Heves megyei aprónyomtatványok 14/A

Korniss Dezső kiállítása elé

AjMyl P pfjL . ^

Szomorú, fájdalmas és kíméletlen leírni azt a mondatot, hogy „Korniss Dezső most lenne 76 éves"; szokatlan, bántóan rideg és elkeserítően végérvényes a kiállítás műfaji megnevezése: „posthumus kiállítás". Pedig mind a két mondat visszavonhatatlanul igaz. A Korniss Dezső születésnapját ünneplő, évről évre december 1-én összejövő baráti társaság soha nem fogja többé poharát felé emelve azt mondani: „Boldog születésnapot,

wpír | A

Mégis arra kell most figyelnünk, mi maradt meg belőle, mit hagyott ránk, mivel lettünk gazdagabbak általa, az ő munkája által, lyiert igaza volt Németh Lajosnak, aki Korniss temetésén azt mondta, hogy Korniss továbbra is közöttünk van, hiszen közöttünk vannak képei, grafikái, szobrai, vagyis mindaz, ami őt jelenti, az ő szellemét idézi, az ő meglátásait és világszemléletét foglalja magába, az ő» keze nyomát hordozza. Itt van közöttünk a kornissi szellem, a kornissi műveszetfelfogás, az ő művészi magatartásának egész szellemisége, ami nem csak „visszafelé" épült be, szívódott fel a magyar szellemi életbe, hanem talán „előre" is, hiszen ez az oeuvre még jónéhány évig eleven hatóerőként munkál majd a művészeti gondolkozásban, a képzőművészet szemléletében.

Korniss Dezső egészen az utolsó napig aktívan és fáradhatatlanul dolgozott. Még amikor olvasott, vagy katalógusokat nézegetett, vagy fiatal művészbarátaival beszélgetett, vitatkozott, akkor is dolgozott, mert állandóan új elképzelések születte!^ az új információk nyomán, s a vitára késztető, számára kérdéses jelenségek is arra inspirálták, hogy újrafogalmazza a maga nézeteit, felfogását. Korniss hihetetlenül nyitott volt abban az értelemben, hogy rendkívül érzékenyen figyelte a ma jelenségeit, a kortárs művészetet éppúgy, mint a kulturális élet egyéb mozgásait, filmeket és zenét, irodalmat és művészetelméletet, sőt politikát és a hétköznapi élet jelenségeit. Nyitott volt abban is, hogy a maga munkásságát is állandóan újraértékelte, meg merte azt tenni, hogy a maga korábbi álláspontját felülvizsgálja, a maga korábbi véleményét megmásítsa, a maga korábbi értékítéleteit újragondolja. Ugyanakkor rendkívül zárt volt abban a vonatkozásban, hogy azokat a jelenségeket és szemléleti mozzanatokat, melyeket magától idegennek érzett, vagy károsnak tartott, szigorúan kérlelhetetlenül és következetesen kiszorította a maga művészi és emberi világából. Meg tudta teremteni a maga művészi személyiségének megfelelő szellemi környezetet, és eblíől soha nem engedett. Soha nem kísértette meg az olyan siker fénye, ami csak kompromisszumok árán volt elérhető.-ff '1 tf

Ugyanakkor saját maga mert és tudott változtatni, ha legbensőbb döntései, ítéletei, szemléleti változásai ezt kívánták. Sem magát, sem mást nem kímélt ez az állandó újraértékelés: amit nem érzett többé hitelesnek, azt elutasította, kíméletlenül eltaszította magától. Egész életét erre a hitelességre tette fel; ennek megfogalmazására törekedett mi ndig , ezt várta el magátóf is, másoktól is. S ennek jegyében volt ereje szakítani saját korábbi korszakainak kifejezésmódjával, a „kipróbált" és rutinosan „bejáratott" megoldásokkal, melyek mögött mindig ott érződik a mesterember biztonsága, de őt a szellemi önteremtés és identitáske«sésJkoc.-<ázata még jobban érdekelje. S ha úgy érezte, hogy műveiben már nem a maga élete, szellemi állapota, a dolgokhoz való viszonya ölt testet, hanem a formai-struktúrái is megoldások rutinszer» önmozgása és konvencionális magától- érte tödősége, aki tor merészen új és hiteles kifejezési formákat keresett, melyeket a maga új világszemléletének, életállapotának, a kinylvánításaszempontjából igazabbnak, pontosabbnak, közvetlenebbnek, bátrabbnak és intenzívebbnek tartott.

Korniss büszke volt műveire, joggal; ám soha nem volt elégedett és nyugodt, mert számára a művészi munka a kötéltáncos mutatványához volt hasonlatos: vagy sikerül m egmaradni ott fenn, s magával ragadni, lenyűgözni a nézőt, rákényszeríteni őt arra, hogy belelépjen a kornissi világba, hogy úgy lássóif 8s szemlélje a dolgokat, ahogyan a művész lát, vagy pedig menthetetlenül lezuhan a mélységbe, s művészetével együtt maga is elpusztul. Kojniss azt is jtoy*Oj>ogy a művészi munkában mindig ott bujkál aZ a vágy, amit „tetszeni vágyásnak" nevezhetünk; de nem mindegy, hogy a művészi önteremtés, önmegvalósítás, világszemlélet meggyőző ereje és szuggesztivitása nyomán születik-e meg ez a „tetszés", tehát a hitelesség felismerése nyomán, vagy pedig a művész önfeladása, megalkuvása, önmagáról való lemondása, s a fennálló ízlés kiszolgálása nyomán. Korniss mindig azt azt vallotta, hogy számára a művészet elsősorban önteremtés, esztétikai önmagvalósítás — ám ha ez az önmagvalósítás olyan mélységeket tud megmozgatni|hogy pontos és szuggesztív képekül tud nyűjtani^wni a befopdók számára hitelesnek és átélhetőnek t$nik, akkor találkozik a művész és a közönség, a müalkotí£ésarj|jt* kívül álló ember. Korniss, bár alapvetően szkeptikus alkat volt, minden tekintélyelvűséget elvető szabadgondolkodó, mégis hitt ebben a találkozásban — ha nem is naív optimizmussal, de a modern művészet hitelességébe vetett mély és szilárd meggyőződéssel.

Hegy. Lóránd 984. akt)