Népújság, 1954. május (34-42. szám)

1954-05-30 / 42. szám

1954 május 30. vasárnap. NÉPÚJSÁG 7 ni lékéin k óid át fi Heiihúl Ez a kislány biciklizni tanul. A várt ebéd megérkezett ízlik az ebéd A SZOVJET EMBER ÉS A GYERMEK XT evés olyan magyar em- bér van, akiben ne élne az emlék a felszabadító szov­jet katonák kedvességéről, sze- retetéről és gyöngédségéről a kisgyermelcek iránt. A háború oly sok, borzalmas szenvedése, a hitleri fasiszták és hazai cin­kosaik kegyetlenkedései után, amikor még dörögtek az ágyúk és folyt a vér, mint melenge­tő napsugár hatott a harcok­ban megedzett katonák gyön­gédsége. Egyik kezükben ke­ményen szorították a géppisz­tolyt, a másikkal kenyeret ad­tak a gyermekeknek, vagy sze­retettel fogták fel karjukra. A német hazafiak sokezer és millió ilyen szovjet katonát örökítettek meg abban az óri­ási emlékműben, amelyet a német nép szabadságáért el­esett szovjet katonák emléké­nek állítottak. Kevés ilyen ki­fejező emlékmű van a világon, mint ez. Hatalmas tér közepén emeletnyi magasságú alapon, óriási bronzszobor áll: egy szovjet katona, egyik karján piciny gyerek, másik kezében pedig kard, lábánál a szét­zúzott horogkereszt, a hitleri fasizmus összetört jelképe. Mindezt kiegészíti a tér bejá­ratánál a síró anyának már­ványszobra, akinek a szovjet katona visszaadja a háború viharai között elveszett gyer­mekét. A szovjet katona ar­cán ott honol az a két vonás, amelyet a háború közepette mi is láttunk: a bátor, győzelem­be vetett hit, az ellenséggel szembeni kérlelhetetlenség és a szeretet kifejezése. Ez a két vonás csak azok arcán lehet, akik biztosan tudják igazukat, lelkesen harcolnak érte, s akik­nek az emberiség boldoggá té­tele a célja, nem pedig leigá­zása. E szovjet katona bronzba öntött arcvonásaival mindenütt találkozunk, ha szovjet embe­rek között járunk. Nem egye­sek, de milliók arcán a bátor kiállás és szeretet kifejező vo­nása ül. A Szovjetunióról szóló fil­meken, vagy képeken gyakran látni jeleneteket ar­ról, hogy a szovjet emberek milyen kedvesen, odaadóan foglalkoznak a gyermekekkel. De akkor lehet igazán érezni ezt, ha az életben látjuk, ha­csak kevés időre is, de ott élünk a szovjet emberek kö­zött. Legutóbb két hetet töl­töttem Moszkvában, s mond­hatom, ez volt egyik legszebb élményem. Azt a sokat emle­getett jelszót, hogy „legféltet­tebb kincsünk a gyermek“ az életben láttam. Minden Moszkvába érkező idegennek szemébe ötlik az a hatalmas tábla, mely a repülő­teret Moszkvával összekötő műút szélén áll, rajta egy anya, karján gyermeket tart, a má­sik kezét a magasba emeli, s a kép alatt egyetlen szó: Mir — Béke. A békéért folyó harc számtalan megnyilvánulását látja az ember lépten-nyomon: az óriási magasságú épületek, egyetemek, lakóházak építésé­ben, hatalmas parkok létesíté­sében — és mindenütt. Kis jelek is elárulják, meny­nyire szeretik a szovjet em­berek a gyermeket. Kedves és gyakori látvány, mikor a rend­őr az óriási gépkocsiforgalom közepette kisgyerekek csoport­jait vezeti át az úton, vagy mikor a gépkocsivezetők tü­relmesen várnak, ha gyermekek mennek át az úttest egyik ol­daláról a másikra. A szovjet gyermekeknek megvan minden lehetőségük a bold r életre. A moszkvai Sztá- lin-Autógyár kultúrpalotájá­ban külön épületszárny áll a gyermekek rendelkezésére. Az óvodásoktól a nagyobb úttörő­kig, minden gyerek megtalálja itt a sokirányú foglalkozást, a játék és szórakozás lehetősé­geit. Kedves látvány, mikor az egyik szobában piciny, két-há- roméves gyerekek játszanak, különböző játékokkal, sokan közülük a felnőttek komolysá­gával. A másik szobában a nagyobbak kis élőállatokat etetnek, ápolnak, a harmadik­ban rajzolnak, festenek, a másik helyen zongoraórát tar­tanak — és így tovább. Ilyen helyen valóban tág látókörű, sokoldalúan művelt gyerme­kek nőnek fel. Az úttörő in­tézmények széles hálózata épült ki a Szovjetunióban. A gyermekek művelődésére igen nagy figyelmet for­dítanak a szovjet emberek. Megnéztünk több balett-, opera- és más előadást. Meglepő volt számunkra a gyerekek és fia­talok nagy száma a nézők kö­zött. Mindennapos látvány, hogy szülők, vagy nagyszülők kíséretében a nyolc-tíz-tizen­kétéves gyerekek milyen el- mélyülten figyelik a legszebb balett-, operaműsorokat. El­ragadó a szeretet, hogy a szü­netekben magyarázzák a gye­rekeknek a balett, vagy az opera tartalmát, meséjét. Ugyanilyen gondoskodást lát az ember, amikor a 10—15 fo­kos hidegben is sétálnak a kis 3—4 éves gyerekek. Nagyon sokat mond a szov­jet embereknek e mély szere­teti a gyermek iránt. Nem- csupán egy történelmileg ki­alakult érzésről van itt szó, hanem azt a törekvést is mu­tatja, amit az egész szovjet nép folytat hazája jövőjéért, boldogságáért. Csak az a nép szeretheti így a gyermeket, amelynek a békés építőmunka, a boldog jövő megteremtése a célja. Hol vannak ezek a ne­mes érzések azok között, akik atom- és hidrogénbombákkal spekulálnak, akik Koreában a gy trmekek ezreit pusztították el- a napalm-bombákkal. A gyermekek szeretete — ez egyik legszebb vonása a szov­jet emberek erkölcsiségének. Óriási erőt jelent ez, ragaszko­dást a békés fejlődéshez, a bol­dog jövőhöz, hitet a békéért vívott harchoz, biztosítékot a népek és a gyermekek ellensé­geinek eltiprásához. A Szovjet­unió a gyermekek boldog or­szága és ebben a boldog or­szágban olyan emberek nőnek fel, akik odaadóan harcolnak a szovjet nép és az egész vi­lág békéjéért. LEHÓCZKI ALFRÉD DISZ megyei titkár Jó sokat tessék adni.,, HÍREK — A szilvásváradi Állami Általános^ Iskola egészévi ki­váló munkájáért megkapta a legszebb, s legnagyobb kitün­tetést, a Rákosi-zászlót. Az út­törők fogadalmat tettek a zászló átvételekor, hogy év végéig fokozzák tanulmányi eredményeiket. y- A vécsí úttörők beszá­molnak arról a lázas készülő­désről, amely az év végét jel­lemzi. Az egri hősök életéről, hősiességéről szóltak azok a magyar dolgozatok, amellyel a nyolcadikosok vizsgáztak. Hogy a dolgozatban szerepig egri várat megismerjék, ki­rándulást terveznek nyegyénk székhelyére. EGYSZER VOLT, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy király; annak meg három fia. Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban. Mert aranykölest vetett bele. Csak­hogy nem sok haszna volt be­lőle, mert minden nap lelegel­te hol a rézménes, hol az ezüstménes, hol az arany- mér.es. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyá­zott, vagy vigyáztatott; a ve­tés oda lett, a ménesek mind összegázolták. Azt mondja egyszer a leg­öregebb fiának: — Fiam, most már benned van minden reménységem! Rád bízom a kölest. Ha meg tu­dod őrizni, a fele termés a tied lesz. A királyfi vállalkozott. — Ha csak az kell, apám! Majd megőrzőm én. Ki is ment már jókor reg­gel. Leült a köles végébe és elkezdett kény erezni. Ahogy ott eszik, előjön a földből egy patkány. — Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! — mondta a királyfinak. DE AZ RÁ se nézett, csak evett tovább. Mikor jóllakott, alig törölte meg a száját, jött a rézcsődör, már egy mérföld­ről álomszellőt fújt, a király­fi úgy elaludt, mint aki meg­halt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, amit le nem legelt, azt legázolta. Jó délután volt, amikor felébredt a királyfi, Látta, hogy ő ugyan ott lehe­tett őrizni a kölest. szépen meg is tudta őrizni! Hát ha már megvolt, ne töprengjünk rajta, bement az apjához, s elmondta, hogy biz* a köles így, meg így van! A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a báty­ja. A királynak nem volt már kihez fordulnia, kiküldte a leg­kisebb fiát. Az is elkezdett ke- nyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány: — Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot. Majd meghalok éhen! A kis királyfi csak levágott egy darab kenveret, meg sza­lonnát, odaadta neki, A pat­kány jóízűen megette. Azután azt mondja: NO SZÉP királyfi! Jó tet­tedért jót várj! Tudod-e, hogy nem tudnád megőrizni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem. mert ha jön a rézcsődör, már egy mérföldről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tu­dod, mondok én neked vala­mit. Kiszedem a köles közül a töviseket, kazlakba hányom, neked arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mér­földről fújja az álomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, me.'t a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem, ha felébredsz, vágj a kapufél­fába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben. A ló mind­járt otthagyja a kölest, hozzád megy, s azt kérdezi: „Mit pa­rancsolsz, édes gazdám?“ csak azt mondjad, hogy adjál nekem hétországi ruhát, meg hétországi koronát! Ha nem akarja adni, vágd a kapufél­fába a baltádat még jobban, ne félj! majd megadja akkor! S aztán, ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állni. Ha meg az „züstcsődör jön, az két mérföldről fújja az álomszel­lőt, az aranycsődör meg há­romról. úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! A balta, meg a kantár készen álljon nálad, ho°v megfoghasd! ÚGY IS VOLT. A patkány eey rakásba hányta a tövise­ket, amit a földből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a töviseknek a legtetejébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcső­dör dobogása. Amikor már csak egy n.érföldre volt, fújta ám az álomszellőt! A kis ki­rályfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú mégsem ébredt fel. Egy­szer csak odaugrik hozzá a patkány, felrángatja: — Kelj már fel, itt a csődör! Szegény királyfi, azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt. De ahogy meglátta a csődört, minden eszébe ju­tott. Kapta a baltát, meg a kantárt, szaladt a kapufélfá­hoz. Az első bevágásra mind­járt m.llette volt a ló: — Mit parancsolsz, édes gaz­dám? — Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát — Azt nem adhatok. A királyfi mégjobban bele­vágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megígérte, s meg is hozta neki. Gyönyörű rézruha, meg réz­korona volt. Másod- meg harmadnapra azonképoen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört. Azok meg elhozták neki a hét­országi ezüst, meg aranyruhát, meg a hétországi koronát. örült az öreg király na­pvon. A negyedik napon le­aratták a szép aranykölest, ki is nyomtatták, a fele termést a legkisebb fiú kapta. A SZOMSZÉD királynak volt egy leánya. Az azt mond­ta, hogy csak ahhoz megy el, aki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, amelyet ő a vár ablakán kitart. Meghallot­ta ezt a legkisebb királyfi. Ki­megy az ólba, megrázza az eg'ük kantárt. Mindjárt ott ter­mett az aranycsődör. ö meg felvette a hétországi arany ru­hát, fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a ló­ra, s usgvi! Ment az vele egye­nest fel a fekete levegő já­rásba. Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette el a királykis­asszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá: — No, ez már derék legény, megérdemli a lányomat! Magához hivatta, s mindjárt minden teketória nélkül me­is fiau.ozta. A lányát meg a fele birodalmát neki ajándé­kozta. Azok meg olyan boldo­gan éltek, hogy hetedhét /or­szágban párjukat kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

Next

/
Thumbnails
Contents