Népújság, 1955. május (35-43. szám)

1955-05-01 / 35. szám

r

Egy régi

Ä munkások között a vasa* sok a kapitalizmus alatt is mindig büszék voltak szakmájukra. Nemcsak azért, mert hatalmas vastömböket úgy formálnak, alakítgatnak, mint szobrász az agyagot, mert munkájukkal szinte életrekeltik a holt anyagot, hanem azért is, mert mindig élenjártak a munkásosztály jogaiért folyó harcban, a munkásosztály gerincét képezték — mert a mozgalom. a forradalom számos harcosát nevelték ki soraikból. A felszabadulás előtt hányszor, de hányszor lelkesítették egymást újabb és újabb harcra: vasas ne hagyd magad! S a vasasok nem hagyták magukat! Szembeszálltak a Kutya Szövetséggel — a gyárosok szövetségével — nem torpantak meg a suhogó kardlapok elől.

Egy régi vasas veteránnal, Mertl István elvtárssal beszél1/

17&er munkássága május ■L/ 1-ét készült megünnepelni. A rendőrhatóság az ünnepélyt nem engedélyezte. Szigorúan eltiltott minden csoportosulást, gyűlést, felvonulást. Épelemként megerősített rendőrőr járatok cirkáltak az utcákon, a piacon a katonaság gúlába rakott fegyverek mellett virrasztóit. A szervezett munkások ily körülmények közt május 1-én hajnalban a hegyek közé, a Bervába, köze- lebröl a Diána-lápába vonultak ki családtagjaikkal. Kb. kétszátztizen lehettek. A természetbarátok kalauzolták őket. Ünnepi szónoknak engem hívtak haza Budapestről. 11 budai (vízivárosi) természetbarátom kíséretében Miskolc felől dúltam « gyűlés ~színhelye fele, hogy a ránklese- kedő egri rendőrség éberségét kijátszam.

budai társaság április

29-én a Jávorkútnál hált, a május 1-ére virradó éjszakát pedig a Tarkő szikla- odújában töltötte el Éjfélkor idejött a budaiakat üdvözölni az egri természetbarátok két megbízottja, Dancza János és Fazekas János.

Reggel a sasok vijjogása ébresztette a társaságot. Hajnal volt, szép piros hajnal. A túristák kiálltak a komor sziklafal elé, s kéz a kézben rázendítettek a Marseiltaise-re:

Nem lesz a tőke úr mirajtunk, Elvész, aki a múltnak él;

A szabadság honába tartunk, Az iqazsáq nekünk a eél ...

Vad csapásokon, futott, csúszott hegyoldalakon — végig a köveken — a csapat lihegve hordozta meg szíve eleven frigy szekrényét. Délre járt az idő, amikor a Hosszúbércen, az Ágazatbércen, s a Magasverőn keresztül végre lejutottunk a Berva völgyébe, a Diána-lápába. Az egriek az erdei mély út két oldalán nőtt kökény virágos ágait, piros pántlikákkal átfonva, kapuformára hajlítottak össze úgy, hogy a budai vendégek igazi diadalkapun át tartották bevonulásukat a lápéba. ,

£ Ijenzés, ölelkezés, virágcsokrok.

Az ünnepi beszéd mindnyájunk örömére el is hangzott — írja visszaemlékezésében He- rendovics István elvtárs. A jókedvnek nem volt határa, közben nem vettük észre, hogy közöttünk is akad besúgó, csak akkor lepődtünk meg, amikor a felsőtárkányi csendőrőrs teljes ■ létszámmal bekerített bennünket, durva szavakat használtra. Megkezdődött

MÁJUS ELSEJÉK

' ' ' £ ' »-■

vasas május 1-re emlékezik

MÁJUS 1 A TÁBORBAN

getünk Maklártályán. Bizony az idő már eljárt felette — és nem nyom nélkül. Az egykor sudár termet meghajlott az élet súlya alatt, az elmúlt 72 év fehérre festette haját. A szeme azonban ma is fiatal, hangja most is a vasas hangja:'bátor és lelkes.

Az emlékek töredékeit összerakva megelevenedik előttem a beszélgetés nyomán a magyar munkás harca, szavait hallgatva magam előtt, látom a munkásosztály nagy ünnepét — a régi május elsejét.

Budapest.. : Az utcákon

tömeg és tömeg. Az üzemek, gyárak munkásai zárt sorokban vonulnak. A gomblyukakban vörös szekfű. A sorok szélén karszalagos rendezők haladnak. Vigyáznak a rendre, vigyáznak, hogy az ünneplők közé befurakodott provokátorok ne adhassanak okot a mozgósított rendőröknek a

1928 május 1.

az igazoltatás, a kosarak és a hátizsákok kiforgatása és szétdobálása. A férfiak hat, egymással szembenálló csendőr sorfala közt pofonok kíséretében lettek útnak indítva. Jött aztán a rendőri zaklatás és felügyelet. A budaiaknak különös szerencséjük hogy előbb elindultak Egerbe, a vasúthoz, semhogy a csendőrök megérkeztek, különben aligha úszták volna meg szárazon a dolgot.

tüntetők szétzavarására. A

Városliget felé haladnak a fegyelmezett munkások. A

liget előtt kivont karddal rendőrfalka rohanja meg őket. A kardlap munkásháton csattan, de az egységes tömeg meghátrálásra készteti a

rendőröket.

A ligeti gyűlésen Landler Jenő beszél a világ munkásainak nagy ügyéről, a magyar munkások jogáról. Mertl István is a hallgatók között van. Érzi a szavak igazságát, érzi a jogtalanságot, melyben része van, érzi osztálya igazát. Lovasrendőrök zúdulnak az ünneplőkre .. ; Asszonyokat, öregeket, gyermekeket tapos a rendőrló. A munkások tiltakoznak, ellenállnak. Erősítés érkezik a rendőröknek, s egymásután szállítják az ünneplőket a börtönbe .. :

így ünnepiéit 40 évvel ezelőtt a magyar munkás.

P. J.

I7 rről a nevezetes május

1-ről a megszűnt „Természetbarát“ 1947. évi július

1-i számában emlékezik meg „Az igazság nekünk a cél“ — címmel, de László Gyula is felemlíti az Atheneum néhány évvel ezelőtti kiadásában megjelent „Túrístakönyve“ 13. lapján. Két fotográfia is készült, egyik a Tarkő barlangjánál, másik a Diána-lápában. A fényképek jelenleg az egri Dobó István múzeum tulajdonában vannak.

Kolacskm.szkv Lajos

HIVATTAK a parancsnokságra! Vajon miért? Már vagy fél éve laktunk ebben a ka- rantin-táborban, de oroszt jóformán alig láttunk. Legfeljebb, ha a kapu, vagy az őrtorony felé sétáltunk. A tábor egész életének látható irányítói az önkormányzati szervek tagjai voltak. Minden nemzet saját vezetőséggel bírt, az összhangot pedig a táborvezetőség biztosította. Az utcákon a „Lá- gerdinszt” tagjai ügyeltek a rendre, a barakkokban pedig a barakkparancsnok. A konyhában, műhelyekben hadifoglyok működtek, csak a kórházi személyzethez tartozott néhány szovjet orvos.

A táboron belül magunk irányítottuk életünket, csupán a drótkerítésen túlra nem léphettünk szabadon.

És most hívattak a parancsnokságra. A tolmács — aki értem jött — semmit sem áruit el, hagyott töprengeni magamban. Valami rossz fát tettem a tűzre és most felelősségre vonnak? Semmi „bűn” nem jutott eszembe. Beszélgettek maguk közt a foglyok olyasmiről, hogy mindenkit „leprio- rálnak“, olyan otthoni adatokat is lenyomoztak már rólunk. amire nem is gondolunk. Dehát mi lehet múltamban olyasmi, ami említést érdemel? Diák voltam, egy évig falusi tanító, aztán behívtak katonának. Oroszországban nem voltam, az otthoni harcokban estem fogságba. Csak nem bűn ez?

A SZOBÁBAN, ahova a tolmács vezetett, már sokan voltak. A tábor minden nemzetéből néhányan. Halkan beszélgettek, s a sokféle nyelv rendkívül érdekes, megragadó összhang-hatást mutatott. Egy százados belépése szüntette meg ezt a zsongást. Felállással üdvözöltük.

Röviden, katonásan beszélt. Hagyott időt, hogy szavait a tolmácsok átadják a meghívottaknak. Arról beszélt, hogy mi a jelentősége május elsejének. Gondolatban régi május éjszakák emlékeit idézgettem. Csak akkor kezdtem élesebben figyelni, amikor a tolmács oldalbabökve a következőket mondja:

„önök itt különböző nemzetek fiai. Tanítók, művészek. Az önök feladata, hogy május egyet, a nemzetközi munkásosztály nagy ünnepét táborunk is méltóan ünnepelje meg.”

A barakkba érve, összehívtam a legmozgékonyabb embereket.

„Na fiúk, május egyre nagy ünnepséget kell rendeznünk! Ki mit vállal?”

Kis országunk különböző tájairól való emberek voltak a táborban. Megindult a tervez- getés. Abban megegyeztünk, hogy mindent a legnagyobb titokban csinálunk, de közben igyekszünk kilesni a többieket. A mi munkánknak kell a legjobban sikerülni. Megmutatjuk, hogy ha kevesen is vagyunk, lepipálunk mindenkit!

NAGY ÜTEMBEN folytak az előkészületek. Alig egy hét állott csak rendelkezésünkre. A barkácsolók a barakk és környékének díszítéséhez készítet[ ry emlékszem 1932. május 1-re, mintha tegnap lett volna. Csodálatos májusi napra virradt Kolozsvár.. Kertünkben az orgonák dúsan és kövéren buktak a kerítésre. Elzárták a kilátást a gyár felé, nem lehetett látni a Gavrilék keskeny barakklakását Bem. Csak a hegyek magaslottak messzire s a gyalui havasok tetején aprónak tetsző hósipka ült még. Szélesre nyitottam az ablakokat, hogy beengedjem a szobába a hegyek felől jövő friss levegőt. Hajnalodéit. Az öreg félkezű éjjeliőr akkor láncolta meg a gyár nagy lompos kutyáját.

A gyártelep munkásai ezen a napon is korán ébren voltak. Május 1-re készültek. Gyurka, a bátyám lakkozó volt a Dermata bőrgyárban, s csak nagy könyörgésre ígérte meg, hogy elvisz magával. Tudtam, nem szívesen teszi, hiszen a kis román lánnyal, Lenucávai, s barátaival akarta tölteni ezt a napot. Mire bementem hozzá, már makrancosán göndörödő haját kefélte vizes kefével. (Mai napig sem tudom, miért szégyel- te, hogy a haja göndör.) Ruhája zsebébe piros selyem díszzsebkendőt tűzött, nagyon kihúzta magát. Siettetett engem is, türelmetlen volt A Lenucáék lakásáig futva tettük meg az utat. Gavrilné, a Lenuca anyja szapora beszédű, szülésben, munkában elnyűtt asszony volt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a lánya ilyen szép. karcsú, hajlékony, élettől duzzadó, hiszen ö is már 14 éves korától kezdve a lakkozóműhelyben dolgozott. Ahogy meglátta a bátyámat, kivillantak hófehér fogai. Velem nem sok dolga volt, semmibe sem vet‘, amiért nagyon haragudtam, úgy éreztem, lenéz. pedig csak négy évvel volt idősebb nálam. Tizenhat éves volt. Az öreg Gavril, az apja 30 éve volt cserző a gyárban. Bőrét átitatta a cserzőfolyadék és a nyúzott bőrök szaga. Ez a szag terjengett az egész lakásban. Mikor beléptünk. hét feketehajú gyerek szaladt már elénk, románul kiabálva, köszöntve bennünket. A két nagyobbik fiú felELSŐ MÁJUS ELSEJÉM

i

kanta a pavírkcffert, ez volt Kolozsváron akkor a divat, amit egy~ pár h'árisiyva’ mellé ingyen adott a gyár. Ezzel tártak dolgozni a bőrgy áriak, s. telefonisták, a dohán; - yá-* riak is.

^ telep udvarán gyülekeztünk. A cserzők. vágók, lakkozok, lakatosok, asztalosok gyerekeikkel, feleségeikkel együtt. Minden férfi gomblukában piros szekfű virított, mint valami kis ragyogó rendjel, kitüntetés: munkások v agyit nk. Románul, magyarul, németül folyt a szó, vidáman kiabáltak át egymásnak. Köztük nem volt gyűlölködés, itt nem volt minoritár {kisebbség). Egyek voltak, ha kellett a sztrájkban, az egymás védelmében, segítették a munkanélkülieket, azt, aki megbetegedett.

Összeverődtek már mind. És széles jókedvvel indultunk, keresztül a nagy hídon, a sétatér felé. A sétatéren túl már lemaradoztak az asszonyok, mi, gyerekek elöl ugrándoztunk. Ügy beszélték meg, hogy fenn a „Holján‘- találkoznak a porcelángyáriakkal, a CFR járműjavításokkal, hogy

együtt tölthessék a napot. Mire kiértünk az erdő széléhez, már a piros selyem zsebkendők a mogyorópálcák végére kerültek. Meg-meglibbentek a májusi szélben és már nem emlékszem, ki kezdte a dalt, az öreg Kovács, a cserző, vagy Petru. a lakatos, de mint hullám, futott végig a sorok közt a dal: „Fel vörösök, proletárok“. Kovácsné, rengőhúsú asz- szony volt, le-lemaradt a sorból, lihegett, fehér zsebkendőjével legyezgette magát. Folyton csitította a férjét, ne énekelj, még meghallja a poü- cáj. Pedig már akkor elhagytuk a házakat, már mögöttünk maradt a város a völgyben, messzi e kiemelkedett a csúcsíves főtéri templom, a sok-sok régi barokktető közül.

T enuca a bátyámba kapaszkodott. a válláig sem ért. Tele volt már a marka gyöngyvirággal, sárga kulcsvirággal, még hajába, blúza kivágásába

is jutott. Fehér foga közt is himbálózott egy 6zál gyöngyvirág. Bátyám le nem vette a szemét róla. Máskor tízszer is ram szólt volna mar. miért ugrándozok, mint egy k skecske, de most békében hagyott. A Gavril-gyerekek csimpaszkodtak belém, hogy szedjünk virágot, vágjunk mogyorópálcát, hemperegjünk meg a fűben. Be is szaladtunk az erdőbe. A kicsi Giorgicának su- hogót törtem éppen, mikor hirtelen csend lett. Egyszerre né- mult el a dal. Nem értettem, mi lehetett az oka Arra gondoltam, biztos letelepedtek, megéheztek — fussunk Giorgi, kapsz ebédet és már rohantunk is lefelé a lejtőn, az úthoz. Hirtelen megtorpantunk. Egyikünk sem szerette a rendőröket — a telepen nem egyszer kifiguráztuk az öreg kövér Florea bácsit — és az úton a barnaruhás patrul közeledett. Élén Virgil Barbuval, a gyári munkások ellenségével, a magyar- és munkásgyűlölő őrmesterrel, aki már régen Lenucára vetette szemét.

— Te salut duduica — (köszönnek, kisasszony) — mondta gúnyosan — te salut do- munlei — (köszöntlek, urak) látom szépen összegyűltetek — folytatta románul, nem is olyan rég találkoztunk a fellegvárt börtönben. Igaz, dom- nule Kovács, igaz-e dommile Gavril, majd ordítva folytatta: koszos bolsevik banda, oszolj, öt percen belül senkit se lássak közületek. Kirándulás — he? — Vörös selyemzászlókkal? Azt hiszitek, Moszkvában vagytok. Oszolj — ordított mégegyszer. mert senki sem mozdult, sőt a munkások gyűrűje szorosabbra húzódott a rendőrök köré. Azután a rendőr a lány felé fordult. Lenuca farkasszemet nézett Virgillel, aki a foga közt szitkot mormogott rá. Lenuca elvörösödött, egy rögöt kapott fel a földről és Virgil kékre borotvált arcába vágta. Virgil fehérkesztyűs kezében megsuhant a bot. Lenuca fején végighasított a bot ólomvége. szája két sarkán, orrán szivárgott a vér. A kis virág véresen tapadt a

hajára. Épp a bátyám lába elé esett, aki neki akart ugrani Virgilnek, de Kovács és Gavril kétoldalról megmarkolták a kezét. A kövér sétatéri rendőr arcáról patakokban folyt a veríték a rémülettől. De nem nyúltak a gumibotokhoz. Virgil magából kikelve ordította: oszolj, oszolj Gavrilné román szitkokkal árasztotta el és ekkor Kovács, Virgil elé lépett. Magyarul szólt rá. — Menjen az úr jódolgára, pihenni sem hagyja a munkást, sajnálja tőle a levegőt, az ingyen erdőt? Most egyszerre megelevenedett a szoros gyűrű, földet, köveket markoltak az útról, de nem dobták el a kezükből. Kovács már egész Virgil előtt állt, az zavartan hátrált. Egyszerre megfordult — e bine — mondta legyintve (jól van) és a munkások közül kilépett Utána a többi rendőr.

VI áig sem tudom, miért nem fújtak a sípjukba erősítést kérríi, miért mentek el olyan hirtelen, szépszerével. Akkor úgy gondoltam, hogy Kovács bácsi tiszta kék szemében, erős hangjában lehetett valami, amitől megfutamodtak. Ma már tudom, nem így volt. Kezem még görcsösen markolta a rögöt, amit felkaptam a földről. Gavril bácsi Lenuca arcát mosta, teát erőszakoltak sebes szájába, bátyám ölébe vette fejét, úgy ringatta, mint a kisgyereket. Mind aggódva lestük, mi lesz vele. Lenuca csak sokára tért magához, mikor felnyitotta a szemét, már mosolygott is. Mikor bátyáin mindent elmesélt neki, csak annyit mondott románul: gyávák, — megszorította bátyám kezét —, de de mi erősek vagyunk, igaz?

A többiek lassan elindultak a tető felé. A kis piros selyemzsebkendők kí-kivillantak még a fák közül, azután már azok sem látszottak.

*

1947-ben Kolozsváron jártam. Akkor mesélték nekem, hogy Lenuca 1944-ig dolgozott a pártért, a munkásosztályért, azután elfogták, megölték. A sírjára minden május 1-én virágot visznek a bőrgyáriak, sárga kulcsvirágot.

TÖRÖS KÁROLYNÉ

ték elő a szükséges dolgokat; Kovács Miska somogyi kan ásztáncot tanított be négy ügyes fiúnak. Zsigó Bandi a bandájával gyakorolta a talpalávalót és sírvavígadót. Az énekkarral Bárdos és Kodály kórusműveket tanultunk meg. Minden úgy ment, mint a karika- csapás. „Kémeink” közben hozták a híreket a többi barakkból. Saját elképzelésünket csak megerősítették jelentéseikkel: a többi együttvéve sem lesz olyan szép, mint a mienk.

Közben az idő rohant. S minél közelebb értünk a dátumhoz, egyre lázasabb lett az ütem, s egyre kevesebb optimizmussal tekintettünk előre.

„Még a bejárat elé kellene valamit kiagyalni!” — dörmö- gött orra alatt Borbés Feri, az ezermester.

„Ha ilyen pocsék lesz az énekkar, jobb. ha fel sem lép!” Ilyen és ehhez hasonló hangok törték meg a lendületet.

VÉGRE elérkezett a nagy nap. Előtte való éjszaka senki sem aludt. A barakk lakói — akik az ének-zene, vagy tánckarban nem szerepeltek, díszítették a körletet. A bejáratnál faragott díszkapu állt fellobogózva Hasonló stílusú léckerítés mögött virágos kiskert díszlett. Kossuth-, Petőfi- képek, feliratok díszítették a falakat kívül-belül.

Reggel hatkor — az átvirrasztott éjszaka ellenére — frissen beretválva, kihuzakod- va felsorakozott a század. Vidám nótaszóval vonultunk fel a tábor főterére, ahol hatalmas díszemelvény állt. Mintegy négyezer ember gyűlt ösz- sze. A beteg és szolgálatban levők kivételével mindenki; Orosz, német, romén magyar feliratokat, zászlókat lengetett a tavaszi szé1. A soknyelvű, sok nemzetiségű tábor ezernyi torkát* felharsant az „Éljen”, amikor megjelent a táborparancsnok. Tízszeres erővel lelkesedett mindenki, amikor arról beszélt, hogy a szovjet hadsereg már Németországban jár és hamarosan vége lesz a háborúnak. Akkor még nem reméltük, hogy alig kilenc nap választ csak el tőle. Ez zúgott fülünkbe. hasított agyunkba: „vojna kaput! Hitler kaput!” Ez pedig azt jelentette, hogy hamarosan hazamegyünk.

FELEMELT hangulatban telt el az egész nap. Délután labdarúgó mérkőzéseket játszottak egymással a különböző nemzetek válogatottjai. este pedig a kultúrterem telt meg zsúfolásig az ünnepi műsor vé- gignézésére. Nagy volt az izgalom a nézőtéren, de még nagyobb a színfalak mögött. Ki szerepel a legszebben, melyik csoport lesz a legjobb?

Erre a kérdésre nehéz lett volna válaszolni. Mindenki tudása legjavát igyekezett adni. Osztatlan sikert aratott a románok kolo-tánca épp úgy, mint a németek kórusa, vagy a mi zenekarunk. Itt kezdtük megérteni, mennyire hamis volt az a propaganda, amely a népeket igyekezett egymással szembeállítani.

Azóta már végig ünnepeltem néhány május 1-et, de sehol annyira nem lehetett érzékelni a nemzetközi szó értelmét, mint itt. S nemcsak én, hanem — talán még mélyebb megértéssel — értették és érezték ezt, azok a somogyi magyar parasztok, havasalföldi román pásztorok, dessaui német munkások, akik az ünnepség után, csoportba verődve gyönyörködtek a város felett lejátszódó tűzijátékban.

Ez volt életünk első, igazi május 1-e. az első „szabad május 1”, amikor felszabadultunk az alól a letargia alól, ami általában uralkodott rajtunk.

Halassy László tanár