőterme­lésben, »most már a meglévő termelési kedv mellé mielőbb meg kell oldani az említett legfontosabb problémákat. S ha ezeket megoldják, akkor is­mét számítani lehet arra, — hogy egyszer újra egész a Sárhegy tetejéig futnak fel a szőlősorok, s Gyöngyös és vi­dék“ ismét elfoglalja a mél­tó helyét a világ szőlőtermelői között. DEÁK RÓZSI XTa holdon termelünk dinnyét Tüzes boráról, zamatos diny- nyéjéről, az illatos dohányáról ismert megyénkben az idén új alapokon kezdik meg a bel­terjes gazdálkodás fejlesztését. Különösképpen azokat a nö­vényféleségeket termelik, a- melyek a megye éghajlatát és talajadottságát a legjobban kedvelik. A szőlőn, gyümöl­csön és dohányon kívül a ha­zai piacokon és külföldön is ismert dinnye termelését tűz­ték ki célul. Az elmúlt évek káros mezőgazdasági politikája következtében ugyanis mint­egy ötszáz-hatszáz holddal csökkent a megye dinnyeter­mő területe. A tsz-ek és az e- gyéni gazdák ennek nagy ré­szét már az idén pótolni akar­Sepilov az SZKP titkára lett A Szovjetunió Kommunista Pártjának február 13—14-én ülésező Központi Bizottsága F. R. Kozlov elvtársat, az SZKP Központi Bizottsága el­nökségének póttagjává, D. T. Sepilov elvtársat pedig az SZKP Központi Bizottsága titkárává választotta. ják. Előreláthatólag a tavalyi hét-nyolcszáz holddal szemben az idén több mint ezer hold lesz a dinnyeültetvény, — el­sősorban Kál, Heves, Csány és Erdőtelek környékén. A tsz-ek és egyéni gazdák termelési kedvét az is növeli, hogy a földművesszövetkezetek min­den eddiginél nagyobb segít­séget nyújthatnák a gazdák­nak. A minőségi vetőmagon kívül elsősorban melegágyi • keretből juttatnak elegendő mennyiséget. A megye diny- nyetermelői előreláthatólag mintegy öt-hatszáz vagonnal több sárga- és görögdinnyét visznek majd piacra, mint ez elmúlt esztendőben. Ssínht£* műsora Február 20. szerda Egerben este fél 4-kor: Csárdáskirálynő (ált. isk. bérlet) Február 21. csütörtök Egerben este fél 6-kor: Csárdáskirálynő (bérletszünet) Február 22. péntek Egerben este fél 6-kor: Csárdáskirálynő •Hl HHHMH«HHHH«H»H»»H*»H**»*f*t »♦•♦♦♦♦? ja — ez természetes is — az* oltványtermelés. Ahhoz, hogy* á járás igényeit ki lehessen í elégíteni, pótlásokhoz, új tele-* pítésekhez, s némi exporthoz, | mintegy 20 millió oltvány kel-* lene évenként. Ezzel szemben,« jó ha négymilliót készítenek.* Nem a vállalkozó kedv. nem* is a hozzáértés hiányzik — hi-j szén egyes községekben még a » dédapák is oltványkészítéssel» foglalkoztak — hanem a vad-« alany. Nem győznek annyit * hozni Villányból, amennyi« kellene. Egyetlen megoldás, ha» a járásban helyben készítik az» alanyvesszőt is. 60—80 holdas* anyatelep kellene hozzá, úgy' mint régen is volt. És a leg-» megfelelőbb az lenne, a ta- * pasztalatok szerint, ha állami* gazdaság kezelésébe adnák az* anyatelepet, mert csak ott le-* hetne biztosítani a kellő, gon-; dós ápolást. Javasolták is márj a Domoszlói Állami Gazdaság-í nak, létesítsen legalább 30 hol-» dast, de nem mertek eddig be-{ levágni, mert az eddig érvény-J ben levő normák nem nyújtót-J tak olyan kereseti lehetőséget, J ami a kétszeres gondot igénylő* Mintha egyik napról a másikra megbolondult volna az egész világ. Még csak négy napja tart, de milyen négy nap ez. Egy életre is sok len­ne. Az üzem is teljesen új, rémisztő, félelem- keltő arcát mutatja most. Hiányzik á gépek, a munka megszokott za­ja, a csomagolóban nem dalolnak az asszonyok, dermedten, riadt szem­mel figyelnek a semmi­be. A férfiak is, mintha nem lennének ura aka­ratuknak, csoportba ve­rődnek, széjjel oszlanak, szaladozás, kiabálás és néhol egy-egy fegyver is csörren. A pártirodán lámpa ég. Az asztalra könyö­kölve fiatal nő néz az ajtóra. Csinos, kedves arca most gyűrött a fá­radságtól. Harmadik éj­jel nem aludt, mosakod­ni is csak éppen, hogy mosakodott, ruhája va- salatlan, éhes, álmos, el­keseredett és — fél. Fél az üzemtől, a felizgatott emberektől, a rádió hangjától, amely a pesti harcokról beszél. — Csak visszajönne már Mihály elvtárs, csak jönne már — hajtogat­ja magában kétségbe­esetten. Mihály, a párt­titkár reggel elment az üzembe, azt mondta, — várja meg, ne hagyja PAPP JÁNOS: Ölem eiujedem magára a pártirodát. És már este II óra. — Va­jon mi történt vele, mi­ért nem jön? A férjem­mel is mi van? A gye­rekkel, a lakással? A kérdőjeles gondola­tok, mint fáradt madár szárnyai, úgy csapong- nak agyában. — Elmenjek? Mit mondanak akkor az elvtársak? De hát mit őrzök itt? Az íróasztalt, a székeket? Az írógépet magammal viszem. Nem hagyom itt. De hátha szükség lesz rám, keres­nek az elvtársak? De minek most az admi­nisztrátor, éppen most? — Elmegyek — hatá­rozza el magát. De a má­sik pillanatban már visszaül. És ha valaki bejön ide? Bezárja az ajtót, két karjára hajtja fejét. — Aludni próbál, de a gondolat, a képzelet ma­kacs, nem engedi. Pes­ten harc folyik. Embe­rek halnak meg. A párt­központot ostromolják. Elvtársak pusztulnak. Miért? Miért? Mi lesz, ha ide is jönnek, hisz a főváros csak egy ugrás? Telefon csengetés ri­asztja fel. A férje szól, egységüket Pestre vezé­nyelték. A kicsi a szom­szédoknál van. Ha le­het, menjen haza. Ha le­het — alig bírja elre- begni a féltő, vigyázó szavakat férjének. És Mihály elvtárs, az elvtársak sehol! Alig . szűrődik be a reggeli világosság, az éj­szaka elcsendesedett, üzem újra éli a maga torz világát. Az ablako­kon át látja, hogy isme­retlen fegyveres embe­rek is futkosnak az ü- zem udvarán. A folyosón léptek konganak. Az ajtó előtt csoport beszélget, váll feszül az ajtónak, de az ajtó, ha recsegve is, ellenáll. — Várjanak, kinyi­tom — szinte sikolt •• a hangja. Három férfi áll az aj­tóban. Pálinkaszag dőlt belőlük, kettőnél fegy­ver is van. — Hol a párttitkár? — ordítja az egyik. — A kapura húzzuk fel a moszkevitát. Alig bírja elrebegni, hogy nincs itt, hogy ő sem tudja, hol van. — Elbújtattad, te bol- si szajha, de megtalál­juk — lihegi arcába gyűlölettel az ismeret­len és félrésodorja az ajtóból. A három férfi betódul. Egy pillanat alatt rá­jönnek, hogy a remegő nőn és rajtuk kívül sen­ki nincs a szobában. — Dühük a nő, a pártiro­da ellen fordul. Recseg­ve szakad le az Íróasz­tal zárja, papírlapok röpködnek a levegőben, szék csapódik az ablak­ba, az egyik géppiszto­lyát a páncélszekrény zárjának fordítja és a kemény páncélról szer­tevágódnak a visszapat­tanó golyók. — Nyisd ki — üvölt rá a fegyveres és ő resz­kető kézzel engedelmes­kedik. A szoba mint egy csa­tatér, semmise ép már, csak a falon az üveg­szekrényben lévő, kife­szített pártzászló ke­rülte még el a pusztí­tást. Az ahlaknál az udva­ron egyre nő, a kíváncsi­ak tömege... S amelyik végzett a páncélszekrénnyel, most Sa üvegszekrény felé fordul. Csörrenve pat- tailftak szét az ütésre az üvegszilánkok. Az előbb még remegve fétrehúzó- dó nő, mint a párduc ugrik közéjük. Beleka­paszkodik a zászlóba, té­pi, húzza magához. — Nem, ilém enge­dem, hagyják ezt! A három férfi megle­petésében elengedi a zászlót, s ő már pattan is, bedobja a páncél- szekrénybe, rácsapja az ajtót és a kulcsot a keb­lébe:, rejti. Mikor a rombolók fel­eszmélnek, dühödten es­nek a védtelen nőnek, három felé is húzzák, az egyik az arcába sújt, a másik a blúzát sza­kítja le. Térdreroskad, de a kezét melléről, a- hol a kulcsok vannak, nem tudják lefejteni, Ezt már a kinti kí­váncsiskodók sem tud­ják nézni, néhány mar­kos férfi lefegyverzi és kituszkolja a támadó­kat... Néhány perc múlva egy zilált, véres arcú nő lép ki a szétrombolt te­remből. Szakadt ruhája alól kilátszik a zászló egyik sarka, de ő csak megy, megy, át a töme­gen a kapu felé. És az emberek utat nyitnak neki. Kétféle márciusról — a fiataloknak IVf ég itt jajong bennünk a kín, mardos az önvád, fojtogat a szégyen, mert látni kezdünk már, látni és érteni, mi fiatalok. Mert nagy a hitünk, az erőnk, a vérünk és hitványul becsaptak bennünket, szívünk mö­gé bújva „szentnek” hirdetett, hazugságokkal a nemzetrontó gyilkosok. Igen, mi kezet fog­tunk az ellenséggel, s vertük, véreztük, halál­ra sebeztük magunkat. Mi, munkás, paraszt, diákfiatalok, mi, akikből születik a jövő. És most egyre ismétlődik ez a tragikus emlékek­kel teli mondat: „nem, nem akartuk, nem ezt akartuk”. Emlékezzünk csak vissza, gondolkozzunk azon, hogy történhetett? Nemzetőrség, polgár­társ, Forradalmi Bizottmány, magyarkodás, nyomdaelfoglalás és a rádió, a Szabad Kos­suth Rádió, Szabad Európa. A merika Hangja, hogy üvöltötte szerte: „Ez a második március 15-i ifjúság”. És te fiatal, ki őrjöngő tüdővel szívtad magadba a , nemzeti lángolást”, nem gondolkoztál, csak megállapítottad,: „igen, azok vagyunk”. Tudták az Eszterházy-féle hazafiak, hol kell téged megfogni. Ök látták, te pedig érezted az elmúlt években, hogy vér­zik a magyar nép nemzeti érzése. Hányszor hagytad ott a száraz, tartalmatlan gyűléseket; hányszor hallgattad elkeseredve az „okosko­dó”, százszor ismert beszédeket; hányszor be­széltek nevedben megkérdezésed nélkül; hány­szor... és sorolhatnék még sok igaz tényt, ami elkeserített és megalázott. Tudta ezt a ha­lálraítélt arisztokrácia, amely idegen pénzen tobzódik Európa és Amerika mutlatóiban, volt földjére, butaságára és aljasságára büszkén. És azt is tudták, hogy ők nem veszthetnek semmit. Alkalomra vártak hát és nem kés­lekedtek kihasználni semmi olyat, mely mal­mukra hajtja a vizet. És megkezdődött az ő „márciusuk”. Folyt a vér, romépületek falai zuhantak az útra, mint kitépett idegszálak lógtak a szakadt tele­fon- és villamosvezetékek, embereket akasz­tottak fára, szögeztek a falra, s közben az új­jáéledt pártok meseország hazugságait harsog­ta minden hangszóró Budapest megkínzott né­pének. Csokoládés, narancsos álmok, kenyér helyett. Csak hinni kellett a látszatnak, a ka­landor dudáskodóknak, akik jószívűsködő ajándékként adták kezünkbe — a pénzünket. És az emberek egy ideig olyanok voltak, mint a Rákóczi út vakon hallgató kirakatai. Mert mivel lehet magyarázni azt, hogy nyomdához vitték az embereket? Ahol 1848-ban a 12 pon­tot és a „Talpra magyart” nyomtatták, onnan most olyan röpiratok kerültek ki: „Úgy szép a szabadság, ha vérrel öntözzük”, halál a kom­munistákra, ne dolgozz, sztrájkolj”., Kokár- dáskodtak, nemzetőrösdit játszottak — hej, de kegyetlen játék volt az a jóhiszemű em­berekkel, hogy elvegyék tőlük a földet, s majd pénzért adják neki a „szabad és függetlennek” hirdetett Magyarországon a levegőt is. Igen, talpig nemzetiszín szalagba csavartak volna mindenkit, ha nem gondolkozik, csak foszt, ra­bol, gyilkolja a kommunistákat és a becsületes embereket, aki nem öl — dolgozni akar. És sztrájkot hirdetni- a végtelenségig, hogy meg­bénuljon a gazdasági élet, jöjjön az éhség és az infláció, s a munkás megint odaadja kabát­ját egy pár sovány csirkéért. Tj’ z volt az ő „márciusuk”, a Mindszenty márciusa, aki „anyagilag és erkölcsi­leg” akarta rehabilitálni az egyházat, a múlt Magyarországát és megalapozni „magántulaj­donon alapuló osztálynélküli társadalmat”. Ismerjük mi már ezt, nagyen jól ismerjük. Meggyőződhettünk róla, mennyire ezt akar­ták az életrekelt „jegyző urak”, a méltóságos senkik, a kakastollas vérengzők. Micsoda társadalmi rendszert akarhatott az a „forradalom”, melyet Petőfi, Vasvári, Kossuth, Vajda nevét felhasználva, Festeti- chek, Apponyiak vezettek a nagybirtokért, a gyárak visszaszerzéséért. Bemccskolták, gálá­dul bemocskolták március 15-e emlékét, mely­ről Petőfi ezt írta: „eredményei olyanok, me­lyek e napot örökké nevezetessé teszik a ma­gyar történelemben”. Micsoda „forradalom” az; melyben a falu vezetésében özönlött volt­urak, „vissza a száz holdakat, cselédeket, nap­számosokat!” kiabáltak. Mit számított nekik á szétlőtt kórház, felgyújtott áruházakban égett milliós érték, az összetört villamoskocsik százai, de mit számított — az ember! A „Sza­bad Nyugat” vigasztalta az aggódni merésze- lőket, dollárt, élelmet, ruhát, jó életet Ígért — csak kikívni a „szabadságot” arra, hogy poli­tikájukban súlyos érvként szerepelhessen a magyar nép; hogy ENSZ csapatok jöjjenek Budapestre, hogy robbanógyutacsa legyen Ma­gyarország á harmadik világháborúhoz. Mi­lyen „szabadságot” ígérhettek és támogathat­tak azok, akik Algírban, Tuniszban, Marokkó­ban, Egyiptomban, és Guetemalában megölni próbálják az erősödő nemzetté-válási folya­matot. Korlátlan hatalom á piacra, pénzre, Ielketienségre, halálra — éz az a „szabadság”, melyet ők ismernek, -de letagadnak a milliók előtt. ........­Ti sztán kell látni 1848. március 15. érté­két. Ott a feudalizmusban fuldokló Magyar- ország haladó erői, a mérnöknek, orvosnak, bölcsésznek, jogásznak készülő egyetemisták, a pesti plebejus tömeg lökésére, a haladó kö­zépnemesség javának vezetésével, a haza füg­getlenségéért és polgári átalakulásáért har­coltak. Ez tiszta és szent forradalom volt, mert a nemzet létérdeke kívánta a változást, a rendszerdöntést. Es most a munkások, a parasztok visz­szakívánták-e a régi rendszert, akartak-e ka­pitalista restaurációt? Nem hiszem, mert elég­gé ismerik és gyűlölik a múltat. A munkás­hatalom hívei vagyunk, — az igazi munkás­hatalomé és az igazi szocializmusé. Nem ké ­rünk a Rákosi—Gerő-féle vezetésből, melynek súlyos hibáiból fakadó elkeseredés 'és felhá­borodás megkönnyítette az ellenforradalom terjedését a becsületes emberek között is. Egyenesen kell járnunk, nagyon egyenesen! Biztosan és józanul kell gondolkoznunk, hogy könyörtelenek lehessünk a, fehérlovas, mos- datlan civilizációval szemben. Ha most sem tanult az ifjúság, a nép, a párt, akkor talán sohasem fog. De tanult, mert vér, rom és veszteség tanított meg a hép, a haza a szocializmus szeretetére. Látjuk már, mit adott 1848. márciusa és mit akartak az ok­tóberi márciuskodók. Érezzük már az Ady sza­vak erejét és igazságát: „Aki ellensége a ha­ladásnak. a jobbra törésnek, az emberi szel­lem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem is tesz egyebet, mint 'a 'nemzeti himnuszt énekli.” ; Bár még itt jajong bennünk a kín. —* mardos az önvád, fojtogat a szégyen, de látni kezdünk már.- látni és érteni — mi fiatalok! HANKÓCZI SÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents