Heves megyei aprónyomtatványok 23/N

Amint említettem, nem ismertem Hódossy Pált. Egyik alkalommal, hogy miért, miért nem, mégis elmentem hozzá. Lehet, hogy meg akartam köszönni, lehet, hogy valami kéréssel fordultam hozzá. Nagyon szívélyesen fogadott. Tudta, hogy Jurka Fláviusz ismerőse, illetőleg barátja vagyok. És érdekes módon, amíg ott voltam, megszólalt a telefon. A főfelügyelő felveszi, és hallom, hogy szintén az üldözöttekkel kapcsolatos témáról van szó. Visszateszi a telefont, kicsit gondterhelt arccal rámnéz, s azt mondja: — Tetszik látni, zsidóügyben már senki sem meri felvenni a kagylót a németek miatt. Én még — ezzel a hangsúllyal — fölveszem. Hódossyval többé nem találkoztam, nyugatra menekült, de az utolsó pillanatig gondoskodott a három ház rendőri védelméről. A rendházakat védő rendőrök géppisztoly használatára kaptak parancsot nyilas atrocitások, házkutatások esetére.

— Hogyan fordulhatott elő mégis, hogy a Champagnat iskolát megszállták a németek ?

— Addig nem volt baj, amíg a Gestapo be nem kapcsolódott a Champagnat iskola ügyeibe. Én is ennek köszönhettem a lebukásomat. A Gestapo ugyanis már régóta figyelt bennünket, különösen azokat, akiknek valamilyen kapcsolatuk volt a Champagnat iskolájával. Figyeltek mindenkit, aki odajárt, s mint később kiderült, én is rajta voltam a listájukon. A Gestapo agent provocalcur-ökkel dolgozott, s így sikerült lelepleznie embermentő tevékenységünket. Azon a napon, amikor a Gestapo megszállta az iskolát, nem voltam ott. Csak másnap mentem megkérdezni, mikor jöjjek éjféli misét mondani.

— Nem vett észre semmi gyanúsat az iskola körül?

— Szórakozottan mentem, és nem tűnt fel, hogy már nem áll rendőr a ház előtt. Automatikusan csengetek, és bent, két méterre a bejárattól ott a rendőr. Hátrább pedig, 10-15 méternyire három SS-katonát látok. Megdöbbentem. Próbáltam nagyon rövidre fogni mondanivalómat. Mondom a rendőrnek, hogy az igazgató úrral szeretnék beszélni. A rendőr akkor közli, hogy a szerzeteseket a múlt éjszaka elvitték a németek. — Köszönöm szépen, akkor én megyék — mondom. — Ne tessék elmenni — szól a rendőr. — A németek önnel is beszélni akarnak.

Láttam a sorsomat. Bizonyos önfegyelmet erőltetve magamra, fölmentem az emeletre. A félemeletnél járhattam, amikor az egyik szobából utánam kiáltott egy SS-katona: — Wohin gehen Sie? És visszahívott egy szobába. Ide gyűjtötték azokat, akik gyanútlanul jöttek be az intézetbe. Voltak köztük szülők, akik gyermeküket akarták meglátogatni. Mert a francia elemi iskola még ekkor is működött a házban. A szobából nem léphettünk ki többé.

22