Heves megyei aprónyomtatványok 15/C
Jó másfél évtizede mindennapos vendég voltam Koszta Rozália gyulai műtermében. Megleshettem tehát minden akkori festménye születésének embert próbáló gyötrelmét-örömét, és beavatottként figyelhettem az életmű építésének könyörtelen következetességét: a vállalkozás és a megvalósulás harmóniáját biztosító művészi alázatot és emberi fegyelmet. Bevallhatom: jószerével azt sem tudnám ma már eldönteni, hogy a művészet feladatáról és lehetőségeiről vallott felfogásom kialakulásában, folyamatos formálódásában milyen része volt éjszakába nyúló beszélgetéseinknek, vitáinknak, s a közös kiállítás-rendezéseknek. Milyen mértékben szüremkedett bele — szinte észrevétlenül — a magam véleményébe mindaz, amit a műhelygondokból és műhelytitkokból átélhettem. Az eltelt idő azonban elbizony- talanít, hiszen azóta csak futó találkozásaim lehettek vele és néhány művével. És nemcsak mi változhattunk a múló idővel, de KOSZTA ROZÁLIA FESTÉSZETÉRŐL alaposan megváltozott az is, amit művészi tevékenységnek, művészi alkotásnak állítunk! Rögtönzések, gesztusok: felelőtlen játszadozások eredményeivel találkozhatunk a kiállítótermekben, s már-már korszerűtlennek, gyanúsan konzervatívnak minősül — az ügyeletes ítészek véleménye szerint — az a művész, aki nem licitál a meghökkentően egyszeri ötletére még újabbal, még meghök- kentőbben, aki nem változik a múló divatok szerint. Ha bárki más legújabb műveiről régi emlékeimre hivatkozva szólanék, jogos lenne az óvatosság. Koszta Rozália azonban — ilyennek ismertem meg — csak annyit változhatott, amennyit az idő változtatott rajta. Amennyit mesterségben-mívességben azóta „tanult", s amennyire emberi tapasztalatokban gazdagodott. És nem azért maradt művészi világa lényegileg változatlan, mert mindig is idegen volt tőle a múló divatok után loholás: a látványos elismerés-ünneplés hajszolása. Sokkal inkább azért, mert a ráhagyományozott legnagyobb érték: a kétkezi munkások embersége és tisztessége volt az egyetlen útipoggyásza, amikor a „fényes szelekkel" elindult. Ha ezt az értéket veszni hagyná, személyisége meghatározó lényegét adná fel. Emberséget és tisztességet mondtam, mégsem csak a művészi etikáról: Koszta Rozália eti- kusságáról szólok. Világlátásáról is, meghatározó élményéről is, hiszen őseitől örökölt embersége és tisztessége ember-élményével azonos. Múlt és jelen kapcsolatát: a jövőt szervező hagyományt éli, amikor újra és újra felfedezi az EMBER-t: az egyszeri létezőt, aki sorsában hordozza az emberi teljességet. íme: amit tudtam Koszta Rozáliáról. Amit újabb műveitől vártam. És a művekkel való találkozás után — ez is a barátságot megtartó nagy erő! — nincs mit módosítanom az előzetes töprengéseken . . . Azt kell mérlegelnem csupán, mennyit is változtatott rajtunk — a művészen, s rajtam: a befogadón — az érlelő idő. Ennek az új kiállításnak is a gyulai, a gyulavári emberek a „főszereplői". Sokan közülük nekem is jó ismerőseim; együtt nézzük a képeket Rozóval, s közös emlékeket idézünk. Egyeztethetem szüleinek idős korukban megismert karakter-vonásait, a bölcsen méltóságteljes, tartózkodóan szertartásos gesztusaikat a csak a művész emlékeiben élő fiatalkorival: a bizakodóval és ünnepélyessel. És felfedezhetem (miért is nem fogalmaztam meg eddig?), hogy Koszta Rozália „modelljei" — életének társai — irigylendőén bölcs emberek. Nem az élettapasztalatuk okán: bölcsek a fiatalok is, az életre elszántan magabízók. Ez a bölcsesség a paraszti lét, a hagyományokban élés megfejthetetlen titka lenne? Koszta Rozália titka inkább, ő fedezi fel, s fedezteti fel bennünk, mindannyiunkban — az izgágákban, a fejjel a falnak menő emberekben is — a szunnyadó bölcsességet, mert ezt tudja a jövő egyetlen lehetséges fundamentumának. Köznapian egyszerűek (emlékeimhez viszonyítva: tovább egyszerűsödtek) az okos bölcsességet sugárzó portrék, a többfigurás kompozíciók, a természetet: az ember létezésének „terepét" megidéző tájképek festői eszközei, jelentést hordozó elemei. Dekoratív foltokból épülnek Koszta Rozália kompozíciói. Mintha csak a színek és formák egyensúlyát keresné: a színárnyalatok, a vonalak szeszélyes játékai nem érdeklik. A foltok és kontúrvonalak — a síkba rendezett látvány „eszközei" — mégis bonyolult tartalmakat hordoznak: összetéveszthetetlenül karakterisztikusak, egyénítettek. Nem mozdulnak el az „egyénitől" az „általános" felé, s mégis a mindannyiunkban közöst: az emberi lényeget fogalmazzák meg. Ennyire szűkszavúan, mégis a lényegről szólani — nyilván ez is az öröklött bölcsesség jele. és Koszta Rozália megfejthetetlen titka. Szilágyi Miklós HIM II ■ ■ .«■■»[II
