Heves megyei aprónyomtatványok 12/G

„Belakni ezt a tájat”

Újsághír 1978. szeptember 27-én:

Serfőző Simon kapta az idén Borsod-Abaúj-Zemplén megye irodalmi diját. Az 1970-ben alapított, ezúttal hatodik alkalommal kiadott dijat tegnap a megyei tanácson Bujdos János tanácselnök-helyettes nyújtotta át.

Konok akaratú, kevés beszédű ember. Lakik: Miskolcon, a Bo- tond utcában. Nős, egy gyermeke van. Foglalkozása: a

Napjaink szerkesztője. Hivatása: költő. Három verseskötete, egy riportkönyve jelent meg, drámáját játszották a miskolci színházban, az újabbat műsorra tűzték. Két ízben nyerte el Miskolc város irodalmi diját; most Borsod megyéét. A neve: Serfőző Simon.

— Hogyan gyökerezett meg Miskolcon a zagyvarékasi parasztfiú?

— Jogfolytonos vagyok e tájon. Pallérok keze alatt errefelé dolgoztak szüleim a munkaínséges időkben. Diósgyőrben, Szerencsen, Tiszalúcon. A nincstelenséget másfajta küszködésre akarták felcserélni, s az összekuporgatott fillérekből a 30-as évek végén tanyát vettek a Szolnok megyei Zagyva- rékas határában. Innen szaladt a besötétedett falu felé anyám,

hogy hét hónapra a világra hozzon valakinél. Diósgyőrt gyakran emlegették, szállodát építettek ott, mondták. Amikor egyszer itt jártak, a kohászat vendégházánál, felkiáltottak: ez volt az! Hogy végképp ezt a várost választottam, az már azután történt, hogy Pestre szöktem verseimmel, kétkezi munkával kerestem a kenyerem, munkásszállókon hányódtam, voltam újságíró, azután katona.

— Saját sorsán is megtapasztalta, hogy városivá, munkássá válni lélekcserélő folyamat. Versei javában értük csatázik, az elsőgenerációs munkásokért . . .

— Pontosabban: az otthontalan ingázókért. Falvainkba idegenek járnak haza: a munkásszállások ágyrajárói. Városainkban is idegenek kószálnak, akik soha nem lesznek idevalósiak. A földdel bajló- dók közösségéből már kiszakadtak, de városon sem tudnak saját otthont teremteni. A lakás reménye csak a távolban csillog. Egyikük a közös elől menekült a faluból, másikukat a több pénz csábította, a fiatalokat újabban a csillogás, s (talán?) a művelődés lehetőségei vonzzák. Valameny- nyiük hányattatásáért felelősséget érzek. Versek, s riportok után róluk szól Otthontalanok című drámám, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház ebben az évadban bemutat.

— Három műfajt sorolt fel hirtelen. Korábban kritikákat írt. Riportjait szívesen nevezi „szocionovelláknak", ahonnan talán a regény felé is vezet út . . . Miért kell ennyi húron játszani?

— A hitet választottam hivatásnak. A hitet azokban, akik teszik a dolgukat, s általuk erősödik az ország. Nem a magánéletem apró-cseprő történéseit akarom versben elbeszélni, hanem a társadalom mozgásának állapotait megragadni. Márpedig az emberek kapcsolatrendszerekben élnek, s bonyolult igazságaikat abban a műfajban kell megközelítenem, amelyben azokat a leghűbben tudom ábrázolni!

— Immár tizenharmadik éve él Borsodban. A családi hagyományokon túl, mi köti most ide? Mit akar e vidéken tenni Serfőző Simon?

— Belakni ezt a tájat ... A szálakat, amik ahhoz a Szolnok megyei tanyához fűznek, nem szakítom, nem szakíthatom el, de igazában már itt vagyok otthon, itt szeretnék otthon lenni. Az országnak ezen a szegletén megvetni a lábam, s erről a szilárd talajról győzni magamért, másokért. . . Az életem: egyre táguló koncentrikus körök. Meg kellett találni a helyemet a marasztalva-küldő családban, aztán Miskolcon, horizontomat országossá tágítani, s most népünk szerepe foglalkoztat Európa nagy családjában ... Új verseskötetemben a nemzeti kisebbrendűség, az „egyedül vagyunk" hamis tudata ellen lázadok, mert nem igaz, hogy szemlesütve kell állnunk a világ előtt, s főleg olyasmiért, amit el se követtünk. Félbemaradt forradalmaink miatt ne kicsinyítsük értékeinket. De talán a következő kötetem erről majd többet mond.

(Bohus)