Heves megyei aprónyomtatványok 21/ZF
Az emberi otthon művésze Hadd adjak hangot elfogult gyanúmnak: keresve is nehezen lehetett volna alkalmasabb művészt találni egy „Ember és otthon" címmel megrendezésre kerülő kiállítássorozat első alkotójául Dévényi Jánosnál. Dévényi ötvös, fémműves művész, de mindenekelőtt: otthonteremtő. Elődje, az idők távolában, talán nem is az az első fémműves, aki a merőben használati célon túl, díszítéssel is ellátta az elkészített tárgyat. Talán inkább — és sokkal-sokkal régebbről — az az első ősember, aki lehajolt egy kavicsért, felemelt egy faágat és hazacipelte a barlangjába, noha nem tudta volna cselekedetének ésszerű magyarázatát adni. Csak otthont akart teremteni, azzal a hajszálnyi többlettel, ami a puszta használatot a megmagyarázhatatlan gyönyörködéstől elválasztja. Dévényi otthonteremtő, ha az „otthon" szó alatt nem pusztán azt a mennyezettel fedett négy falat értjük, ahol lakunk, hanem tágabb értelemben, azt a helyet, ahol szívesen lakunk. Ahogy a haza sem csupán egy kopár földdarab: az otthon is több egy négyfalú helyiségnél — legyen az odú vagy palota —, ahová esténként jobb híján hazajárunk. „Kebelén kenyere, hátán háza" — ez a népi mondás nemcsak a földiekben szegény ember állapotát jelzi a maga szikár képszerűségében. Tömör, tovább már nem kalapálható fogalmazásában egy másik tapasztalat is földereng. Az, hogy otthonunk, tágabb értelemben kis környezetünk minden olyan eleme, ami a világból számunkra, annak tárgyiságán túl, a világ barátságos, meghitt, emlékekkel teli, meleg arcát mutatja felénk. Ami hozzájárul, hogy ne idegenül: lakójaként mozogjunk benne. Ilyen értelemben otthonunk lehet a gyerekkori diófa is, amelynek lombja közt annyit tanyáztunk, az agyonfaragott iskolapad, ahová reggelenként beültünk, becsengetéskor, de otthon lehet egy jól elviselt cipő, egy megkopott, de kedves ruhadarab éppúgy, mint a gyerekkori rétek kakukkfüvének szaga, a nyári éjszaka hunyorgó csillagai, anyánk gyűrűje, amit tésztagyúrás előtt mindig gondosan a kredenc sarkára tett, vagy hajának illata egy megöregedett szarufésűn. Otthonunk, hazánk lelkünk titkos tere és foglalata. A tárgyak is otthon. Az ötvösség, mint művesség, céltárgyakat teremt. Dévényi János művészi céltárgyai: otthont. Állítsa bárki képzeletben lakása egy zugába valamelyiket, húzza fel gyűrűjét, nézegesse el — időt szánva rá — érmeit vagy faliplasztikáit, és meggyőződhet róla: ezek a tárgyak barátaivá válnak. Hamutálai persze hamutálak, gyertyatartói is gyertyatartók elsősorban, s ékszerei is persze értéktárgyaknak készültek. Színeik, formáik, arányaik, megmunkálásuk gondossága azonban még valami többletet is sugároz. Szeretetet, egyrészt. Szeretetet azok iránt, akiknek készültek, s a mesterség, az anyag, a megmunkálás iránti rajongó szeretetet is egyúttal. De filozófiát is. Azt a meggyőződést — s ezt elsősorban a formateremtésnek az anyagból és az anyag sajátosságaiból felszínre hozott takarékossága, nagyvonalúsága, megváltoztatha- tatlanságot sugalmazó volta hordozza —, hogy mindennek megvan a maga egyszeri, anyaga belső lényegét legszerencsésebben kifejező,tehát törvényértékű formája. Vagyis, hogy a szép: anyagi, egyszeri, de általánosat is kifejező; hogy a dolgoknak törvényeik vannak; s hogy ezek művészi felderítése, megismerése a világ megismerésének elválaszthatatlan része. Dévényi tárgyait használjuk, a szó köznapi vagy átvitt értelmében, de gyönyörködünk is bennük. Ez az ő tárgyainak üzenete. Ezzel kötik magunkhoz magukat. Ettől lesz hozzájuk — környezetünkhöz — emlékekkel, érzelmekkel, gyönyörűséggel megtelő emberi viszonyunk. Ezzel teremtenek számunkra otthont a bennünket körülvevő világban. Deme Gábor
