Heves megyei aprónyomtatványok 23/N

a háború kellős közepén nem is egy olyan feladatot teljesített — a gyengébb fél oldalán —, amelyet annak idején nála „rátermettebbek” sem igen vállaltak. Ahogy ezekre az eseményekre olyan szerényen, minden pátosz nélkül emlékezik vissza, hogy érdemeit legszívesebben holmi alárendelő mellékmondatokba rejtené. Semmit sem részletez, s amire nagyon kíváncsi vagyok, mástól kell megtudnom.

Miután az ország területéről már több mint félmillió zsidót, zsidó származású keresztényt az auschwitzi haláltáborba hurcoltak, a főváros maradt az a sziget, ahol a szerencsétlen üldözöttek megpróbálták az elhurcolást, a gettóba kényszerítést, a kivégzést hamis papírokkal, menlevelekkel, főleg azonban jó szándékú, bátor emberek segítségével elkerülni. Szomorú, tragikus jelenetek játszódtak le Budapest utcáin. A szerencsétlen áldozatokat úgy terelték, akár az állatokat, sőt annál is durvábban. Hangosan szidalmazták, ütlegelték őket — s mindezt egy milliós lakosú keresztény nagyváros polgárainak szeme láttára...Van az esztergomi Prímási Levéltárban egy beküldött újságkivágás az Egyedül Vagyunk című lapból. Az egész oldalt betöltő írást — sajnálatos módon — éppen Egyed Andrásnak egyik rendtársa írta alá. A cikk azt igyekszik bizonygatni, hogy — idézzük — „a felebaráti szeretet parancsa a zsidókérdés megoldásával még nem szenved csorbát, hanem helyesen érvényesül”.

Egyed András piarista tanár szobája a József körúton éppen olyan szerzetesi egyszerűséggel van berendezve, mintha csak a rendházban lakna. Szerény bútorzat, körös-körül könyvek, jegyzetek, folyóiratok.

— Szeretném, Tanár úr, ha elmondaná, hogyan kapcsolódott be az üldözöttek mentésébe.

A megrendítő, kiváltó ok, ami miatt bekapcsolódtam az üldözött magyarországi zsidók mentésébe, az volt, amikor a Baross utcán láttam, hogy óriási tömegben nőket hajtanak nyilas karszalagosak, az egyik nő szinte ott a közelemben esik össze, és a nyilas fiatalember rákiált. „Menj az anyád... stb. mert beléd eresztek egy sorozatot”. Miközben lchor- gasztott fejjel megyek az úton, mintegy önmagamat szégyellve, hogy ilyen megtörténhet idehaza, hallom a tömegből: „Főtisztelendő úr!” — Hirtelen felnézek, s észreveszem, hogy egy, az egyetemről ismert tanárjelölt nő, akkor már tanár, szól hozzám. Erre én kérdezem — mit is kérdezhettem volna mást: „Hogy van?” O pedig keserűen a fejét ingatta, mintha azt válaszolná, hogyan is érezhetné magát. Annyit mondott még, hogy üdvözli Albert testvért. Tudtam, kiről van szó. Hisz ők is, én is barátságban voltunk Pfleger Albert marista iskolatestvérrel. A történtek után valóban elmentem a Hőgyes Endre utcába, a Champagnat iskolába, és átadtam az üdvözletét. Albert testvér meglepődött, kérdezte, csakis