Népújság, 1956. május (35-42. szám)
1956-05-12 / 37. szám
1936. május 12. szombat NÉPÚJSÁG 5 A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLE---------- -■------------AZ EGRI ÍRÓ KLUB KIADÁSÁBAN ===========--------------------------:=HE= Bo csi József: ÉDESAPÁM A hajnallal kelt, tán még előbb annál, Kakas sem szólt és ő már etetett, Hogy megszerezze kicsi családjának A mindennapi fehér kenyeret. Pitymalláskor kocsira volt rakva Eke, viUa, henger, borona, Befogott: és indult is már véle Intésére mind a két lova. Gyeplőjét a lőcsre akasztotta S engedte a lovakat vakon, Tudták azok szíjnélkül a járást A megszokott göröngyös úton. ő pedig a tarisznyából evett Szalonnát és fehér kenyeret, Lovak néha visszanéztek rája S lassabban húzták a szekeret. Csavart egyet...., hosszút, mélyet szívott, 2s fontolva nézte a határt. Jó terméskor mosolygott az arca És boldognak érezte magát. Ilyen volt ő, most már nem oly fürge. Mindig fáradt, sovány, beteges. Azért csak megy, s műveli a földjét, De munkájában nincs már oly heves. ’ ha alkonyaikor fáradtan megtérve ifogat vélem és ő megetet,- Gondoljatok rá — az idő nem áll meg. te szidjuk ezért szegény öreget! síkos István: NEM FELEJTHETSZ Ismered a szívem, ismered a vérem. Itt állok előtted tisztán, hófehéren. Beszennyezhetsz. Szívem, versem, szerelmem, Mind neked adtam, árva lettem. Elkerülhetsz. Árva csak én vagyok, nincsen kire várnék, S járok a nyomodban, mint kósza árnyék. Elkergethetsz. Csókos alkonyatkor lelkem de kitárnám, S csakúgy éjfél felé lesz könnyes a párnám, yigúnyolhatsz. Tied az ítélet: vess meg, gyűlölj, átkozz! Neveddel nyúlok minden kis virághoz. Kinevethetsz. így jövök el újra, titokban, suhanva, Leszek arcod pírja, fájó tüzek hamva, Oldhatatlan. Ne is kívánd tőlem, akárhova mennék. Küszöbödön ott a néma őr: az Emlék, Nem felejthetsz! T A V A S Z Először hóvirág jött, szagtalan Fehér szirmokkal, még a félhalott Világ díszéül, aztán az arany Kacsintású szorgalmas hajnalok, Aztán hóval bélelt kisebb szelek, Amikből estetájon elszaladt A szűkös, méregdrága csepp-meleg, De már álmunk nőtt párnáink alatt — Aztán az utcán számtalan gyerek Ugrált, labdázott — rendetlenkedett. Mert minden-minden játszani szeret. Aztán ezredszer — újra járta át A forróság a vágyó életet. Amíg a rügy bontotta önmagát. F. A. Sklánicz Vince: A HEGGEL DICSÉRETE A reggeleket szeretem legjobban, amikor lobogó gondolatoktól szikrázik az agy. amikor a fényes ablakon át utcára tekintek, s a változó élet áradása nyugodni nem hagy. Amikor a roppant hajnali megújulásban diadalmasan döntik a füstöt a gyárak, s otthoniakat odahagyva elöntik a messzefutó utakat a teremtő százak. A füst foszló felhői mögött fellángol a nap, s rádönti a fényt a kerékpárokra, a lányra, ki csillámló fogakkal harap gőzölgő kenyeréből s ellép a legény mellett, aki éhesen őt kívánja. A reggeleket szeretem legjobban, amikor a felszálló ködben megmoccan a dolgos ország, ráüt a vasra a munkás, s tettek, gondolatok egymásba fonódnak, változtatni az ember sorsát. ÍS Gyurkó Géza; VERSEIMBE MŰITEK Enyémek a völgyek, a kerti öreg tölgyek, enyémek az ágak, a melegfényű házak. Enyémek az utcák, s mindenkinek gondját a szívemben hordom, velük minden gondom. Enyémek a felhők, az ereszek, csepergők, enyémek a gyárak, milliónyi vágyak. Velem jönnek sorba, szívembe befonva; a mosolyok, a könnyek verseimbe nőttek. Füleki Virág László: Tévelygőhöz í Bugyog a szó szádon s mindent csak tagad. Szobád kerítés és könyvektől terhes, polcod nem félted, hogy egyszer leszakad? Észre sem veszed, hogy életünk vemhes s terveink gondjait szüli nap mint nap. Te ablakod mögül lesel a világba S kárhoztatod magad csalhatatlanságra. Szakítsd fel szárnyaid, ne legyél gyáva, Szívd be, — de szívedig — friss levegőnket. Ne ülj a toronyba magadra zárva, Lépj ki hát, jer közénk és a kilincset kívülről nyomd rá, vagy ajtód hadd tárva. Közelebb kerülsz és hozzád a valóság S nem szorít fal közé emberi gyarlóság. 2 Gyűlölve veted felém villogó szemed, téves ösztönöd ölni szeretne. Rám ne pazarold a dühöd és haragod, van aki nézésedtől remegne. Haragodon én csak mosolyogni tadok. Már ismerem haragod okát. Hiszed a hízelgő szót s kerülöd az igazt. Ne légy vak! Rám, ha haj érne (rá ne) — számút*’. Nyugalmát keresd és ne a vigaszt szívednek. Ébredj fel, mielőtt elámít. Stecz Zsuzsa: II ÉV UTAM Szeretnék egyszer nagyot tenoi. Imi valami nagyot. Amilyet még a világon. Egy nő sem alkotott. Szeretnék egyszer messze szállói, A nagy hegyeken át. És útközbe’ érinteném, A béke otthonát Megnézném, hogy élnek ott. Hogy telnek napjaik. S tovább repülve mesélném. A béke dalait Berepülném a világot, A sötétség honát. És elmesélném mindenütt. A szovjet nép szavát Belekiáltanám az űrbe. Mily boldog vagyok. Ügy érzem igazán, A nép fia vagyok. Farkas András: BÜKKORSZÁG Külön ország a Bükk nekem. Bár nincsenek határai, És hogyha ráemlékezem, Száz dallam kezd el zsongani. Evek-emlékek rajzanak, Mint fényestestű fellegek, Akikben új a pillanat, Ha ismét hozzájuk megyek. Itt ismerős dombhajlaton Fehér házak, kis ablakok, Erdők zúgását hallgatom S örülök, hogy itthon vagyok. Amott forrásból ébredez A sóhajtásnyi kis patak. Az indulás csodája ez, Magányos, tiszta és szabad. Megint odább vad csörtetés, Nyomában vak ijedelem: Vaddisznó túr, ez az egész, S ilyenkor csend van a hegyen. Már-már közel az éjszaka. Az égbolt mély izzásba jön. Szerelem forró illlata A Bükk gyepén meg odafönt. Az ember nyelve tördeli Az erdők titkos hangjait, H gy önmagát fejezze ki. De nem megy — Sokkal angyalibb. És sokkal finomabb a hang, Amelyen az erdő beszél, Halkan szól, mert igaza van, Nem bántja ész, bánat, veszély. Csak önmagában éli át, Ami sors és történetem. Bükkország — szépséges világ, Együtt újul mindig velem. <§> Gáes András: PILLANATKÉP A kisgyerek, a kisgyerek egy áldott anya karján! Féltőn hord hárem életet, szívével betakarván. Az állomás — vedlett anyó — fázósan összegörnyed. Csak mozdonyfütty s a moccanó lét rezzenti a csöndet. PATAKY LÁSZLÓ: & U. KONGRESSZUS IRODALMI VONATKOZÁSAIRÓL A nyám fényképe jut eo .i-mbe és a gyermekkori élmény meglepetése: akárhová álltam a szobában, úgy éreztem, hogy anyám szeme mindig egyenesen reám szegezö- dik. Valahogy így van az ember most a Sz. K. P. XX. kongreszusának beszámolóival, hozzászólásaival: minden részletnél azt érzi, hogy a szem rajta van az ő legsajátosabb problémáin. Így érezzük ezt akkor is, ha most figyelmünket elsősorban a tanácskozások irodalmi vonatkozásaira összpontosítjuk. Hiszen, amikor a kongresszus újabb meggyőző bizonyítékokat szolgáltatott a különböző társadalmi rendszerek békés együttélésének lehetőségére, az irodalom számára is ösztönző erőforrást jelentett. Az a gyorsütemű, hatalmas fejlődés pedig, amely a kongresszuson elénk tárult, tulaj- dónk jppen alapja a K. B. beszámolójának, többek között az írókhoz intézett felhívásának. Ez a felhívás Hruscsov elvtárs beszámolójában így hangzott: „Az irodalmi és művészi alkotó munkát hassa át a kommunizmusért vívott harc szelleme, s az alkotás öntsön bátorságot és szilárd meggyőződést a szívekbe, fejlessze a szocialista öntudatot és az elvtársi figyelmet.” Mindez azonban semmiképpen nem jelentheti azt számunkra. hogy megmaradjunk a lelkesítő és ösztönző hatás általános értékelésénél és ne keressünk olyan vonatkozásokat, amelyek a mi területünkön: írók, irodalomtanárok munkájában hasznosíthatók. Ezek természetesen elsősorban a kongresszus elméleti útmutatásaiban találhatók meg. E téren az eredmények legfontosabb vonása abban összegezhető, hogy a kongresszus a marxizmus—leninizmus igazi szellemében hadat üzent minden merev skolaszticizmus- nak, lélekölő dogmatizmusnak. Ilyen skolasztikus nézetek bőven jelentkeztek az irodalom- tudomány területén is és az esztétikai kérdések hibái természetszerűleg megmutatkoztak íróink gyakorlatában is. M egvilágító példának vegyük most elő a jellemek tipikusságának kérdésénél megfigyelhető dogmatikus eltorzulást. A művészi jellemzés, az emberábrázolás az elbeszélő és drámai művek mondhatni legfontosabb kérdése, mert a legjelentősebb eszköz abban, hogy az iró konkrét, eleven képet alkothasson. Minél határozotíab- bak, élesebben körvonalazottak a műben szereplő jellemek, annál nagyobb és maradandóbb az írásmű hatása. A világirodalom egyik-másik sikeres jellemábrázolása szinte önálló életet él az emberek tudatában. Ilyen emlékezetes hősök: Prometheus, Don Quijote, Faust, Ludas Matyi, Toldi, János vitéz, Tatjána Pe- lagéja, Pável Kolcsagin, Me- reszjev, stb. Hogyan váltak ezek a hősök ilyen elevenné és emlékezetessé? Tipikussá- guk révén, azzal, hogy koruk társadalmi osztályuk általános tulajdonságait, jellegzetességeit felejthetetlenül egyéni módon testesítik meg. A típusalkotás nem csupán a szocialista realizmus esztétikájában jelentkezett. Elég utalni csak Arany Jánosnak egy rendkívül kifejező példájára a Vojtina ars poétikájában: Győzz meg, hogy ami látszik, az [való: Akkor neveti költő lesz, nem (csaló, — Amint nem az volt rég az athéni, Malaovtsítást tudva szinleni: — Ellenben a pór, aki szűr alatt Kíkatta a disznót, és kuhin maradt Bár a visítót gúnyosan emelte, A hallgatók füttyét megérdemelte, Mert a közönség érzé, hogy amaz Úgy rí, miként legtöbbször a [malac. Míg a valódi — csont és vér [noha — Tán úgy sikoltott, mint másszor [soha. Amit a költő itt megvilágított, azt a marxista esztétika elvileg tisztázta. Eszerint nem a tények és jelenségek empirikus leírása, hanem a lényegnek, a fejlődés irányának a megvilágítása teszi képessé a művészt maradandó mű alkotására, a valóságos életi gazság megmutatására. Ugyanakkor a marxista esztétika azt is megvilágította, hogy az igazán tipikus jellemeknek milyen szükségszerű feltételük az egyénítés. Marx Lasallehoz írott levelében hibának tartja, ha az író az egyéneket „a korszellem puszta szócsöveivé" változtatja át. Ezt nevezi Marx , »Schilleri. skedésnek”, helyette több ..shakespeareit” kíván. A tipikus jellem tehát egyaránt és egyszerre általános és egyéni. j-T nnek ellenére mind a kri- tikai munkában, mind az írói gyakorlatban a tipikus problémája egyoldalúan érvényesült. Elsősorban az általános követelménye felé fordult a figyelem és a társadalmi lényeg megjelenítésén túlmenően elhanyagolta az élet individuális sokszínűségének bemutatását. Mindez azt eredményezte, hogy ezek az emlékezetes, felejthetetlen jellemek egyre ritkábban jelentkeztek és a mi irodalmunkban is többször találkoztunk olyan meglepetésekkel, hogy két-három, sőt négy dráma, vagy regény hősei szinte a megszólalásig hasonlítottak egymáshoz. Nem kell külön rámutatnunk annak a téves eljárásának a forrására, amelyik a műalkotás elemei közül a témát és az aktualitást egyedül igazán becsülte. Ezért elnéző volt a formai, művészi hiányosságok iránt, nem szólva arról, hogy a téma kérdését is milyen egyoldalúan mereven, dogmatikusan vetettük fel sokszor. Vagy vegyük még példának a ..perspektíva” kérdésének mechanikus alkalmazását. A kritikai realizmus közötti különbség megvilágítására közismerten elfogadott tételünk, éppen a szocialista társadalom feltételei között nyíló perspektívában gyökerezik. Ezt a kétségtelen igazságot azonban dogmatikusan, mechanikusan kezeltük és így éltető erejétől fosztottuk meg. Éppen a mi Lukács Györgyünk a német írók kongresz- szusán tartott felszólalásán világította meg, hogy az igazi művészeknél a perspektíva nem elvont, messzi távlat. Solohov: Csendes Don-jában nem az a perspektivikus csengés, hogy a falu szocialistává válik, hanem hogy a polgárháború után a kozákok megbé- külnek a szocializmussal. A művészi perspektíva tehát nem a messze távoli jövőbe tekintés elsősorban, hanem a „következő lépés” konkrét megvilágítása. E kérdés, melyet az írói alkotó munka területéről kiragadtunk, talán némileg alátámasztja a K. Bi beszámolójának megállapításait: „Nem szabad megbékélni a színtelen, sebtében összecsapott művekkel, ahogy egyes elvtársak a művészeti szervekben, szerkesztőségekben és kiadókban teszik. A középszerűséget és a torzítást gyakran nem utasítják kellőképpen vissza, ez pedig árt a művészeti fejlődésnek és a nép művé- vészeti nevelésének”. S éppen a kongresszus eredményei, a nyomán támadt írói kedv támasztja alá a nagyszerű célkitűzést: „Országunk művészetének és irodalmának megvan a lehetősége, hogy nemcsak a tartalmi gazdagságot, hanem a művészi erőt és a művészi tudást tekintve is, világelsőségre törekedjék...” Gsak egészen röviden em^ lítsiik meg, hogy Lenin, az irodalmi pártszerüség elméletének kidolgozója milyen határozottan hangoztatta, hogy az irodalmi munkában széles teret kell biztosítani az egyéni kezdeményezésnek, a fantáziának, a tartalomnak és a formának. A példát most hadd vegyük az irodalomtörténet világából. A Leninnel egyidő- ben működő kritikusok és irodalomtörténészek Tolsztoj alkotásainak ellentmondásait mereven, dogmatikusan vizsgálták. Az ő szemükben e2ek az ellentmondások a ..jasznaja—poljanai remete” különcködésének terméke, istenkereső tévelygéseinek következményei voltak vagy az „elparasz- tosodó földesúmak” azt a törekvését fejezték ki, hogy lecsillapítsa ,.sajgó lelkiismeretét”. Lenin szemében viszont Tolsztoj az az író, akinek műveiben viszatükröződik Oroszország eleven élete s benne ..... a nép nagy tengere, amely fe nekestül felkavarodott”. Említsük még meg egészen kiragadva, hogy az a jegyzék, amelyiket Lenin a Népbiztosok Tanácsának elnökeként írt alá, mikor javaslat készült, hogy mely írók és költők emlékére állítsanak szobrot Moszkvában, így kezdődik: 1. Tolsztoj, 2. Bosztojevszki stb. Nem vitás. hogy az irodalomtörténészek munkájában is nagyszerű távlatok nyílnak meg a XX. kongreszus eredményei nyomán^ \ kongresszus után máris ^ kibontakozott számos, eredményes és hasznos vita. A Lityeratumaja Gazeta-ban A. Gindin, a Lettres Fran- caises-ben Elsa Triolet francia írónő (Aragon felesége) vitatkozik Solohov elvtárs felszólalásának egyes részleteivel. Szinte az egész világon eleven elvi összecsapások észlelhetők az esztétika egyes kérdéseiről. Mindennek nem kétséges a következménye, biztosra vehető a művészet elméletének megújhodása és nem maradnak el a korunkhoz méltó alkotások. A kongresszus remélhetőleg elősegíti majd, hogy a mi irodalmi életünkben is további előrehaladás történjék. A jobboldali torzítások és a szektáns szűkkeblű- ség egyaránt lelepleződjenek és a harcok mindenütt a szocialista realista magyar irodalom győzelmével végződjenek.
