Heves megyei aprónyomtatványok 23/N
A FINKEI ISKOLA Hűvös, csapadékos volt az idő. Kis falusi iskolánk ablakait havas cső verte. Nem akart megérkezni a tavasz, pedig már április tizenötödikét mutatta a naptár. Hétéves voltam akkor — 1911-ben —, és első elemibe jártam szülőfalumban, a Borsod megyei Finke községben. Szombati nap volt. Hosszú, ütött-kopott padokban ültünk, hatan-heten egymás mellett. Két sor pad volt az iskolatcrembcn, hat pad mindegyik sorban. Az egyik a terem utcára néző ablakai mellett húzódott, a másik meg a fal mellett. Az előbbi sorban a fiúk, az utóbbiban a lányok ültek. A legjobb tanulókat — elismerésként — a padok belső, szélére ültette Fürj Miklós bácsi, a római katolikus iskola tanítója. Én is oda kerültem, mégpedig a másodikosok padjába, mert elsősök annyian voltunk, hogy a saját padunkban nem jutott hely. Másodikosok viszont csak ketten voltak, így aztán kényelmesen elfértünk. A délelőtti szünetben vagy félórára magunkra hagyott bennünket a tanító. Lett is ám hancúrozás! Néhányan fellibbentették a kisebbek viga- nója alját, és vadul kacagták a kezeslábas bugyogóból kicsüngő pendely- csücsköt. Akadt bizony olyan viganó is, amely alatt nem volt más, csak pendely. A legtöbben ugyanabban a foltos viganóban és pendelyben jártak télen-nyáron. Néhány család kivételével napszámból, részaratásból és cselédeskedésből élt az egész falu. Ez volt a gyerekek divatja a környékbeli falvakban is. A lányok vi- ganója csak színben, cifraságban különbözött a fiúkétól. A fiúgyerekek kilenc-tíz éves korban kezdtek nyáron vászongatyát, télen pedig vászon- nadrágot hordani. A lányok is ebben a korban váltottak át blúzra és sok- ráncú szoknyára. A lábbeli-problémát egyszerűbben oldottuk meg. Kora tavasztól késő őszig mezítláb jártunk. Télre előszedtünk valamilyen rossz cipőt vagy csizmát, zsúpszalmát tömtünk bele, a lábunkat körültekertük kapcával, és mentünk. Ha kicsi volt a lábbelink, aprózva tipegtünk, ha meg nagy, akkor húztuk a lábunkat, nagyokat léptünk, mint a földosztó mérnök... ...Az öreg Fürj tanító bácsi már anyám gyermekkorában is tanító volt a községben. Néhány rossz tanuló kivételével mindnyájan szerettük. Nemcsak azért, mert a tanításban nálunk megőszült, becsületes ember volt, hanem azért is, mert nem sok könyvből tanított. A szomszédos községekben a hatodik osztályosoknak például hét-nyolc könyvük volt, a mi hatodikosaink viszont összesen négy könyvből tanultak, az olvasókönyvből, a magyar történelemből, a kiskatekizmusból és a kisbibliából. A mi tanítónk fejből, könyv nélkül is többet és jobbat adott nekünk annál, amit az akkori tankönyvekből tanulhattunk. Sosem felejtem el, egyszer, első osztályos koromban kiszólított az asztalához, hogy olvassak fel a másodikosok könyvéből. Miután hiba nélkül olvastam fel a kijelölt részt, megveregette a vállamat: „— Jól van, fiam. Anyád is ilyen jó tanuló volt, mint te...” 13
