Heves megyei aprónyomtatványok 23/R

nagyban kivitelezett kőszobrát. A követ — mű- f vészi invenciójának legengedelmesebb kifejező- \ eszközét — mindig maga faragja ki, még a j nagyméretű feladatok esetében is. Számára j egyenesen elképzelhetetlen, hogy a megmintázott művet kőfaragók „vigyék át” nemes anyagba. E nehéz fizikai munka vállalása nála elválaszthatatlan az alkotás folyamatától, hisz szobrai — magabiztos mesterségbeli tudásának birtokában — az utolsó fázisban, a kőbe álmo- dás élményétől kapják meg igazi értéküket. Minden, ami ezt megelőzte, csak a mű embrionális állapotát jelzi. Tudatosan szigorú szerep jut művészetében a polikrómiánák is. A kövek szenét — vöröset, fehéret, sárgásat, zöldet, szürkét, feketét — mindig az érzelem és a kifejezés szándékának megfelelően, a pszichológiai hatásra is ügyelve válassza meg. Ha nem is ilyen alapossággal és fokozati skálával, de a fémek tulajdonságában és színében hasonlómód keresi az odakívánkozó lehetőségeket.

A szélsőséges modernisták nyilván számon kérik Borics Páltól az általuk vélt korszerűséget, a legdivatosabb avantgarde törekvésekkel való lépéstartást. Van is valami igazuk, ha a nonfiguratív absztrakció kánonjaitól megkötve ítélnek. Akik azonban nem dogmák merevgörcsös szabályaiban keresik korunk élettartalmainak művészi tükröződését, azok megtalálják benne az egyetemes formát és mondandót egyaránt, — természetesen a mi társadalmunk és hagyományaink talajából kinőve. Műveinek jelentéstartalmát igaznak és őszintének érezzük, mert egy darabka világ lényeges és általános vonásait szintetizálják a művészi szubjektum szelektáló és hozzáadó képessége által. Formarendszerének zárt, statikusan tömör és sommázó jegyei nemcsak a századelő megújhodott magyar szobrászatának legnemesebb értékeit olvasztják magukba, hanem mindmáig internacio- nális kifejezőeszközök, olyanok, amelyeket bonyolult századunk még nem iktathatott ki kelléktárából, mert egyfajta művi kifejezésre mindmáig alkalmasnak bizonyulnak. Ilyenformán a hagyomány és a korszerűség dialektikája érvényesül Borics művészetében. Még a leginkább „elvont” műves a kiállításon is látható „Kavics” (1968) sem lép ki a művészetét meghatározó esztétikai rendszerből; itt csupán arról van szó, hogy egy amorf Kőtömbbe belelátta a gyermekével egy test egy lélek anyát. Vagyis az élettelen anyagnak antropomorf külsőt ajándékozott vésőjének csekély beavatkozásával. A maga szimbolumteremtő erejével éppen e mű utalhat lepjobban arra, hogy a magyar humusz nemcsak érlelte alkotójának szellemét, hanem művészetét is az tette elvá- laszthatatlanná ős-formájától, az örök anyagtól.

Ilyenkor minden szakírónak az a szándéka, hogy a közre adott gondolatok ne csupán egy művészeti esemény protokoláris külsőségeinek tartozékát képezzék, hanem művészettörténetünk és a közönség egyaránt profitáljon azokból valamit. Reméljük, Borics Pál szobrairól írott sorok betöltik e kettős funkciót. Érdemes megismerni és megszeretni ezt az egyértelmű, a művészi szépség és igazság erejével ható gazdag életművet, amely — alkotójának fiatalokat megszégyenítő lendületének, harsogó vitalitásának ismeretében — további jelentős eredményekre tarthat számot.

ECSERY ELEMÉR