Heves megyei aprónyomtatványok 10

Kik a struccok? A címben feltett kérdésre igazán nem nehéz válaszolni, hiszen hazai berkekben is beszélünk struccpolitikáról. így hát mi is tudjuk, hogy a strucc — vihar esetén — homok­ba dugja a fejét; nem lát, nem hall. A megbúvó „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú ember tehát strucc. Bukovcan azonban tovább megy a struccság feltárásában. Ez az egyetlen madár — mondja róla —, amelyik, bár van szárnya, nem tud repülni. S ez talán még nagyobb tragédia, mint a homokba búvás. Aztán olyan is van, hogy egy-egy madár elfelejt repül­ni. Valamikor — fiatalon — még tudott, de ma . . . Ámbár lehet, hogy ma is tudna, de nem mer. Az elmondottak után azt gondolhatja valaki, hogy afféle parabola a Struccok estélye. Pedig hát csak a cím jel­képes. Na meg ami a dráma végén hangzik el: „Már nem sólymok, csak struccok a régi jó fiúk. Már van saját ho­mokjuk, csöndes, kellemes, meleg, háztáji homokjuk . . . elég, ha bedugják a fejüket, és nem tudnak semmiről. A ho­mokban biztonságban van a fej . . .” Aztán hosszú szünet után így tör ki az egyik 45 éves férfi: „De hiszen mi repülni akartunk!" Kik azok, akik repülni akartak? Valamennyien érett em­berek, nem egy közülük magas, de legalábbis jól jöve­delmező hivatalt visel. Egy negyedszázaddal az érettségi után összejönnek, hogy ünnepeljenek. Az egykori Vili. B- re emlékeznek, tizennyolc éves önmagukra; vágyaikra, sze­relmeikre. Talán sikerülne is a mindent széppé tevő nosz­talgikus hangulat ébrentartása, ha nem tolakodna egy­szerre közéjük a volt osztályfőnök nyugtalanító szelleme. Az iskolában annak idején mindenkit csúfoltak-becéztek, természetesen a tanárnak is van csúfneve: Harcsa. Az osz­tályfőnök amolyan — ma már mutatóban is alig látható — filosz volt. Gyakran idézte, fordíttatta Marcus Aureliust és a kedvenc filozófusa Seneca volt. Harcsa mindig is humanista volt, tiszta ember (más kérdés, hogy ez a mindent megbocsátó, s bölcsen ma­gyarázó humanizmus mennyire helyes és korszerű), s még­is unos-untalan börtönbe került. Először — éppen a Vili. B-sek miatt — a fasiszták parancsolják le a katedráról, majd a felszabadulás után a túlbuzgó új emberek. De hát hogyne lett volna gyanús az ötvenes években egy régi vágású értelmiségi, aki valamiféle ismeretlen nyelven (ókori latin) a vasfüggönyön túlra küldi leveleit s feljegyzéseit... Az érettségi találkozón kiderül, hogy Harcsával kapcso­latban minden megjelent Vili. В-s lelkét nyomja valami. Megtagadták egykori mesterüket, elárulták? De jure ter­mészetesen nem. Valamiféle árulást mégis elkövettek. Első­sorban azzal, hogy hallgattak. Hogy struccok módjára vi­selkedtek. Hogy soha nem mertek igazán sem igent, sem nemet mondani. Mindannyian így viselkedtek? Nem, de­hogy. Az egykori Vili. В nagyon is különböző karakterű emberekből tevődött össze. Soha nem voltak egyaránt bát­rak és következetesek. De régen — mikor még állt az iskola, mikor még a fogason egymás mellett függtek az ázott télikabátok, mikor még megvoltak a padok, mikor még légópapírral kellett beragasztani az ablakokat — még volt közös akarásuk. Most, 45 évesen — ha nem is egyformán gyávák, illetve bátrak — már elvesztették egy­mást és önmagukat. Pedig úgy örültek a mai estének. Ivan Bukovcan A szlovák kultúrának és irodalmi életnek aligha van még egy olyan sokoldalú alakja, mint amilyen Bukovcan volt — írja 1976 márciusában, nem sokkal az Író halála után a He­vesi Szemlében Szőke Lajos. Az ő tanulmányából ismerhet­jük meg igazán, hogy ki volt s milyen értékeket hagyott ránk ez a kelet-európai tolllorgató, akit — az annyira hasonló szlovák és magyar történelmi sors miatt — szinte nemzeti írónkként tisztelhetünk. Bukovcant a magyar közönség szá­mára a Miskolci Nemzeti Szinház fedezte tel, mikor 1975- ben bemutatta ,,Mielőtt a kakas megszólal" cimü drámáját. Az állami díjas író röviddel a magyarországi bemutató után, 54 éves korában elhunyt. Most, mikor új darabját lát­hatja a miskolci, majd az egri közönség, fontos, hogy minél többet megtudjunk Bukovcan személyiségéről, indíttatásáról, emberi és írói hitvallásáról. Aki csak egyetlen darabját olvasta vagy látta, meggyő­ződhet róla, hogy kitűnő drámaírói érzékkel alkotott; nagy­szerűen értett a jellemteremtéshez, a dialógusok megformá­lásához. De ennél is szembetűnőbb, hogy mennyire izgatta: milyen szerepe (lehetősége, felelőssége) van az egyénnek a változó társadalmi szituációkban. A tömegkommunikáció adta szinte minden lehetőséget felhasznált arra, hogy gon­dolatait, művészi formába öntött eszméit a közönség minél szélesebb rétegeivel ismertesse meg. Jogásznak indult, ké­sőbb lett — már jogi diplomával a kezében - riporter, pub­licista. Az ő nevéhez fűződik az önálló szlovák filmművészet néhány jelentős alkotása is. Ismerői úgy vélekednek, hogy Bukovcan azon szerzők közé tartozik, akik tulajdonképpen teljes sikert csak a nézők között vívtak ki maguknak. Az író először filmforgatókönyveit dolgozta át drámákká, majd ön­álló színpadi műveket írt. A Struccok estélye című tragi­komédia egyik legsikeresebb — s máig is aktuális — színpadi műve, 1968-ban született.

Next

/
Thumbnails
Contents