Heves megyei aprónyomtatványok 21/SZ

HAYDN: C-dúr szonáta, Hob. XVI/35.

Haydn életművét a szimfónia és vonósnégyes mellett a zongoraszonáta is végigkíséri. Haydn zongoraszonátái sajátságos ötvözetei a mozarti újításoknak és Philipp Emmanuel Bach bravúros zongoradarabjainak. E két — új és régi — elemből táplálkozó zenei műfaj Haydn kezében, mint minden más jelentős fejlődésen megy keresztül. C-dúr szonátája az 1770-as években született. I. tétele (Allegro con brio) mozarti derűt és bájt sugároz, szonátaformája kiegyensúlyozott, gördülékeny. Az Adagio (II.) tétel a barokk hagyományok gazdag ornamentikáját idézi. Ebben a hangvételben gyökerezik a zárótétel is (Finale, Allegro), mely alapjában véve Menüett. A tétel közepén elhelyezkedő c-moll Trió bo- rúsabb hangvétele ellenére a zárótételben már jól érvényesül Haydn derűs, egyéni hangja.

BEETHOVEN: E-MOLL SZONÁTA, Op. 90.

Beethoven 1814-ben írta e-moll zongoraszonátáját, melyet Lichnowsky Móric grófnak ajánlott. A két tételből álló műben a melódia, bensőséges dallamosság uralkodik. Az I. tétel (Mit Lebhaftigkeit und durchaus mit Empfindung und Ausdruck) főtémája a Beethovennél szokásos energikus indulásokkal szemben lágy és dallamos. A melléktéma a dominánshangnemben, h- mollban szólal meg. A kidolgozási rész a főtéma anyagának feldolgozásával indul. A visszatérés után befejezésül, mintegy kódaként újra a főtémát halljuk.

A rondóformájú II. tétel (Nicht zu geschwind und sehr singbar vorzutragen) is daloló főtémával indul. Ez a tétel folyamán négyszer tér vissza. Beethoven kibővíti, variálja, tágítja, míg véget nem ér a szonáta.

KADOSA PÁL: NÉGY CAPRICCIO

Kadosa Fái zongorára írt Négy Capriccioja 1961-ben készült el. Az első gyorstempójú, szigorú kompozíciós elvekkel megszerkesztett mű. Helyenként dodekaíon technikát alkalmaz, a kompozíció egésze azonban tonális. A következő darab a hagyományos scherzo helyén áll és jellegében meg is felel annak. A harmadik capriccio lassú zene, majd toccataszerű darab fejezi be a sorozatot.

BRAHMS: f-moll zongoraszonáta, Op. 5.

Beethoven hagyományainak nagy tisztelője, Brahms, már korai zongoraszonátáiban továbbfejleszti a jellegzetes beethoveni hangot, a grandiózus zongorahangzást, a valamennyi regisztert foglalkoztató széles skálát és a tömör tematikus megfogalmazást. Az I. tétel (Allegro maestoso) egyetlen motívum fejlesztéséből épül fel. kemény ritmikus főtémáját dallamos melléktéma követi. A második lassú tételben (Andante molto) a zeneköltő visszaidézi az Andante tétel muzsikáját, ez a formabontó (a szonátaszerkezetben) visszapillantás egyike Brahms legszomorúbb, legelmélyültebb lírai vallomásainak. A Finale (Allegro molto ma rubato) markáns, keményritmikájú rondó. A Scherzo (III. tétel) Brahms gazdag ritmikai világát tárja energikus zenei mondanivalójával a hallgató elé.

32