Heves megyei aprónyomtatványok 10
Mutatványosok a cirkuszkocsiban Cirkuszkocsinak Léonie (a vénlány testvér-sógornő) nevezi a lakást, amelyben a család él. Nagyon találó ez a minősítés, hiszen ebben a közegben ki-ki naponta eljátssza kisded játékait. A különböző mutatványok mindennaposak. Az ötszereplős kamaradarab történetét csak durva egyszerűsítéssel hasonlíthatnánk szerelmi háromszöghöz. A szereplők egymáshoz való viszonya sokkal ösz- szetettebb, érzelmeik rendkívül gazdagon árnyaltak. A szűk család — apa, anya és felnőtt fiú — együttesét az asszony vénlány nővére egészíti ki. Együtt élnek és mégis magányosan, ki-ki a saját mutatványának. Yvonne hisztériára hajlamos és amúgy is beteges anya. Görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ne szaikadjon el a köldökzsinór, mellyel már felnőtt — önálló életre törekvő — fiát magához köti. Férje, George a jó családapa szerepét igyekszik alakítani, bár régen megunták, s ő is megunta otthonát. Üjabban a hiányzó fényt és életmeleget egy fiatal nő oldalán élvezi titokban. Nem akarja észrevenni, hogy Léonie — akinek valamikor vőlegénye volt, de akivel szakított, hogy húgát, Yvonne-t feleségül vegye —, még mindig gyöngéd érzelmekkel viseltetik iránta. Michel, a fiú megismerkedik egy kedves kiis párizsi lánnyal, Made- laine-nel, s fellobog benne az első nagy szerelem tüze. Imádottjának azonban van egy idősebb barátja, aki nehéz helyzetében állt melléje. Mikor Madelaine eldönti, hogy az idős férfi iránt érzett szeretetének és hálájának ellenére is a fiú oldalán van a helye, úgy látszik, a fiatalok boldogságának mi sem áll útjában. S itt következik egy cocteau-i „csavarás”: Michel otthon bevallja szerelmét, s rádöbben, hogy tulajdon apja ugyanazt a lányt szereti, akit ő. Talán a rövid szinopszisban is érezhető valami a mutatványból, melyet annyiszor és annyian vetettek szemére Cocteau-nak. Pedig voltaképpen nem is mutatványról, zsonglőrködésről, hanem költészetről van szó, melynek káprázata gyönyörködtet is meg zavar is. A napba nézni nem könnyű dolog ... Cocteau titkát immár évtizedek óta próbálják megfejteni, s minden bizonnyal sokáig foglalkoztatja még élete és művészete a kritikusokat. Ezúttal csak azt kell megvizsgálnunk, hogy miért tűzik műsorra szerte a világban most is olyan nagy előszeretettel Rettenetes szülők című drámáját? Hiszen az utóbbi tíz évben nemcsak Párizsban mutatták be, hanem Svájcban, Rómában, Romániában, s műsorára tűzte a kassai Thá- lia Stúdió is. Hazánkban 1945-ben mutatta be a Művész Színház, Apáthi Imre rendezésében. A dráma szerepeit olyan kitűnő művészek játszották, mint Sulyok Mária, Szörényi Éva, Keresztesi Mária, Uray Tivadar és Gábor Miklós. Erről az előadásról írja a kritikus: „Coeteau-t is utoléri a hegeli sors: semmit sem tud tenni a saját tehetsége ellen. Hiába kóklerkedik, hiába minden kiagyalás, a hatásvadászat legizgalmasabb pillanataiban is az derül ki róla, hogy — költő.” Ennék a megállapításnak az igazságát a bírálók, baráttá lett ellenségük és ellenséggé lett barátok egész légiója igazolja. Cocteau a Rettenetes szülőkben (mint ahogy más drámáiban is) a végletekig elmegy az ösz- szes színpadi hatáselem kiaknázásában. Ez a bravúr már-már drámai életveszélyt jelentene, ha nem valódi költő művelné. Cocteau azonban minden buktató fölött könnyedén siklik át. Képes akár egyetlen szóval vagy szójátékkal kivágni magát a legnehezebb helyzetből. Sokszor úgy érezzük, nem hatnak rá a legalapvetőbb drámai törvények; számára nincs vonzereje a földnek... A „Frivol Herceg”-nek — ahogy verseskötete után sokszor nevezik az írót — a színház mindenekelőtt a varázslatok helye volt, a délibábok és metamorfózisok palotája, amelynek sajátos készülékéből bármikor bármi „kibújhat”. Egyik mél tatója így ír róla: „A színház szellemét értette meg és élte át, mint olyan helyét, ahol minden lehetséges, ahol a legfékevesztet- tebb varázslatok is helyükön vannak, ahol az ember legbensőbb démonai is életre kelhetnek. Cocteau döntő szerepet játszott azok között, akik a színházat megszabadították a pszichológia, a retorika bilincseitől és visszaadták neki mágikus, vagyis legmélyebben realisztikus szerepét, legrejtettebb valóságát és akik a színpadi költészet lényegét a legmélyebben megértették.” Mindez vonatkozik a Rettenes szülők című drámára is. A nagy varázsló megjáratja velünk minden mélységek mélységét, fölrepíti a nézőt a szenvedélyek magaslatába, s mindezt olyan hallatlan könnyedséggel, hogy szinte delejes álomnak tűnik a színházi élmény. De fogva tart ez az „álom” az ébredés után is, hiszen a csaknem negyven esztendeje született mű időszerűségét egy pillanatig sem vonhatjuk kétségbe. Cocteau- nak ez a drámája mindaddig időszerű lesz, amíg gurulnak „cirkuszos kocsik”, amíg természetellenes kapcsolatok erőszakos fenntartását igenük, amíg komédiát játszanak és játszhatnak egymásnak emberek, amíg hiányzik egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség életéből az értelmes cselekvés igénye, amíg pótszerekkel akarunk élni, amíg narkotikumba menekülünk. Mindaz, amit a dráma elmond, holnap és holnapután is megtörténhet. A világ drámairodalma bővelkedik szerelmi háromszögekben, de az, amit Cocteau produkált a Rettenetes szülőkben — egyedülálló. Nemcsak szellemes, nemcsak szokatlan, hanem elevenbe vágó is. Olyan tükör, amelybe nem mindenki tud lel- kiismeretfurdalás nélkül belenézni. A cirkuszkocsi abszurditása tragikus valóságot hordoz.
