Heves megyei aprónyomtatványok 19/K
Remenyik Zsigmond írói arcképéhez 1962. december 30-án halt meg. Az utolsó napokban már nem beszélt, de eszméletén lehetett, mert annyi egykori, kemény fizikai munka ellenére is jólformáltan elegáns, a csont-előkelőségét őrző szíjas-inas kezével többször végigmutatott sajátmagán, mintha azt mondotta volna: íme, a vég. Ez lett belőlem. Íme az ember. - Az utolsó pillanatokban alsó „pittyét” - ahogyan írásaiban az alsó ajkat nevezni szerette - könnyednek tetsző gúnnyal félrehúzta, aztán hihetetlen keskeny-szikáran úgy dermedt önmaga szobrává... a modem Don Quijotet, az irgalom és méltányosság fegyvereivel szakadatlanul vívó lovagot magába ötvöző Remenyik Zsigmond, mintha olyan évezredes indián szobor feküdnék a hideg lepedőn, melynek teste fehérember hosszúságúra nyúlt, arcát meg a Cinquecento szobrászai vésték európaivá. Utolsó napjaiban egyre ifjúkori kedvesét, a beteg indián szolgálóleányt emlegette, kitől egy kisleánykája is született, s aki meghalt az indián betegségben: tüdővészben, miután éhenhalt, táplálni nem tudott, pár napos kicsinyjük is. Régi törvény, hogy a haldokló gondolata első halottját keresi fel az emlékek őserdejében, s különösképpen törvényévé vált ez neki, aki le is írta utolsó, megjelenése szerint már posthumus művében, az Idegenben: „a végén az kárpótol az életért, hogy az ember hűséges emlékezéssel arra tud gondolni, s gondolatban azzal találkozik, akivel akar.” (Ignácz Rózsa, Kortárs 1964) Az író: Kedves Barátaim! ... Hogy még néhány percre türelmüket kérjük, az csak azért történik, mert nem kívánjuk megtörni, de be is akarjuk fejezni ezt a szomorú játékot. Méghozzá reménnyel és bizalommal kívánjuk befejezni, mert az élet elviseléséhez remény kell és bizalom, hit és erő. De talán még azért is, mert az élet maga is a reményt szolgálja és az emberi sors javulásába vetett hitet. A békét, a türelmet, a boldogító megértést, még ebben a békéden, türelmetlen korban is, bizony, barátaim! Boldogtalan, aki ennek az ellenkezőjét vallja, szerencsétlenebb a kivert kutyánál. Őrizzük meg ezt a rejtett kincset, ezt a kőbe nem vésett törvényt, barátaim!... Sose feledjük el, és kísérjen bennünket végig jóban, rosszban, hatalomban és kiszolgáltatottságban, bőségben és ínségben, dicsőségben és megaláztatásban... Ezt tanítja az atyai ház... (Részlet a színműből)
