Heves megyei aprónyomtatványok 21/F
Miroslav Hornicek „Hornicek hitelessége és eredetisége talán akkor a legvilágosabb, ha Chaplinnel hasonlítjuk össze, akit példaképének vall. A legszigorúbb kritikus sem találhat semmit, amiben ne volna eredeti, amiben Chaplint másolná, követné, vagy amiben a példakép alkotói módszerének jegyeire ismerhetnénk. Csak a legalapvetőbb vonásokban hasonlít rá, együttérző - sohasem szatirikus — humorában, amellyel az embert figyeli és megérti helyzeteit. Chaplin színészi eszközökkel ábrázol, Hornicek analizál, értékel és kommentál.” így jellemzi a kiváló cseh színész-írót, vagy írókomédiást az egyik róla készült portré szerzője. Könnyen zavarba jön, aki „foglalkozását" megpróbálja pontosan megnevezni. Színész, aki darabokat ír? Iró-konferanszié, aki szerepeket, színpadi szituációkat talál ki magának, hogy elmondhassa véleményét a világról, kis és nagy dolgokról? Ez is, az is, és egyik sem. Mert bár Hornicek előbb volt színész, és csak később kezdett írással is foglalkozni, ma már az önkifejezésnek ez a két módja elválaszthatatlan nála. Szerepeket ír önmaga és kollégái számára, s szerepein belül mindig önmaga marad, önmagát helyezi különféle szituációkba, korokba. Játék a nézők között Hogyan szólaljon meg egy komédia, egy ilyen habkönnyű vaudeville mai színpadon, illetve milyen legyen az a színpad? Színházunk — a darab természetéhez alkalmazkodva — intim légkörű kamarajátékot komponált Hornicek művéből. A két nő és a három férfi nem nekünk, nem előttünk, hanem közöttünk játszik, azaz: él. Nem is igen lehet ez másként, hiszen jói tudjuk, hogy a 18. századi jelmezek alatt a mi vágyaink, indulataink húzódnak meg, s persze a mi tökéletlenségeink is. Egyszóval nem alfélé kukucskáló színházat akartunk teremteni — ahol a leomlott negyedik laton beleshet a néző, egyébként pedig teljes védettségben ül párnázott székén —, hanem az élet közegét, melyben mondatról mondatra szembesülnie kell a színházlátogatónak önmagával, s nem nevethet büntetlenül, hiszen önmagát is ki kell nevetnie. Persze, maga a műfaj biztosítja, hogy a Két férfi sakkban nem lehet kegyetlen játék, s színházunk sem kegyetlen színház. De mindenképpen azt szeretnénk, ha kortársi színházzá válnánk, ebben a produkcióban is. Játékszínünknek - ,,zsebszinház"-i törekvéseinknek - már vannak bizonyos hagyományai. Ezeket szeretnénk most feleleveníteni, s természetesen gazdagítani. Ehhez kitűnő segítőtársakat kaptunk a tervező- művészek s a neves színművészek személyében. SALLÓS GÁBOR rendező Kóros kortünet: a szerepjátszás Nálunk, magyaroknál úgy mondják: „ad magára az ember”. Vagyis mindennek megadjuk a módját, megtesszük a tiszteletköröket, s szeretjük, ha köröttünk is így keringenek. Azaz: szerepet játszunk. Hogy hányféle szerepjátszás van, azt rendkívül nehéz lenne felsorolni, de az bizonyos, hogy ki-ki a maga posztján (a maga kisebb, vagy nagyobb szemétdombján) eljátssza azt a szerepet, mely rendszerint meghaladja képességeit, s amely a társadalmi szereposztáskor másnak jutott. Ha jól meggondoljuk, ez nemcsak nagyon bosz- szantó, hanem rendkívül mulatságos is. Miroslav Hor- niceknek kitűnő érzéke van a szerepjátszáshoz. Nemcsak mint színész, hanem mint író is szenvedélyesen kutatja és mindig meg is találja azokat a figurákat, akik — bizonyos helyzetekben — ellenállhatatlanul mulatságosakká válnak, mert nem vállalják önmagukat, hanem egy elképzelt szerepben élnek. Természetesen nem lett volna nehéz Miroslav Horniceknek kortársai között sem találni ilyen nevetségesen fenn- költ és üres fejű játékosokat, az író azonban két századot visszalép az időben. No, korántsem azért, mintha bennünket kímélni akarna, hanem inkább azért, mert a csacska lovagosdi, vitézesdi játék tükrében jól láthatjuk a mi „vitézkedésünket".
