Heves megyei aprónyomtatványok 25/D
3co©Goo3©©©ooóeoo©ooo@o©.ö.®©ooo ©©Q ©©© ©O © ©J© EGEI KÉPEK PATAKY DEZSŐ: ÍJien a tél A hegyek gerincén ott, fenn a Bükkten messzire vágtatnak a szél-szekerek, sírva citerázik az erdő, a zsiiidelytetőn cserepek [mocorognak s magasra csap fel a szélben a por. A hegyek tegnap már fehérek voltak, a tel üzent velük. Üzent a fázó, őszi fénynek, a havat-váró ősi parknak, a vékonyvizű apró érnek, és üzent az Egér-pataknak; r-ehézszagú pincés-napoknak — üzent a pohárnak, a bornak. Üzenek én is, mint tegnap az Eged, most én is üzenek, mert szeretek! Húszévnyi hitem örömével, kedvemnek tüzes özönével szeretek, mindig szeretek!, L gy barna lányt — a szeme tiszta, halványan kékes, nevetős; s mint a hamu a parazsát őrzi meg reggelre, úgy őrzöm magamban a mosolyát, minden szavát. Belőle lobog föl bennem az ének, mint őszi kaszálón a kis tüzek vigyázza léptem, de nehéz [könnyével rögtön kiolt, — ha hűtelen leszek! o A várfalakról — Hányon omlottak vérükben érted [össze?! ...Hallgatnak mind e kövek, idő-ifogazta bástyák. Csak a szél rohan, jajong, száguld vakon, hideg kőzáporral hull le a falakon, tombol, sziszeg, süvít a várfokon — s mint ittfelejtett, tépett harci zászló, megérne grezzen egy őszi bokor. Jfl.tq nyáron ismerősöm volt minden este. Negyvenötben is jártam erre — meleg és fülledt este volt. A hegyek mind a lábam elé gyűltek s messze, lenn a városszéli házak udvarán már egymásnak feleseltek az ismerős hangú lompos kutyák. Az égen, lenn pirinyó csillagocskák ragyogtak — a présház ablakán át ránk zúdították huncut fényüket. Itt aludtunk s egy szótlan, megroskadt, apró asszony forró, puhára sütött krumplit öntött elém egy barna tálba; most is láttam szikkadt-ráncú arcát, hogy szőtte rá konok rajzát a sors. Fáradt voltam, mert egész nap kóboroltam, jöttem vonatok mellett, zötyögő szekerek nyomában, — szememet csípte a könny, a por, arcom égett a naptól s a széltől a szám is kicserepese[dett. Ö csak nézett rám megtört szemével hosszan, hallgatag, s érhálós furcsa kezével elsimította a homlokomat, láttam, szemének fakult színei közi fészket rakott a magános szomorúság: fiának képzelt! engemet! Hánykolöd.am a szalmán erre, arra, az az öreg dikó olyankor feinyö- [szörgött, az éj hűvös \ olt, nagyon fáztam — lehet, megérezte, mert fölkelt s a kendőjével betakart. ,/Í'* ■ = ©© © Q © © © O © © © © © © © © © 0.0 © © © © © © Ö © 0 © © © © © © © © © © © © 9 9 9 **»
