Népújság, 1956. március (18-26. szám)

1956-03-17 / 22. szám

a956. március 11. szombat NÉPÚJSÁG 5 A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE AZ EGRI ÍRÓ KLUB KIADÁSÁBAN JP IATAL, harminc év körüli férfi könyö­köl az íróasztalra, fején svájci sapka, nyalká­ban gyűrött sál, kezében ceruza, amely mint lassú járású szélmalom vitorlája, kopogva fo­rog a kezében. A nagy ablakot kerettől-ke- retig kitölti a tél, a közeli kis erdő, amely dermedt meztelenségben, recsegve inog a széltől. Orosz Tibor fázósan megigazította a sál- ját, pedig a szobában sűrűvé vált már a me­leg levegő, s fáradt mozdulattal ledobta a ce­ruzát. Haza kellene menni..., de se teste, se lelke nem kívánta most az otthont. Egysze­rűen nem volt fizikai ereje, hogy most fel­álljon, végigbukdácsoljon a gépállomás fa­gyos udvarán, s folytassa..., a végkimerü­lésig folytassa a meddő vitát Klárival. Kopogtattak, Zsiros János, a műhely ve­zetője nyitott be. — Mérnök elvtárs, a Zetor hátsó... — Jól van ..., tudom ..., majd holnap megnézem, — legyintett — s kissé irigyked­ve nézett Zsiros után. Mert mi baja ennek az embernek? Jó keres, a felesége megérti, < hogyne értené meg, paraszt az is, a föld bo­londja, mint ez az olajosruhás ember, itt Zsíros csak azért szereti a géiet, mert az a földet teszi jóvá ... Felállt, nagyot nyújtózkodott. Hiába, menni kell, vitázni, érvelni. ... s hallgatni, mint már napok óta. Klárát n egszállta az ör­dög ..., mormogta a várható vitától már elő­re dühöngve Orosz, s kilépett az udvarra. Fagyott, olyan keményen, hogy a szél is szin­te hallható koppanással bukfencezett meg a hó tetején, hogy azután tova nyargaljon a lassan sötétbe boruló ég alatt. Felhajtotta a kiskabát gallérját, zsebébe gyűrte kezét, s szokás szerint elindult torony iránt a hókupacok, gödrök között. — Azért is jókedvű leszek..., velem nem tol ki..., viccelek ..., beszélek ... s az istennek sem vitatkozók — határozta el ma­gában. s a metsző hideg szélben fütyülni kezdett. Az előszobában megállt egy pillanatra, nagyot lélegzett, s hangosan új dalra gyúj­tott. — Na, miből van ez? nyitott be a szobába. — Pont nálad lehet tudni, hogy mi mi­csoda — tette le Klári a könyvet, s jobbke­zével kikapcsolta a rádiót. Felállt, nagyot nyújtózkodott. — Képzeld Klári, a párttitkár, a Kalmár úgy ráreccsentett arra a részeges szerelőre..., tudod, aki múltkor beleesett arccal az olaj­ba..., hogy egész nap nem vettük észre, hogy iszik, vagy nagyon tartja magát... — Éhes vagy? — törte meg egykedvű arccal az asszony férje beszámolóját, s ra­kodni kezdett az asztalon. — Hát..., délben ettem utoljára ..., egy kis rántottát megennék ... — Nincs... — Szalonna is jó lesz ... — Az sincs..., csak zsír van, meg ke­nyér, meg tea... Nem kívánhatod, hogy mindennap begyalogoljak a boltba. — Annyi a dolgod! — csúszott ki aka­ratlanul Orosz száján a szó, de visszavonha­tatlanul. Az asszony amúgy is fekete sze­me még feketébbre vált, száját összeszorí­totta, — s egy szót sem szplt. Orosz tudta, hogy minden elveszett, a füttye, a részeges szerelő, akire egyébként még a múlt héten kiabált rá a párttitkár, a jó étvágy, az egész este..., minden. s. Mert ezek az érv és az erőgyűjtés percei, s aztán a kegyetlen és ha­lálosan unott vita következik már. Gyors mozdulatokkal nyeldeste a zsíroskenyeret s rá a forró teát. Az asszony cigarettát tartva újjai között, hallgatott, s nagy elmerülve a szoba sarkait kutatta. — Istenemre, olyan most, mint egy ug­rásra készülő vadmacska, vagy inkább pár­duc ..., azt hiszem, az a fekete... — vil­lant fel Oroszban a hasonlat, s aztán hátra­dőlve a Mamától kapott öreg de szívós ka- rossszékben, maga is rágyújtott. Egy ÉVE SINCS, hogy itt laknak. Tér^ képen keresték végig a pesti albérleti szoba asztalán, merre is van ez a község. — Menjünk le, Tibikém ..., menjünk, kedveském — duruzsolta az alig háromhó­napos asszony a fülébe. Ez itt nem otthon. Ott lesz lakásunk, te mondtad, kettesben le­szünk ... Boldogok leszünk. Menjünk le ... S mivel neki is kedve volt ehhez a mun­kához, hát lejöttek. Egy éve. Az első hetek, a kora tavasz, a nyár úgy elszaladt a mun­kában, tervezésben hogy ész:e sem vették: itt van feneketlen sarával az ősz, csikorgó fagyával, kietlenségével a tél, s itt van, itt maradt az őszbe, télbe egy 20 éves, fiatal, pesti asszony, aki csak asszony, csak feleség akart lenni... s akit az első ősz. az első tél — azt hitte — még ettől is megfosztott. — Mi lesz itt velem..., mondd, Tibi? — törte meg a csendet az asszony. — Mi lenne..., dolgozom ..., itt a he­lyem, a becsületem, neked meg mellettem... Mondtam már.,.-— Mondtad ..., de ez nem válasz..., ne­kem nem válasz. Tibi, mi lesz velem, aki reg­geltől estig várlak... Téged. Más dolgom nincs is, csak várok, unatkozom s megint vá­rok. És e nagy várásban magam is érzem, GYURKO GÉZA : mint veszítem el életkedvem, energiám. Tibi, értem is felelős vagy, nemcsak a gépállo­másért. Én is ember vagyok, nemcsak a trak­toristáid ... Menjünk innen..., vissza... — Ide figyelj, amit keresek, odaadom..., minden hónapban egyszer-kétszer bemegyünk a városba, téged még gyakrabban is bekül- delek. S talán ez a baj. Lejöttünk ..., nekünk itt van dolgunk, s nem a városban. S mint a szenvedélyes dohányosok, úgy akarunk le­szokni, hogy mindig rágyújtunk azért egy­kettőre. Nem akarsz dolgozni, mert neked itt nincs megfelelő munka. Hát akkor mit akarsz? Vízben csak kopoltyúval lehet lé­legezni ..., különben megfulladsz. i. Érted? SKLÁNICZ VINCE VERSEI : ERJEDÉS A téli alkonyatban állok a szeles, csupasz dombokon. A nehéz felhők alacsonyan szállnak, hogy szinte érik homlokom. Sötétlő völgyben lent a házak. Lámpák ragyognak, száll a füst, rátelepszik az alacsony tetőkre. A köd a dombokon: ezüst. Falun túl növő ködbe vesznek mogorva erdők, földcsíkok ... Mily egyszerű és mégis érthetetlen: parasztvilág. Csupa titok. Hogy őrzi még a múltat óvón sok avult, ósdi lélek itt. Napfényre hát! Feltárni mind e sorsot. A tiszta szó, az értelem segít. Segít a felnövő világ is: a lázadó fiatalok. Belülről bomlasztják a régi formát, mely védekezik, acsarog. Erjesztik szóval, s tetteikkel, mert életmódjukba betört merészen, forradalmian a század, sok régi elvet elsöpört. Szűk lett az otthoni valóság a lánynak, aki gyárba jár, s a maradiság terhessé, mert hó­viharban ő is nadrágba bújna már Sokallja a legény a hajszát, ■*­Rossz ökrét szidja, hogyha szánt, s a traktorokat nézi: gépre vágyik, de sorsa még tartja, mint a pánt. így erjed, málik, bomlik egyre a százados paraszti rend. Harcok között a növő fiatalság igazabb életet teremt. E T E T E S A köddel mélyül, nő az alkony. Az istálló tárt ajtaján a kinti hűsbe dől a pára, s gőzében csendben áll anyám. 'Benn szénát várva bőg az állat. Csörög a lánc a jászlakon, A meleg pára lecsapódik s vizet virágzik a falon. Apám a deres szalmát hozza, s teríti széjjel szótalan. Zizeg a fagyott szalma, villan a lámpafényben, mint arany. A verebek a disznóól vén szúvas deszkáin sürgenek. Csámcsog a disznó jóllakottam, S ledől, mert lába már remeg. A kertek alatt csupasz fákon fekete rongyként lengenek a kopott varjak. Hátterükben ködülte, borzongó hegyek. Fejésre vár, piros kis arccal szegény anyám. A pára száll, s mint Mária régi képen: Szép páraglóriában áll. — Hát mit dolgozzak itt..., nem monda­nád meg? Kifogás ez csak, mert önző vagy, mert visszaélsz tudatlanságommal, mert... mit tudtam én, hogy nem bírom el ezt a fa­lut. — Nem bírod el? Téged nem bír el! Hisz nem is jársz sehová, nem érdekel semmi, még az sem, amit én csinálok. Én jelentkez­tem ide, s küldtek ide. S neked kötelességed segíteni munkámban. Ezt nem én találtam ki..., ezt az élet mondja... S a vita, mint áradó folyó, medrében hánykolódva, sőt kicsapva hömpölygött to­vább, bele az éjszakába ... — Mi van veled, Orosz... Beteg vagy? Távolodás Faludból messzi elsodort a sorsod, s gyermekkorodtól távolodva már a nagyvárosban élsz. Időd a könyvtár sok könyve közt eltöltve, —-így leszel tanár. Nem érzed álmos délutánokon a bíbor erős, kedves illatát, s a júniusi vetések felett másnak zengi a víg madár dalát. A pajta húsén hányszor elhevertél, s az álmosító kinti kis neszek úgy törtek rád a lusta délutánban, mint lábaidra most a szemtelen legyek. Emléke él sok esti ballagásnak. Ringatva hozta vállad a kapát, s a fáradtság nagy csendjével szívedben jöttél a ritka erdőn és a réten át. A vacsorád is mily egyszerű volt: a lépcsőn ülve ittad a tejet, s a barátságos fényű csillagok körülragyogták bronz hajad és szép fejed. El-eltünődve néha alkonyaikor, már emlékeid bokrát oldozod, s úgy rohan életünk, hogy észrevétlen benned is hágy mély, emberi nyomot. FULEKI VIRÁG LÁSZLÓ VERSEI: Fejtesz szenet mindnyájunkért... Egercsehiben felvirradt! Megírni ezt, a toliamat mélyen a szívembe mártom. Megkérdezem a telkemet, szeretni jobban kit lehet Tenálad, Farkas barátom? Csillagok mellett csillagod — kislányod szeme felragyog, díszíti melled, kabátod. Most már tudod miért, kiért: Fejtesz szenet mindnyájunkért, vezetve a hős brigádod. Emelkedik a termelés, fűt téged a lelkesedés és most teljesült a vágyad. Építed már, mint annyi száz bányásztársad az új lakást. Gyönyörű családi házad. A háztetőn már fent ragyog a bádog és az ablakok fényt árasztanak szobádra. Az asztalodon könyveid és visszafojtva könnyeid hálásan gondolsz a Pártra. — csodálkozott rá másnap reggel Kalmár, aki éppen a brigádszállásokra indult. Orosz megrántotta a vállát, aztán egy pillanatnyi hallgatás után hirtelen megkérdezte. — Mondd..., de őszintén ..., te hogyan jössz ki az asszonnyal? Megszokott már a helyzettel? — Hát. tudod..., az első hetekben nem volt baj, aztán volt egy rövid kis idő, ami­kor az újdonság már elmúlt, a megszokás még nem jött, de most rend van..., csend van. A két gyerek ad gondot bőven, be-be- jár a faluba is, na, most meg tyúkokat ne­vel ... — Gyerek ..., igen ..., az kellene..., de addig? — rugdosta elgondolkodva a fagyos földet Orosz. Kalmár szokása szerint válla közé rántotta a fejét. — Munka..., öregem..., dolgoznia kel­lene ... — Nem akar, azt mondja, mit csináljon itt, milyen munka van itt számára... Kai lLMÁR HALLGATOTT egy pillana­tig, aztán kicsit meg-megnyomva a szotago- kat, mintha előadna valami iskolán, megszó­lalt. — Nem könnyű se neked, se az asszony­nak. Ide jönni Pestről, az bizony áldozat. Tu­dom, mert én is onnan jöttem. De hát ahány ember, annyiféle. Az asszony fiatal, csinos is, talán most van először falun.., Mondd, te mikor szoktál hazajárni? ... Na, igen ..., szó­val, te sem töröd magad nagyon haza... De valamit csak meg kellene próbálni. — Meg, — hagyta helyben Orosz — va­lamit meg, mert ez így nem élet. — Hallottam, hogy porzik egy kissé a házvégetek, de hát én sem vagyok itt régen, nem tudtam, hogy ilyen nehéz a dolog ... Hanem mit szólnál, legalább is átmenetileg, a következő megoldáshoz... —.... hogy én azokkal a mocskos köny­vekkel bíbelődjek napestig... Cucli a gye­rek szájába, hogy ne sírjon — háborgott este az asszony. — Azok 'a könyvek azért mocskosak, mert sokat forgatják, s kevés van belőlük..., de az is igaz, hogy nem is nagyon vigyáznak rájuk. Most voltakép nincs is, aki vigyázzon rájuk. Ha te leszel a könyvtáros, te rendeled meg a kívánt könyveket... — Hogy hogy én rendelem meg? ... — Úgy, hogy a gépállomásnak van bizo­nyos pénze könyvekre is, ezeket a könyve­ket te vásárolod meg. osztod szét, tartod szá­mon ... Szerezhetnél mindjárt néhány szak­könyvet még a Zetor K-25-ösről... — Ezt az egészet te találtad ki.. . — Én, kedvesem, nem találtam ki sem­mit ... Szükség van egy könyvtárosra, aki szívesen, s valamiféle hozzáértéssel is foglal­kozik a könyvekkel. Rád gondoltak, s meg kell mondanom, számítanak is rád ... Az asszony hallgatott egy pillanatig, s aztán feltűnő nyugodt hangon megjegyezte: —... már pedig én sem könyvmoly, sem zsíros könyvek savanyú uborkája ' nem le­szek .... .... és Orosz cifra átkot mormogva, új érvek után kutatott fáradó agyában ... — Te..., hogy az a könyvtár micsoda mocsok..., a kutya sem törődött itt vele? — fogadta másnap este Klári Oroszt. Ha ked­vem lett volna ott dolgozni, akkor is ész nél­kül elmenekülnék ... így bánni... könyvek­kel — háborgott vacsorához terítés közben. Orosz hallgatott, figyelt. Mintha a tegnapi veszett tiltakozás már nem lenne olyan éles, olyan határozott. Hm.... most kellene lódí­tani valahogy a dolgon. — Hát olyan a könyvtár..., ha egyszer nincs gazdája. Itt lakunk lassan már egy éve, de te még be sem tetted oda a lábad. De légy oly kedves, ha már most ott voltál, tényleg nézz utána annak a szakkönyvnek ... Egynek ott kell lennie valahol, mert már lát­tam egyszer. Jó? ZELH ZOLTÁNHOZ Költő vagy? Akkor légy hittel a nép fiártos zászlaja mögött. Ne siránkozz! Eleget nyögött sok költőnk, akit a kétely — hibánk fölött — megingatott. Ügy élni, hogy halált keresve, rekedt hangokat adjon verse, nem népnek ír. Csak írhatott, — hogy hírt és babért el nyerjen, amíg gyorsan előre léptünk dalolva és könnyen elértünk szép eredményeket. Merjen háborogni, mint a tenger haragjában, ha rosszra lel. De első legyen, ki ünnepel, ha győz az új, győz az Ember. LEG VAN A KÖNYV — volt a válasz a köszönésre harmadnap este. Tibikém, kicsi a könyvtár, de nyakig süllyedtem könyvbe, porba, míg megtaláltam. — Köszönöm, igazán örülök, hogy meg­találtad ... — ... volt még ott néhány olyan szak­könyv féle, egy helyre raktam őket mind — vágott közbe Klári. Aztán bejött valami Kri- zsán nevezetű szerelő, s könyvet kért. Ad­tam neki, felírtam a nevét is..., majd oda kell adni a cédulát annak, aki a könyvtáros lesz... — Egyelőre magadnál tarthatnád — vá­laszolt óvatosan Orosz —, hisz még nem vá­laszoltunk a kérésre: lesz-e kedved ehhez. Klári rákönyökölt az asztalra, s egyene- sen a férje szemébe nézett — S egész életemben könyvtáros legyek? — szólalt meg inkább kérdően, mint hevesen. — Ha kedved van. Ha nem..., más. Van lehetőség, hogy gyökeret eresszünk, hogy végre igazi otthont teremtsünk ma­gunknak. Fiatalok vagyunk, s az élet hol­nap csak többet adhat a mánál.... Nem igaz, könyvtáros elvtársnő? — Majd meglátjuk — jött vissza egy kis idő múlva a szűkszavú válasz, de Orosz már nem hallotta. Harsányan fütyülni kezdett va­lami dalt, s a fütty hamisan bár, de vidá­man kacskaringóaott ide-oda a szobában...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents