Népújság, 1955. március (18-26. szám)
1955-03-20 / 23. szám
1955 március 20. vasárnap. NÉPÚJSÁG 3 MOST 32 ÉVESEK vagyunk, mindannyian felnőtt, meglett emberek. Némelyikünk már családapa is. Az én kisfiam éppen annyi idős — hét éves — mint amilyen korban mi, tizen barátságot kötöttünk Gyöngyösön. Tíz hétéves gyermek, akiket az utca, a patakpartja, s a betűvetés nehézségei hoztak össze, akik ettől az időtől együtt voltunk jóban- rosszban. Együtt az úszó és teknőző versenyeken, együtt a Toka-pataki „műkorcsolyázásokban“ — együtt a moziba lógásban, az inas csínyekben, együtt lógtunk a leventéről horgászni a Kettős Csárdához, megmászni a solymosi Cserkövet. • Apró kis események, mind megannyi emlék. Hogy tudtunk örülni egymásnak, s ha kellett szenvedni egymásért. Véd- és dacszövetséget kötöttünk az „egész világ“ ellen — nem előre megbeszélve, de ha kellett, vérrel pecsételve. Nem arról akarok beszélni, hogy ez a tíz ember különleges, hősies, minden esetben jó, egymást soha el nem áruló, nemes szívű volt. Nem. Mert ha jól meggondoljuk — s azt hiszem ebben ti is igazat adtok nekem — ahányan voltunk, annyiféle jellem. Verekedtünk is egymással. Serdülő korban kialakuló mélyebb érzéseinkben is megbántottuk egymást. Mondom, nem voltunk gáncsnélküli lovagok, még az is túlzásnak hatna, ha jó fiúknak neveznénk ki az akkori magunkat. De összetartottunk. Ügy ismertük a másik életét, mintha a miénk lett volna — vagy talán az is volt?! Hogy sodródott össze ez a tíz gyerek, s azután mi tartott bennünket össze, szinte egy életen keresztül? A város „jobb“ emberei megvetettek bennünket. — mi meg őket. Kitaszítva éltünk a gyermektársadalom perifériáján, s a polgárság, azt hiszem, velünk ijesztgette tiszta, szap- panszagú gyermekeit, nem egyszer elrettentő példaképp állhattunk előttük. S a lakkcipős. fehérzoknis gyerekek, éppen ezért irigyeltek bennünket, felnéztek ránk; csavargóknak tartottak ugyan, de érdekeseknek, izgalmasnak. Nem ijedtünk meg sem a felnőttek. sem a gyermekek úri világától, nem hátráltunk — sőt! S azt hiszem, ez volna a felelet arra kérdésre: mi tartott bennünket össze? HAT AZ, hogy mindegyikünknek volt valami „flekkje”, valami „szégyelnivalója” a családban. Vagy az apa foglalkozása, vagy politikai beállítottsága, vagy éppen származása. Lehet, hogy egyenként becsúszhattunk volna, s befogadott volna bennünket a társadalom. De összeverődtünk, sokan voltunk, s már egymás fejére is szégyent hoztunk. egymás családjának szé- gyelnivaló terhét is cipeltük. De egymásból erőt merítettünk. s nem hogy meghajtottuk volna fejünket a kisváros álszent urai előtt, de igyekeztünk megbotránkoztatni őket. S bocsássák meg. de oly jól esett, ha sikerült. Megvetett családi helyzetünket egy cseppet sem fogadtuk önkritikusan. Nem voltunk hajlandók szégyelni szüleinket, drága jó apámra, is csak azért haragudtam, ha néha napján azzal hencegett szegény, hogy pertuban van X Y városi tanácsossal. Barátságunk a bennünket ért megvetéssel egyenes arányban erősödött. S az évek során, nem hogy szétesett volna, de újabb számkivetettek találtak nálunk menedéket, megértést — szövetségest. Az egykori tíz gyermek. 15—20 felnőttre szaporodott. S ha a negyvenes évek elején, amikor mindannyian rákaptunk a kávéházi életre, a szombati vagy vasárnapi billiárd partiknál, viccesen névsorolvasást tartottunk, s ha ilyenkor hiányzott egy közülünk, képesek voltunk órákig azon meditálni, hol lehet, mi van vele? Azután jött a háború, s Mindannyian elmentünk katonának, vagy munkaszo'gá- latosnak. Némelyik közülünk megszökött s otthon várta SUHA ANDOR A mi ifjúságunk C ilyen volt meg a felszabadulást. A névsorolvasásnál eleinte nagyon kevesen voltak. Azután szép csendben hazaszállingóztunk, ki fogságból, ki a flekktífuszos táborból. 1945 végére újra itthon voltunk, egy ember sem halt meg közülünk. * AZÓTA ELTELT tíz év, barátságunk pedig éppen egy negyedszázados. Ne haragudjatok hát meg, fiúk, ha éppen ma, a DISZ megyei értekezletének napján, rátok, magunkra gondoltam, s gondolataimat hangosan, az egész megye ifjúsága elé tárom. Gondolom, nem veszik ők sem ünneprontásnak, s ti barátaim, sem haragudtok meg érte, ha ifjú korunk, eddig eltelt életünk egy-két eseményéről fellebben- tem a fátylat. Hátha tanulnak belőle ők is, a mi új ifjúságunk, s hátha tanulunk belőle mi is. a tegnapi fiatalok, akiknek ifjú élete oly kritikus időkre esett, s akik. sajnos, mégis oly könnyen felejtünk. * Kezdjük most is névsorolvasással. Tóth Sándor — jelen, Hevesen a járási pártbizottság első titkára. Oláh György — jelen. Gyöngyösön a Sütőüzem Vállalat igazgatója. Zsiska László — jelen, Gyöngyösön szabó. Czékmány László, Izsó Ferenc — jelen, Gyöngyösön a Kisker. Vállalatnál. Schwarcz Zoltán — ő nincs jelen. Elment Zoldán Jumival Izráelbe, azt hive, hogy ott boldogabbak lesznek. Pataki János — jelen, Gyöngyösön a tanácsnál. Matyasovszky Imre — jelen Miskolcon az Állami Áruháznál. Szabó Ferenc — jelen, Gyöngyösön (azt hiszem, éppen egy labdarúgómérkőzést vezet). Tőzsér István — jelen. Gyöngyösön rajzoló. T. Iván — jelen, Budapesten alezredes. És én is jelen vagyok itt Egerben. Egy ember nincs jelen, de őt közös elhatározással nem is szólítjuk, pedig Gyöngyösön él, ha ezt életnek lehet nevezni. Még beszélni sem szeretünk róla, most se beszéljünk többet! Megvagyunk? Folytassuk! * HADD KEZDJEM én> úgyis az én kezemben van a toll. Szegény anyám minden évben újra próbálkozott a kosztadással. Azután, már ha nagyon sok adósságunk volt, elment egy-két évre nagy konyhát vivő úri házakhoz, meg ki Mátrafüredre a pansiókba szakácsnőnek, hogy így segítsen rajtunk. De álmáról, hogy önálló üzletet nyit, sohasem mondott le. Mi gyerekek akkor örültünk, ha szakácsnő volt, bár sajnáltuk, de ezekben az években nem kellett a fűszereshez, meg henteshez járnunk, akiknek rendszerint tartoztunk. Veszekedésbe, pofonokba került, míg engem rávettek, hogy menjek el Kovács Jakab üzletébe. Nekem erre meg volt a külön okom, de titkom sohasem tártam fel. Most elmondom. Tizenegy évesek voltunk, nemzeti viseletűnk a glottgatya, hazánk a patak. Az elrekesztett patakban az iménti úszóverseny győzteseként éltettek a fiúk. Boldogságtól repesett a szívem, lelkem. Hogyisne: legyőztem Zsiska Lacit is. aki pedig akkoriban jött haza Pestről, márpedig ott igazán megtanulhatott úszni! Gyermeki boldogságomnak egy gonosz hang vetett végett. A partról egy fehérköpenyes segéd úr emi- gyen szólt hozzám: te lettél az első kis Suha? Én — válaszoltam boldogan. No. látom tudsz úszni, mint szüleid az adósságban, s otromba viccén kajánul elvigyorodott. Ezért nem szerettem a fűszereshez járni. * Amikor a negyedik elemit elvégeztem, a családi tanács úgy döntött, hogy a róm. katolikus fiú polgáriba íratnak. Itt az volt a szokás, hogy tanítás előtt egy órát az Ispita templomban imádkoztunk. Sorakozó minden reggel 7 órakor az iskola udvarán volt. osztályok szerint. Harmadikos voltam, amikor a kötelező 14 könyvből csak a német és a hittan-köny em volt meg, de nagykabátra nem jutott a pénzünkből. Már jól benne voltunk az őszben, amikor egy reggel a sorakozónál azt mondja nekem kedves osztályfőnököm. Bolyér Miklós, hogy fiam. te megfázol így, miért nem hoztad a nagykabátodat? Otthon felejtettem — dadogtam neki. — Na, iszkolj azonnal haza érte, meg ne lássalak így többet. SZALADTAM, DE nem haza, hanem föl a kórusra, az orgona mellé, az egész misét végig fújtattam, s utána is csak 10 perc múlva mertem belopakodni az osztályba. Soha sem tudták meg, hogy ebben az évben nem volt nagykabátom. Mostanában, hogy anyám nálam tölti a teleket, elmondtam neki ezt a kis esetet. Szegényt — úgy vettem észre — megbántottam vele. Nálunk ő cipelte a családi terheket, s ma már úgy érzi, hogy annyit dolgozott értünk, hogy nekünk mindig mindenünk megvolt. Vádnak vette ezt a kis esetet, pedig ez a múltat s nem őt vádolja. Én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én új ruhát csináltatok, mindik Zsiska és Czékmány Laci első „saját“ nadrágja jut eszembe. Emlékeztek : rendszerint mi is, ők is apánktól átcsináltatott holmikban jártunk. Az ő nadrágjuk, amikről beszélni akarok, azért vert fel olyan nagy port közöttünk, mert életükben először az anyagot eredetileg is maguknak vették, no meg, hogy ők szabták ki, s ők is varrták meg maguknak. Lévén mindkettő szabóinas. Mi nem tudtunk az egészről semmit, csak annyit láttunk, hogy már hetek óta suttognak együtt, számolják a 10 filléreseket; s habár suttogva is. de néha veszekednek. S aztán csak egy szombaton megjelentek közöttünk mindketten új nadrágban, s micsoda büszkeséggel. Beszámoltak a történtekről is. Már három hónapja kinézték az anyagot a Szloboda- üzlet kirakatában, csak egy méter 10 centit vettek, mert ők ebből is ki tudták szabni, — nézzétek meg, milyen ügyes zsebek vannak rajta, csatok stb. — mutogatták nekünk. Mi pedig lenyűgözve tátottuk a szánkat. Megfogtuk az anyagot. olyan volt, mint a kartonpapír. Az élét géppel varrták bele az imposztorok. Bricsesz- re volt szabva, s olyan jól mutatott meztelen, erős kamasz lábuk, amint a nadrágot elhagyva, zokni' nélkül bújt a kitaposott cipőbe. Ceig nadrág volt. de új, s főleg egyéni szabású, sajátmaguk készítette! Hónapokig spóroltak, míg meg tudták venni. Én, de azt hiszem, mi barátok mindany- nyian ilyen nadrágról álmodtunk, s azután még hosszú ideig megkülönböztetett bánásmódban részesítettük a tulajdonosokat. * EGY SZÉP NYÁRI vasárnap délelőtt a fellocsolt Fő tér kellős közepén egy csinos, 15— 16 év körüli kislány a nagytemplom előtti kanyarnál kerékpárjával együtt elterült. Én a pádon ülve néztem, s ahogy próbált feltápászkodni, szeme segélytkérően rám tekintett. Odaszaladtam, de olyan szép volt, s olyan finom, hogy bátortalanul, ügyetlenkedve alig mertem talpraállítani. Megköszönte segítségem, rámmosoly- gott, bemutatkozott, de én csak álltam, s hallgattam zavaromban. Egy hét múlva gyümölcsös ládákat szögeztem, javítgattam egy kereskedő udvarában. Tíz óra felé a nyitott üvegfolyosón megvillant egy szőke fej, egy fehér, habköny- nyű ruha. s ismét láttam a szép kék lányszemeket. Ö is észrevett engem. Megindult felém. Közben megjelent a házikisasszony is. Évi — szólította — hová mész? Ö bizonytalanul felém intett. A másik megfogta kezét, füléhez hajolt, suttogott valamit, mindketten kuncogtak, azután elmentek. Egy hétig dolgoztam még ebben az udvarban. Piszkosan, izzadtan vertem a szögeket a ládába, őt is sokat láttam. Az öreg úréktól megtudtam, hogy pesti rokon, s most náluk nyaral. Sokat láttam, de ő többet sohasem nézett rám — valószínű félt a kezemben lévő kalapácstól. * Azt a szót. hogy kommunista, életemben először Zsiska Feri bácsitól hallottam. Sajnos. tőle is csak olyankor, ha egy kicsit bepityókázott. Ilyenkor beszédesebb és merészebb lett, eszébe jutott 19, amikor ő is ifjú kommunista volt Az öreg nehezen harcolt a mindennapiért. reggeltől estig hajtotta a varrógépet, mégis sokszor paprikás krumpli volt az ebéd is meg a vacsora is. A fiát, Lacit, hat elemi után magához vette segíteni. Mi nagyon szerettünk náluk lenni, esténként hallgatni az öreg beszámolóit. Néha, ha jobban felöntött a garatra: megcsikorgatta a fogát, megjelent egykét könnycsepp a szemében, s szép bariton hangján énekelgetett. Először szerelmeseket, később olyanokat, hogy „Eljön majd a drága ünnep, amikor csak nekünk dalol a kalapács“, meg hogy „Fel, fel ti rabjai földnek“. Meghatódva, nem egyszer a sírás határán hallgattuk az öreget, mígnem egy jóisikerült trágárságával mindannyiunkból a jókedélyt csalta elő. 1942-BEN Horthy István kormányzóhelyettes lett. Zsizs- ka bácsi ezt már nem bírta. Azt sem várta meg, hogy este legyen, csak úgy napközben józanul az udvaron egy-két káromkodással megtépázta a kormányzói örökös tekintélyt. A házigazda feljelentette, az öreget estére már el is vitték. Másnap az egész családot kipakolták az utcára. Ott szégyenkezett a szegényes bútor az országút járdáján, a nyári napsütésben. Szalmazsák, lavór, pirospaprikás doboz, varrógép, repedt tükör, meg ágydeszkák — nem foglalt nagy helyet az utcából. Vagy két éjszakát a szabadban töltött az apa nélkül maradt család. Végül is egy sóraktárt utalt ki a polgármester számukra. Mi barátok hónunk alatt, hátunkon, vál lünkön hordoztuk szegényes putyerkájukat a városon keresztül, s estére, mikor beköltöztek, velük együtt örültünk a kiutalt sóraktárnak, * Rengeteg apró esemény, élmény tolong az agyamban, jó volna mind leírni, hogy helyettem ők beszéljenek. Hiszen nem írtam még az éjszakai munkáinkról, melyet a Herman-féle fatelepen és a Krausz-féle faszeggyárban végeztünk. Arról sem tudtam szólni, hogy ti résztvettetek a Galya-nagyszálló építkezésén, hogy milyen jó étvággyal ettük a romlott húsból készített büdös kocsonyát Magyar henteséknél. Nem jutott hely arra sem, hogy elmondjam, hogyan éltünk egypáran Budapesten, s hogy babfőzelék volt a főeledelünk, annyira, hogy már álmunkban is lidércnyomásként üldözött bennünket. Hallgattam a cserfakéreg aprításáról, melyet Vi- nai úrnál végeztünk a vasútállomáson. hát még azokról, melyek most hirtelen eszembe sem jutottak. De gondolom. ezekre a'későbbiek folyamán sor kerülhet még. * MA VASARNAP VAN. Holnapra már hivatalosan is itt a tavasz. Gyöngyösön, de a megyében mindenütt a fiatalok örülnek az életnek. Egerben a megye fiataljainak legjobbjai, fejlődő szocialista életünk problémáit vitatják. A beszámoló is. a hozzászólások is, valószínű előre mutatnak — a jövőt tervezik. Ez így a szép. így a jó. De ne feledjétek: előre nézni, előre haladni csak úgy lehet, ha az ember tudja, mit hagyott maga mögött, Járási párt-végrehajtóbizottságnak,; Eger KEDVES ELVTARSAK! A Központi Vezetőségnek a falusi párt-politikai munka megjavításáról szóló határozata lehetővé teszi, hogy a párt, állami, gazdasági, kulturális élet területén dolgozó elvtársakat visszahívják az alapszervezetek falujukba. Tekintettel arra, hogy Párád község a Központi Vezetőség határozata értelmében függetlenített titkári státuszt kap, kérjük, hogy erre a jelenleg pártbizottságuknál dolgozó Bartus Ignác elvtársat adják vissza a parádi alapszervezetnek. Bartus elvtárs parádi születésű, több éven keresztül mint községi párttitkár dolgozott, innen került felsőbb pártfunkcióba. Párád község pártszervezetének vezetősége szeretné, ha Bartus elvtársat a felsőbb pártszervek hazaengednék községébe, függetlenített párttitkámak. Kérjük az elvtársakat, támogassák kérésünket és válaszukról mielőbb értesítsenek. Elvtársi üdvözlettel: Tóth György járási titkár, Pétervására A szovjet film A szépen díszített és átfestett mozi előtt március 12-én, délután tizennégy tagú népi zenekar játszott. Szebb- nél-szebb magyar és szovjet dalok gyönyörködtették a közönséget. Megindult az áramlás a mozipénztárhoz és a hat órakor kifüggesztett tábla ezt hirdette: „Minden jegy elkelt“. Sokan csodálkoztak a „törzsvendégek“ közül, hogy már nem igen jutnak jegyhez, amikor hét óra előtt igyekeztek helyet biztosítani. Hét órakor már zsúfolásig megtelt a moziterem és a díszelőadás szereplői izgatottan várták „fellépésüket“. Ez az izgatottság érthető, hiszen mosolygós arcú álltalános iskolások és buksifejes óvodások szorongtak mellettük. Hét óra után pár perccel felcsendült a magyar és szovjet himnusz. A mozi üzemvezetője, Takács János tartott rövid, ünnepi beszédet. Ezután léptek színre az általános iskola IV/a. osztályának növendékei, akik egy ked- I vés orosz mesejátékot adtak I elő. A gyerekek otthonos moz- | ünnepe Apcon gása és élvezetes játéka Opav- szky Béláné tanítónő odaadó munkáját dicséri. A népi zenekar kísérete emelte az előadás sikerét. Ezután az óvodások két szavalatát és három népi táncát tapsolta meg a közönség. A taps Plósz Irén óvónőt köszöntötte, aki szeretettel, türelemmel foglalkozik az apróságokkal. A Szkander bég című szovjet-albán film került ezúttal vetítésre. Hunyadi János harcostársának, az albán Kasztrió- ta Györgynek életét és a népért folytatott küzdelmét eleveníti meg a közös filmalkotás, amely az apci mozilátogatók körében nagy tetszést aratott. Nagyszerű este volt. A közös munka, egymás megbecsülése és támogatása eredményezte a szép díszbemutatót. A szétszéledő látogatók közt itt is — ott is felhangzott elismerően — ilyen filmünnepet régen láttunk Apcon. Szép volt, emlékezetes marad és ezért érdemes volt dolgozni. Fink Kálmán Eger* Barátsági napot tartott az egri Pedagógiai Főiskola Az egri Pedagógiai Főiskola DISZ- és kultúrális bizottsága a barátsági hónap keretében, március 16-án, barátsági napot tartott, melyre Képes Gézát, a kiváló műfordítót is meg- hívtáik. Este fél 8-kor műsoros estet rendeztek. Szűcs László D1SZ- bizottsági titkár megnyitója után a főiskola énekkara szovjet és magyar népdalokat adott elő. Majd Majakovszkij a nagy szovjet költő „Vers a szovjet útlevélről’’ című költeményét szavalták oroszul és magyarul !■ I Szoták Anna, és Bujdos János főiskolai hallgatók. Dr. Bakos József a kultúrá- lis bizottság elnöke bemutatta az egybegyűlteknek a vendéget, s röviden ismertette murikás- ságát. Képes Géza mongóliai útjáról, élményeiről beszelt, s érdékes adatokat mondott el egy-egy fordítása születéséről. A közönség szívbőljövő tapssal jutalmazta az előadót. Huszty Zoltán egri karnagy zongorajátéka után: Tucsev: A tavasz és Puskin: Falu című versében gyönyörködhettek a hallgatók. Az est Bakos József zárszavaival ért véget, A herédi DISZ-szervezet fiataljai március 14-és és 15-én kegyelettel emlékeztek meg az 1848-as márciusi eseményekről. A fiatalok jelenleg a kulturális seregszemlére készülnek, melyen táncszámokkal, szavalatokkal, egyéni énekszámokkal, színdarabbal vesznek részt. A fiatalok esténként lelkesen próbálnak. (Juhász János.) A hatvani Vegyipari Technikum épületében március 13-án képkiállítást nyitott meg a Magyar önkéntes Honvédelmi Szövetség Országos Központja, A kiállítás iránt nagy az érdeklődés a fiatalok körében. 15-én például 1500 látogatója volt a kiállításnak. (Szűcs Ferenc.) A parádi DISZ-szervezet önállóan' rendezte meg a március 15-i ünnepségeket. Az ünneplő közönséget a DISZ- szervezet tánccsoportja és énekkara szórakoztatta. (Verseghy István.) A poroszlói fiatalok Győrfi János pedagógus vezetésével lelkesen készülnek a kulturális seregszemlére, melyen a Liliomfi háromfelvonásos színdarabbal vesznek részt. (Kovács János.) Képes Géza beszélget a főiskola igazgatójával és diákjaival.
