Népújság, 1955. február (10-17. szám)
1955-02-20 / 15. szám
1955 február 20. vasárnap. A < NÉPÚJSÁG Balogh György Eger története című könyvéről JM őst, hogy mégegyszer elolvastam Balogh György: Eger története c. könyvét és a Népújságban megjelent ezzel kapcsolatos véleményeket, az a benyomásom támadt, hogy ugyan több fontos elvi és történelmi kérdést tisztáztunk, de mégsem sikerült az, amit — úgy gondolom — mindannyian akartunk: segíteni a könyv írójának (és olvasóinak), abban, hogy meglássa (esetleg kijavítsa) könyvének hibáit, s hogy kritikai megjegyzéseinket értékesíteni tudja további munkáiban. Hiszen egy fiatal, tehetséges történelem tanár munkájáról van itt szó, aki — ügy tudom — további műveken dolgozik, s akit hiva- tásszeretetén túl, mint Gal- vánné is leszögezte: feltétlenül a jó szándék is vezet. Mire gondolok? Vegyük szép sorjában. Balogh György megír egy könyvet, melynek fedőlapjára azt a nagyigényű címet írja, hogy „Eger története”. A bevezető befejező szakaszában pedig (6. oldal) azt mondja, hogy „cn ~i,ek a kis munkának is az a célja, hogy megismertesse Egert, annak küzdelmekkel teli életét, történetét, hősi harcait, szép épületeit, iskoláit, kincseit: a híres egri bort és a gyógyvizeket. Egyben megpróbálja megrajzolni annak az Egernek a képét, amely szépen kiépült fürdőivel, sportlehetőségeivel, híres borával az egész dolgozó nép számára épül, hogy sokan megtalálják itt, a sportolási lehetőségek mellett, az üdülést és pihenést is”. 17 zen már nem sokat vál- toztatott az, hogy a „Válasz egy kritikára” c. újságcikkében pedig eképpen magyarázza a könyv célját: „Célja nem az volt (mármint a könyvnek), hogy városunk művészet- történetét foglalja össze, hanem az, hogy a már eddig megjelent képes feldolgozásokat — melyek főleg művészettörténeti vonatkozásúnk — történeti résszel egészítse ki. Éppen tefjedelrriéilél fogva nem léphetünk f<X vele szemben a teljesség igényével, hiszen ha a városunk történetével kapcsolatos összes problémákat meg akarnák tárgyalni, akkor a 32 oldal tízszerese sem lenne elég.“ Talán e kétféle cél megmutatása is azt bizonyítja, hogy Balogh nem látta, nem érezte pontosan, mit akar írni. Könyvének alapvető hibája tehát a felemásság, amely abból adódik, hogy túl sokat markolt, igyekezett „mindent megmutatni“, ebből adódik azután az is, hogy kezei közül kihullott egy-két igen fontos történelmi kor, esemény. IV em fogadható el mentségnek, amit Balogh ír cikkében, hogy a mű csupán 64 oldalas, s hogy ennek fele kép. Az író szuverén joga eldönteni, mennyi képet helyez az általa írt könyvbe. Az olvasók közül senki sem kérte a képeket, különösen nem az olyanokat, mint a 9. oldalon látható „Gótikus folyosó a várban” — melyen, ha jól megnézzük, egy horthysta katona áll. Ez — hogy mást ne mondjunk — felületesség, mely különben, sajnos az egész könyvön végigvonul. De mert ő sem látta pontosan, mit akar írni, miről is kell szólnia könyvének, mi olvasók sem érezzük, többszöri olvasás után sem, mit is ad Egerből ez a könyv. Ugyan „Válasz egy kritikára” című cikkében azt írja, hogy „A mű Eger történetéből ad korszakról korszakra egy-egy képet a várost látogató idegeneknek, hogy a szép látnivalókon kívül az egri nép történetéből is maradjon meg emlékezetükben valamiDe ez sem áll teljesen így, mert az 1919- es Tanácsköztársaság egri történelméről egy szót sem ír. Balogh Györgynek tudnia kell, mert ezzel foglalkozik, hogy megyénk pedagógusai, még inkább az idegenből idejövő pedagógusok (akiknek könyvét ajánlotta) Eger történelmét jól ismerik a török időkből, talán még a XVIII. századi építkezéseket is jobban, mint a közelmúltat, 1919 eseményeit, a Horthy elnyomás ellen harcoló munkások mozgalmát. Pedagógusaink talán éppen, mert nem ismerik, erről keveset beszélnek az iskolákban. A könyvnek ebben is lehetett volna segítenie. Ehelyett írója a köny- nyebh útaj választotta: a már ismert, feldolgozott történőim! ..részekből állította össze művét, s mint ő is elismeri: ezt is hiányosan. Nézzük. A Beth- len-korszalkról ezt írja: „Ha a Bethlen-i gazdaságpolitikát Egerben röviden jellemeznénk, akkor a következőkben összegezhetnénk: a szőlőt elverte a jég, a szőlőt megölte a fagy. Aztán: a jég elmaradt, de a szőlőt megrohasztotta az eső; termés szépen volt, de megvenni senki sem akarta." Hát ugy-e, ez szegényes, még ha csak a szőlőt, a bort figyeljük, vizsgáljuk is e korból. Legalább még két-három dolgot meg kellett volna mutatnia, melyből jobban megérzi az olvasó, különösen a fiatalság, mit is takar ez az ügyeskedő megállapítás. Például : a szegényparasztság fékentartá- sára a magyar fasizmus felduzzasztottá csendőrségi apparátusát, s így megsokszorozott erővel biztosították a nagybirtok rendszer fennállását, a kamatok, az adók behajtását, a lázadások leverését. Vajon ez hogy nézett ki Egerben? És az egri gazdák? Kik voltak? Hogy oszlott meg közöttük az egri határ? Kiket sújtott, kiket „sorvasztott el szisztematikusan“ elsősorban a bethleni gazdaságpolitika. Ezekre is választ kellett volna adnia. Ez ugyan egy kis fáradsággal járt volna — bár ehhez nem latinból kellett volna fordítani — mert itt önállóan kellett volna kutatni, keresni, felderíteni. A mikor mi ezt számonkér- jük Balogh Györgytől, természetesen nem arra gondolunk, hogy miért nem írta meg Eger teljes történetét, de arra igen, hogy ha könyvében említést tesz egy-két korról, nos akkor ezek hitelesek, s a megjegyzések valóban a legjellemzőbbek legyenek, — már csak a helyszűke miatt is. Ugyanez áll a többi, már mások által említett hibákra is. S most nézzük az elhangzott viták lényegét. Galvánné kritikájában azt állítja, hogy Balogh a burzsoá történet- ■ írás módszerét alkalmazta — marxista köntösben. Azt hiszem, ez nem helyes így, ez nem áll fenn. Nyugodtan kimondhatjuk: ez túlzás. E könyvnél — szerintem —- különösebben módszerekről nem beszélhetünk. A címen és a mottón kívül Balogh György nem volt túl igényes. Eger történetének (akár művészettörténetének) egyes korszakait nem elemezte alaposan. Azt hiszem — bármily furcsán hangzik — a rövid újságcikkében (Válasz egy kritikára) többet adott, mint könyvében, illetve itt sikerült megmagyaráznia azt, ami könyvéből nem derült ki. A mi dr. Szántó Imre kri** tikai megjegyzéseit illeti („Eger város haladó hagyományainak kérdése") úgy gondolom, egyet lehet vele érteni, emelte a vita színvonalát. Mégis, azt hiszem, a címzést kissé eltévesztette. Nemcsak Galvánné szemére kellett volna vetnie azt, hogy „ ... Abban igazat adok Galván Károlynénak, hogy a püspököknek „sok minden fűződik nevükhöz’“, ami Eger történetének szerves része’“. De miért hallgat e „sok mindenéről a műemlékek megemlítése mellett?" Mert ez nemcsak Galvánné kritikájából, hanem éppen Balogh György könyvéből hiányzik. Neki, Balogh Györgynek kellett volna mindezt könyvében megírnia, amit dr. Szántó olyan szépen, a marxizmus helyes alkalmazásával ír Egerről, a város történelmi fejlődéséről, a megfelelő értékmérőt alkalmazva a püspökök tevékenységének értékelésénél is. Megmutatta helyesen azt, hogy Eger története is az osztályharcok története és hogy Eger fejlődéséért minden korban az elnyomott osztályok harcoltak. Nem célom e cikk keretében a bölcs salamoni igazságosztás. Még kevésbé akarom a nálam jobban hozzáértőket kioktatni, tény, hogy Galvánné kritikájában követett el hibákat. Cikkének stílusán, hangján is lehetne vitatkozni. A válaszok azonban legalább olyan hangósak voltak, s ott is ellenséges nézeteket véltek meghúzódni, ahol nem volt. A vita — a magas elvi síkon folyó vita — mindég előbbreviszi az ügyet. A most záruló vita sem volt hiábavaló. De volt egy veszélye. Valahogy a Balogh-féle könyv, melyről vitatkozni szándékoztak, elsikkadt — különösen dr. Szántó cikkében. Nem tudta meg ebből Balogh György, s a vitát figyelők sem, hogy a könyvnek mi az értéke és hibája. Igaz, Szántó Imre magas eszmei színvonalon egy olyan elvet védett még. amellyel mindannyian egyetértünk. De vajon a majd egy oldalt kitévő cikkében nem jutott volria hely arra, hogy közben Balogh könyvét is alaposan értékeljed. Szerintem — a íőcsapás melletti — ezt is meg kellett volna tennie, mindannyiunk segítésére. Suha Andor Egy termelőszöv etkezet életéből A tiszanánai Vörös Csillag TSZ tagsága egyhangúan elfo> gadta a vezetőség tervét, mely a tsz ez évi fejlődését határozza meg. Baráth Ferenc, aki 6 éve — a megalakulása óta :— tagja a Vörös Csillag TSZ-nek, értékes javaslattal járult hozzá a vezetőség tervéhez. A PÁRTOKTATÁS HÍREI A szilvásváradi községi alap- szervezet alapfokú -iskoláján a Népgazdaságunk fejlődése című anyag feldolgozásánál helyes vita alakujt ki az időszerű feladatokról. Jèlenleg a jó tavaszi munkára való felkészüléssel kapcsolják össze a tanultakat. Felhasználj é-K az anyag alaposabb megismeréséhez -a nemzetközi eseményeket is. A demjéni December 21 TSZ- ben a mezőgazdaság fejlesztésével kapcsolatos feladatoknál a politikai iskola hallgatói értékelték, hogy termelőszövetke- zetük hogyan segítette elő a határozat megvalósítását. Egerbocson a Szecskó elvtárs által vezetett politikai iskolán négy fővel nőtt a hallgatók száma. Szecskó elvtárs amellett, hogy alaposan segíti a hallgatókat felkészülésükben, egyéni problémáik megoldásában is segítséget nyújt a hallgatóknak. A selypi Cementgyárban a 'hallgatóié »0—9a százaléka jelenik meg a politikai iskolákon. A foglalkozások színvonalasak. Lovaser Vilmosné, Mit- nyik elvtárs és Szűcs Antal propagandisták minden alkalommal lelkiismeretesen felkészülnek az anyagból. A pártvezetőség segíti a propagandisták munkáját. lhalt, csendes a táj. Á télbe merevült szőlődombok hátán még a szél is megüti magát, olyan keményre fagyott a föld a néhány napi enyheség után. Száraz, élettelen gályáknak tűnnek a szőlővesszők, s ha nem dideregne egy-két gyümölcsfa is a domboldalon, hát szinte pusztaságnak látszana az egész dombvidék. De aki nyáron, vagy kora ősszel jár erre, eláll szeme- szája: hogy mennyire nem száraz, élettelen gályák ezek a vesszők, hogy oázis az oázisban az egész vidék. A nagyrédeiek értelme, szíve, két keze itt a varázsló, — s micsoda varázsló! Évszázadok óta folyik ez a „varázslat”, de csak tíz esztendeje szabad ez a kéz,_ amely itt szüretel. M e?állunk a múzeum egyik üvegszekrénye előtt: csorba edény, az idő foga lerágta róla eredeti fényét. S elámulunk. Elámü- lunk, mert ez a kis tört edény ha gyertyafény is, de fény, mely visszavilágít megtett útunkra. Hát jöjjenek ide, Nagyrédére az ámuldozók: 1000 hold szőlő világít vissza, s mutat előre. Ha szabad ezt a szót használni: évszázadokat átfogó, s a múzeum élettelen tárgyaival ellentétben rna is élő „kiállítási anyag“ az egész vidék. Egészen pontosan 1395 május 1-én, Zsigmond uralkodása idején kelt az az oklevél, mely először említi a nagyré- dei szőlőt. így: „Végül a panaszosok Rhédei birtok-részeit már nyolc esztendeig legeltetik marháikkal és ezzel a panaszosok jobbágyainak ottani szőlőjében rettenetes károkat okoznak.” Majd félévezredes emlék erre a kis szőlővesszőre, amelyet most a kezemben tartok. Üjabb „hír” a múltból. Az 1770-ben kelt urbárium eltörli, hogy a jobbágyok a bortizeddel együtt a hordót is átadják az uraságnak. Ismét egy régi feljegyzés, anno 1789. Az ura- ságoknak 37,5 hold szőleje volt a rédei határban, s ezen 842 akó bor termett. A jobbágyoknak 116,5 holdja volt, s ezen 2714, átlagosan 23,4 akó bor termett, A telkes jobbágyok földjein nagyobb volt a termés, mint az uraságén, ahol a robotot teljesítették, mert szakértelmük, szívük csak a magukéban — ha valójában nem, is volt az övék sem a föld, sem a termés — tudott és akart kibontakozni. Mert egyetlen vigasz volt akkoriban, ha az uraságtól bérelt telken, s nem robotban kellett dolgozni, mégha a tizedek majdhogy kopaszra is nyesegették a jobbágy élete fáját. „Ha a robotra hivatott paraszt röstségből, vagy más vétkes okból meg nem jelenik, tizenkét pálcával büntettes- sék..." — hangzik Nagyréde urbáriumának egyik rendelke- zása 1770-ből. Kik voltak itt a jobbágyok, akiknek a 12 pálca járt, akiknek már nem kellett a hordót is odaadni az uraságnak, csak a bort, akik évszázadokon keresztül óvták, ápolták, növelték a külhoniján is, a fejedelmek asztalán is áhított rédei- borok hírnevét? Az 1827-es összeírásból íme néhány jobbágy neve: Barta József, Sebők Pál, Hevesi József, Molnár András, Tóth Gergely, Sántha József, Lőrinc István, Deme József. Nevek, amelyeket már a fejfákon sem lehet megtalálni, de amelyeket örök életüekké tett a nagyrédei határ, örök életüekké utódaik. j^gyütt töprengünk a neveken Deák László tanácselnökkel. — Egész biztosan itt vannak ezeknek az embereknek a leszármazottai is, dehát... — tárja szét. a karját tanácstalanul. Meg akarom keresni a régi szőlészek utódait, szépunokáit. Szőlészek-e még, ápolják-e még, jobban-e, mint őseik a drága szőlőt. Ehhez kértem az elnök segítségét. — No de próbáljuk meg mégis — hajlik vissza a nevek fölé. Itt lakik nem mesz- sze egy Sánta nevezetű gazda, hátha ő lesz? Felkerekedünk. Sánta József éppen valami kötéllel bíbelődik. — Nem szeret ő szőlővel bánni — válaszol a felesége kérdésünkre. Az ember kicsit zavartan rángatja a kötelet, s úgy tesz, mintha nem is hallotta volna az asszonyt. — öregembertől kéne kérdezni. A te apád hány éves — fordult Sánta Török Istvánhoz, aki vízért jöttében maga is beáll az ősöket keresők közé. — Megvan vagy 85 esztendős ... Gyerünk hozzá. A kis szobában, régi pipáját szortyogtatva, vastagon öltözve üldögél a kályha mellett a 85 éves Török Antal. — Hogy mit tetszenek mondani ... ? — meresztgeti öreg szemét, hogyha már nem is hall jól, legalább a szavakat lássa formálódni a kérdezők száján. Elmondjuk.' Az öreg gondolkozni kezd: — Hol volt annak a Sántának a földje? — A paskomi dűlőben. — Ühüm — bólint, — aztán nagy körülményesen magyarázni kezd. Régi nevek kerülnek napvilágra. Török Jankóé, aki már öregedő ember volt Antal bácsi gyermekkorában is, s aki gyümölcsfát ültetett, aztán valami Sánta sógoré, aki újjátelepítette a nagy filokszera után... Ad- dig-addig, hogy a veje, Török István segítségével csak kibogozzuk: helyben vagyunk. Éppen jó helyen. Török István, akinek 900 öl szőlője vari, egyenes leszármazottja a féltelkes Sánta Józsefnek. Török Istvánnak 900 öl szőlője van, ennyit jussolt. Legközelebbi rokonának, Sánta Józsefnek pedig már kedve sincs a szőlőhöz, hiába örökölte a nevet, — ha a kedvet nem. Ebben a családban kihalóban van a szőlésztudomány. Jsmét járkálás háztól- házig, míg végül eljutunk Molnár Ignác borpincéjébe. Éppen bort fejt az öreg a fiatal Molnárral, vejével együtt, Ott segít a munkában, visszaemlékezésben Drávnyik László is. Elmondjuk itt is az elnökkel, hogy az 1827-es ösz- szeírásban szerepel egy Molnár nevezetű is ... — Hol volt a földje?.. : Mennyi volt? .. ; — jön rá a kérdés, s ismét nevek tömkelegé, sógorok, komák szellemei keringenek a boroshordók között. Kanyarog jobbra- balra az emlékezés, s a döntő érv, hogy az Üj-hegyen van most Is az öreg Molnár szőleje, s emlékezete szerint ott volt az apjáé is, ezek szerint meg még a nagyapjáé is, éppúgy, mint az 1827-es Molnáré, választ ad a keresésre: itt nemhogy apadt, de szaporodott a szőlészvér. Após is, veje is érti, szereti a szőlőt, — ezt bizonyítja a körbejáró pohár tartalma is. S hogy olyan nagy utat tettünk meg a múltban, illő, hogy megjárjuk a jelen útjait is. Nem is lehetne máskép, hisz az öreg Molnár csupatüz, csupaterv ember, a veje nem különben. Éppen ő a nemrégiben megalakult „Szőlő- és oltványtermelő szakcsoport“ egyik vezetője. — Szív kell a szőlőhöz, nagyon nagy szív, — magyarázza a vő. Nem elég a tudás, úgy kell szeretni, hogy az asz- szonyt sem jobban, — s az após helybenhagyólag bólint, M ég egy szó nem esett az erőfeszítésről, a nehéz munkáról, csak a szívről. Erről beszélt Drávnyik László is, erről beszélt a többi gazda is, akikkel csak találkoztam itt Nagyrédén — a földet, szőlőt szerető szívről. / —l Jó most, mert van minden, ami csak a szőlőhöz kell, már a karón kívül. Bízunk benne, hogy ott sem lesz hiba — vélekedik tovább a 64 éves Molnár Ignác. Na és a Szta- linyec, hát kucsmát le előtte, — tudniillik kucsma van az öreg fején — az nagyon okos dolog. Mert a szőlő alá fordítás olyan nehéz munka, s olyan szaporátlan, hogy azt kimondani se lehet.,. Jövőre mi is forgatta tunk, igaz-e? — fordul a vejéhez, aki igenlően bólint. Az idén bepót- lunk minden hiányt, aztán jövőre .. ; mert nagyon bizalmasak vagyunk a jövőhöz — teszi hozzá, s a többiek magáitól értetődő fejmozdulattal helyeselnek. Gyöngyözik a beszélgetés, mint poharakban a bor, mígnem észbekapunk, hogy erős a hordók vére, sok a munka, jó lesz odébbállni. Búcsúzunk, az öreg Molnár még utánunk szól a pince szájából, mint egy magában megkezdett mondat hangos folytatásaként. — ... mert dolgos emberek laknak itt Nagyrédén, ezekre lehet ám számítani mindig, ha számítanak is rájuk ... Irifik, most élnek igazán a régi szőlészek utódai, a sírbatemetett álmok megvalósítói. Két év alatt 100 hold újtelepítésű szőlő lesz, egyre több oltvány, egyre jobb minőségű bor, s a régi nagyon régi cselédporták helyett új családi otthonok. Valóra váló tervek, álmok faluja Nagyréde, — a telkes jobbágyok, zsellérek szépunokái munkálják a jövőt. Gyurkó Géza
