Népújság, 1954. június (43-50. szám)

1954-06-27 / 50. szám

t934 június 27, vasárnap. NÉPÚJSÁG 3 ■ i / 1/ Házaló hazugság AZ EGRI Május 1. utcai plébánia kertjé­ben egy pap gyermekeket fényképez. Band- zsin belepislog a nézőkébe, közben balkezé­vel irányítgatja az áldozatokat: kicsit jobbra, kicsit hátrább, kicsit összébb, .— és így to­vább. A gyerekek szemmel láthatóan unják már a mulatságot, de talán nem akarják megsérteni Laluk Ferenc káplánt, Dávid Bertalan plébános balkezét, hát előrejön­nek, hátrább mennek, összébb mennek, ahogy ezt a feketeszoknyás fotoriporter pa­rancsolja. Végre kattan a gép, kész a kép, ha ugyan sikerült, a gyerekek nagyot sóhaj­tanak, Laluk megelégedetten csavarja tovább ti filmet. — így ni, kicsikéim. Szépek lettetek, na­gyon szépek. Azok bizony, ha mondom. Gyertek el holnap is. beszélgetünk egy ki­csit a jóistenről, aki mindent tud, s min­dent lát, aztán megint csinálunk képet... Persze, hogy kaptok belőle, hogyne kapná­tok, ha jól viselkedtek. Laluk Ferenc káplán megelégedetten hagyta ott a gyerekeket. Úgy vélte, újabb báránykákat sikerült az isten jászlához kö­tözni, vagy legalább is kezében tartja a kö- tőíéket, — hála a technikának, a fényképe­zőgépnek. Megelégedett mosollyal vette fel a miseruhát, tele önérzettel vonult fel a szószékre, nagy hangon jelentette ki az egy- begyült hívőknek: „Mindenkire kötelező a hittanbeiratás, isteni és emberi törvények­kel találja magát szemben, aki nem tekinti ezt magára nézve kötelezőnek“, A kitűnő fényképész úgylátszik nemcsak gyermekarcok megörökítéséhez, de tisztes­ség ne essék, — a hazugsághoz, no meg az oktalan fenyegetőzéshez is ért. Mindenkire kötelező? — igen, mindenkire kötelező, még Laluk káplánra is az állam és egyház közötti megegyezés: aki akarja, járatja gyermekét hittanra, aki nem akarja, nem. A káplán­nak az iaj, hogy egyre többen vannak az utóbbiak, ezért téveszti össze a szószéket a vásári kikiáltó dobogójával, s ezért tévesz­tik össze egyre jobban őt is uzzal a bizonyos dobogón állóval. •k ÖT FIATAL ember ballag végig az egri Sztálin-úton. A kanadai városrész sportte­lepére igyekszenek. Nem is ártana nekik a sportolás, sápadtak, keshedt arcúak, látszik, hogy a szoba levegője az ő igazi világuk. De nézd csuk, hát hová mennek ezek? Mióta sportpálya a parasztház, a magánlakás? Az öt fiatal, az egri papi szeminárium öt buzgó tanulója, úgylátszik gyakorlati munkára in­dult, s nem a sportpályára. De akkor mi­ért mondták azt, hogy odamennek? Talán csak nincs titkolni valójuk? Hallgassuk csak meg, mi történik az egyik házban, egész biztosan fény derül: miért té­vesztik össze ezek a sportpályát a magán­házakkal. — Én magam is isten szolgálatára készü­lök, gondolhatják tehát, hogy tiszta szívem­ből beszélek, — Igen — mormolja vissza a házigazda, •— hogyne gondolnánk. — Egyesek azt hiszik, hogy meggyöngült Jézus földi országa. Pedig nem így van. Erős az. Ez az ország küldött magukhoz, hogy ne veszejtsék pokolra a lelkűket, gyerme­küket. Rettenetes átok nehezedik arra, aki megfeledkezik gyermeke igaz hitre való ok­tatásáról. Ujjal mutogatnak majd arra, ki­közösíti majd a hivő emberek világa, az egyedüllét, az élet pusztasága vár rá. — De kérem, nekem az az elvem, hogy nem járatom hittanra a gyereket, nehogy annyi butaságot tanuljon, mint én annak idején. — jegyzi meg a gazda már mérge­sen. — Különben is nem félünk mi attól a „majd“-tól... — Jobb félni, mint megijedni. Nem őszin­tén mondta maga ezt, nem így érzi, tudom én. Még itt vagyok egy ideig, várok, gon­dolkozzon, mert nem lesz jó vége, ha nem hallgat az igazság szavára .., <r ... ÉS ÍGY TOVÁBB. Erőszak, szemte­lenkedés, tolakodás, megfélemlítés, — óh, mennyi régi, rozsdásodó fegyver vun a klé­rus kezében, S mennyi kikopott fegyver­hordozó. Volt apácák és szerzetesek, oltár­egyesületi tagok, harmadrendiek, teológu­sok járják a várost házról-házra, ajtóról-aj- tóra, s agitálnak, fenyegetőznek, s mondjuk ki kereken: hazudoznak. Van egy régi jó magyar közmondás: „Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik“. Nem árt ezt a bölcs mondást a klérus berkeiben sem megje­gyezni .. . (Gjr. • • ® J 9 —— mii EGYIK SZOKNYA A MÁSIKHOZ HÚZ* í\ lajbafőtt Sz. János egy­^ háztartományának Sz. Istvántól kezdve 1804-ig, tehát az érsekség felállításáig ösz- szesen 68 főpapja volt, a 68 közül azonban mindössze né­gyen viseltek bíbornoki kala­pot. Ezek a jelesek: Szécsy Dénes, Rangoni Gábor, Ba- kócz Tamás, Estei Hyppolit. No, mert a kalapot ki kell ám érdemelni! Szécsy Dénes a bőkezűsége miatt érdemelte ki, Rangoni Gábor a diploma­ta ügyeskedéseivel, Bakócz Tamás a nagyralátásával. És Estei Hyppolit? Estei Hyppolit azért kapott bíbornoki kala­pot, mert Mátyás királyunk második felesége, a kövér Beatrix pártfogolta. Nem a gólya költötte Hyp­polit püspököt, fejedelmi csa­ládból származott; apja Fer­rara uralkodó hercege; Beatrix a nagynénje. Még nem töltötte be életé­nek hetedik évét, amikor a királyi kegy esztergomi érse­ket csinált belőle. Pápa őszentsége eleinte vonakodott pendelyes gyerkőcöt ültetni a prímási székbe, helyette öreg, tudományokban járatos, érde­mes férfiút hozott javaslatba, az érdemes férfiú azonban hamar félreállt az útból, amennyiben a budai talián orvos (egyszersmind Ferrara követe) Beatrix felkérésére időnek előtte szerencsésen át- segíté őkéimét a másvilágra, a Szentatya pedig felismervén a tényben „isten újját“ rögtön megszűnt ellenkezni. — Lesz, ahogy lesz — mor­fondírozott magában a Szent- atya. — Elvégre egy fa Jankó­val több vagy kevesebb a szentek gyülekezetében, igazán nem számít. I gy gondolkozik az, aki ész­* szel él; a pápának bi­zony több esze vagyon, mint hat káptalannak együtt. A kis Hyppolit Magyarország prí­mása lett. s kiskorúsága ide­jére Beatrix királyné anyai védőszárnyai alá helyezte­tett. Prímás és királyné úgy együvé tartoztak, mint a csi­ga és a háza. „A magyar ki­rályné — írja fanyarul fra Paolo de Lignano — együtt szokott hálni Magyarország prímásával“. A magyar püspöki kart ette persze a méreg, hogy egy ta­lián tacskó parádézik a veze­tő magyar főpap előjogaival. Legmérgesebb tán Bakócz Ta­más, a gőgös egri püspök. Alig várja, hogy Mátyás behúnyja a szemét, akkor úgy billente püspökfalaton Hyppolit úrfit, hogy az Esztergomból Egerig repült, A szerepek felcserélőd­tek. Bakócz Tamás lett a prí­más, Estei Hyppolit püspökké degradáltatott. Kevés példa van ilyesmire az egyháztörté­nelemben! EJ anem a reményteljes, ti- zenhétéves ifjú nem nagyon vette szívére a kény­szercserét. Eger éppúgy nem érdekelte, mint Esztergom. Ál­landóan Ferrarában lebzselt, felséges atyja-ura házánál. Az a hely (már mint Ferrara) ép­pen neki való város; se vége, se hossza az ünnepségeknek, a látványos felvonulásoknak, a lovagi tornáknak, a hangos lakomáknak. A vidámság tető­pontra hágott, amikor az első­szülött fiút (a püspök testvér­bátyját) házasították. A menyasszony nem kisebb sze­mélyiség, mint a Szentatya, VI. Sándor édes leánya, Borgia Lukrécia. Nagy és fényes küldöttség, hozta Lukréciát Rómából Fer- rarába. Olajbafőtt Sz. János főpapja sem hiányozhatott a küldöttségből, hiszen értette a széptevést! A Szentatya sze­rint Hyppolit püspök annyi kellemmel nyújtotta át szép sógornőjének az ajándékot, hogy ezzel akaratlanul is megsokszorosítá az ékszerek szépségét. z út hosszú. Pihenni a násznép rendesen az előtalált kolostorok valame­lyikébe tért be. A barátok ugyan jobban szerették volna, ha a díszes sisera-had mesz- sze elkerüli kolostorukat. Pá­pa őszentsége azonban ezt igen jól tudta, azért aztán végig az egész útvonalon futár járt előtte a nászmenetnek, zse­bében Öszentségének az apát­urakhoz címzett nyájas meg- hagyásával: „Kedves fiaim, üdv és apostoli áldás Nektek!\ Stb. Ügy óhajtjuk és paran­csoljuk. hogy amennyiben ke­gyünkre súlyt fektettek és kegyvesztésteket kikerülni jó­nak látjátok, az egy napon és két éjjelen Nálatok időző 200 lovast jól fogadjátok és tisz­tességesen ellássátok, mert így fog szolgálatkészségtek előt­tünk érdemelt tetszésben ré­szesülni. Kiadtuk Rómában, Sz. Péternél, a halászgyűrű alatt, 1501 december 28. Fő­papságunk tizedik évében“. Pápa őszentsége testvérének unokája, Borgia Angéla is Lukrécia társaságában utazott Ferrarába. An iéla kisasszony aranyszöke hajkoronájával ha­tározottan bájos jelenség, nem csoda hát, ha a fiatal püspök tökéletesen belehabarodott! Ez még nem nagy baj, elvégre Similis simili gaudet, egyik szoknya a másikhoz húz! Az ám a feneség, hogy a bíbornok édestestvére, Giulio szintén szemet vetett a kisasszonyra! Előrelátható volt az összetű­zés. Mert hát két dudás nem fér meg egy csárdában! T ássuk, melyik ifjú tet- szett inkább az aranyos Angélának. Bizony Giulio. S egyszer elkövette azt a vigyá­zatlanságot, hogy Giulio sze­meinek a szépségét éppen a püspök előtt találta magasz­talni. Hát ne legyenek azok olyan szépek! A féltékeny püspök orgyilkosokat bérelt, hogy Angéla jelenlétében vakítsák meg az édes testvérét. 1505 no­vember 3-án ment végbe a gaztett; Giulio félszeme ki­folyt, a másikat sikerült vala­hogy megmentenie. No, de efféle csekélységre (egy szem­re!) az egyháztörténelem iga­zán nem lehet tekintettel egy bíbornok jellemének a meg­rajzolásánál! A püspök távollétében vár­nagyok, adminisztrátorok, is­pánok kormányozták Olajba­főtt Sz. János tartományát. A várnagyok, az ispánok termé­szetesen éhenkórász taliánok. Lopnak, zsebelnek szemér­metlenül. Tudja ezt jól a püs­pök, azért mondhatta volt, mielőtt elutazott Ferrarába: — Aztán úgy gazdálkodja­tok, urak, hogy nekem is jus­son valami! Még e rablógazdálkodás da­cára is 1501-ben egész karaván vitte Olaszországba a félévi „valamit": Kilenc paripát, 2000 arany készpénzt, 19 keselyűbőrt, 11 keselyűszárnyat, 80 darab me- nyétbőrt és 4 rókaprémés men­tét és egyéb apróságokat. l\/l indezt a parasztság izzad- ta ki, az éhenkórászok sisere-hadát is a parasztság tar­totta el. Nem csoda, ha mor­góit, bosszankodott. A sok pa­naszból, keserűségből idővel viharfelhő támadt: — Ki vá­dolhatja a lecsapó villámot? A Dózsa-lázadás hullámverései (1514) a Mátráig, Egerig el­jutottak. A felbőszült pórok Barabás vezérletével pusztít­va, égetve robogtak végig az Eger völgyén. Olajbafőtt Sz. János városa alkalmatos vá­rosvédőfal és árok hiányában majdnem teljesen porrá égett. Csak a vár maradt sértet­len. A püspöki fegyveresek Debrőnél, a Tárná völgyén vé­geztek a felkeléssel. A foglyo­kat — isten segedelmével — karóba húzták, kerékbe törték. Kegyelem számba ment, ha valakit csupán füle, orra, ajka elvesztésére ítéltek. A szegény, ség „pórul járt“. Utoljára a bíbornok 1517-ben kegyeskedett elhatározni ma­gát, hogy meglátogatja Egert. Egész sereg főúr, lovag, lakáj, muzsikus kísérte. Hat fekete ló vonta a bí­bornok üveges kocsiját; a hám maga 18.000—20.000 lírába ke­rült. A dáridónak, a mulatságok­nak nincs végé-hossza. Lako­mákon a káptalani növendé­kekből összeállított kórus szó­rakoztatja az urakat. A mai Népkert valamikor a püspök vadaskertjével azonos; az öreg platánfa a Népkertben és a strand öreg fái még Hyp­polit püspök idejéből valók. Ide, a vadaskertbe, a patak és a hőforrások kiöntéseihez jártak az olasz urak sóly- mászni, madarászni az ott bő­ven található vízi szárnya­sokra. Az apostolok halászok vol­tak, kései utódaik (például Hyppolit püspök is) jeles va­dászok!. . í A bíbornok 1520-ban elég fiatalon halt meg, külö­nöskép nagy kárára a szépen fejlődő magyar sólymászatnak. Idomított orvmadaraiért nem egyszer uradalmakat kínáltak. II. Lajos például, amikor Egerben járt (1520), a püspöki várnagynak, Süveges Ambrus uramnak 40.000 arany adóhát­ralékot engedett el cserében a bíbornok egyik jól idomított sólyommadaráért. 40.000 arany szép summa, nagy summa! Ugyanakkor pe­dig délen sorban buktak el a végvárak; a királynak tudni­illik „nincs“ pénze, hogy fizes­se a katonákat. A parasztnyúzó, parasztgyil­kos nagyurak: a király, a fő­nemesek, a főpapok hanyat- homlok rohantak a mohácsi tömegsír felé. Kolacskovszky Lajos A csépi pap A zsinat 1568 január 27-én ült össze Kassán, a plébánián. Egri a katonai őrszobában várta kihallgattatását. Első napokban a zsinat lelkészeket, iskola­mestereket vizsgáztatott, papokat szentelt. A vizsgáztatások akkor különösen fontosak; Luthert, Kálvint, Zwinglit a papok is, a hí­vek is minduntalan összekeverték. A püspök helyett kivételesen a sárospataki esperes kérdezte ki a becitált lelkészeket. Az esperest úgy ismerték, mint aki a kákán is csomót keres. Különös gyönyörűségére szol­gált a semmiségeken való rágódás. Hogy, te­szem azt, mekkora volt légyen a babiloni to­rony? Milyen fából készült a Noé bárkája? A holló árpakenyérrel táplálta-e Illést a Kár- mel vadonjában, avagy inkább búzakenyér­rel? A mennyből hozta-e a kenyeret, avagy földi pék sütötte? A vizsgázók persze úgy érezték magukat, akár a tormába pottyant férgek. Hanem a fiatal, tréfás Csegei papban emberére akadt a tudós esperes! Azt kérdezte tőle az esperes, hogy víz hiányában mivel keresztelne? Azt felelte az imposztor, hogy kár így fel­tenni a kérdést, hiszen víz van bőven; a Ti­sza Ősegénél kifeküdt a gátig. — De ha nem volna víz a Tiszában? — Abbizony baj volna! Dehát a Tisza még sohasem száradt ki. — De tegyük fel, nem Ősegénél folyik a , Tisza, valahol másutt, a nagytiszteletű úr ak« kor mégis hogyan keresztelne? — Merítenék vizet a kútból. — De ha a kutakban sem volna víz? — Keresztelnék borral. Az esperest ette a méreg, — De ha, mondjuk, bor sem vo na? — Óh, uram, a parochia, tessék elhinni, soha sincs híjával a bornak! Nem is lehet. Mert ha bor nem volna, rég faképnél hagy­tam volna én Ősegét! A párbér meg a gyöngyössolymosi esperes Az orgona hirtelen elhallgatott, s néma csend ülte- meg a templomot. Halász Jáncs gyöngyössolymosi esperes megszokott komó- tosságával szuszogott felfelé a szószék lép­csőjén. Mindenki figyelt. Először a megszo­kott rövid evangélium hangzott el, s utánu, mint derült égből a villámcsapás, úgy csapott le a hívőkre. — Nem akartok párbért fizetni? Úgy sajnál­játok, mintha a fogatokat húznák. Pedig kö­telesek vagytok az eltartásomról gondos­kodni. Miután nem használ a szép szó, itt adom tulomástokra, hogy a párbért feleme­lem, mert eddig még mindig a régi világ adófizetése arányában kértem tőletek .., Az iménti mozdulatlan fejek elkezdtek hol jobbra, hol balra tekintgetni, mintha csak egyik szomszéd a másiktól akarna magyará­zatot kérni, az effajta beszédre. A java azon­ban mégcsak ezután jött. — Ha nem használ a szó, másik papot is hozok a nyakatokra, s akkor egy helyett ket­tőt kell tartanotok. — Megint morajlás a hí­vők között, de Halász esperes zavartalanul folytatta —. ha ennek ellenére sem fizettek, nem foglak benneteket eltemetni. Harangszót pedig legfeljebb egyet engedélyezek, annak is 50 forint lesz az ára. Keresztelni se hozza olyan a gyerekét, aki nem fizet, de a házas­ságkötésnél is megnézem, hogy a házasulan­dók mellett a násznagyok rendezték-ë a pár­bért, ha nem, nem lehetnek násznagyok. A konyhám fenntartása többezer forintba kerül havonta. Nem kis dolog azon gondolkozni, honnan szerzem meg a pénzt, ti meg kedves híveim, sajnáljátok tőlem a jogos járandósá­gomat. Elkívánjátok, hogy teljesítsem papi hivatásomat, de fizetni, azt nem. A prédikáció után a hívek felháborodottan mentek haza, mindenki a szentbeszédet tár­gyalta, Halász pedig a győztesek örömével ballagott a parókia felé, naívul bízva benne, hogy nem lesz baj a konyhávul. a E. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents